Fővárosi Lapok, 1891. január (28. évfolyam, 1-31. szám)

1891-01-07 / 7. szám

két szív, mely egymásért égett, összeolvadt, h­ogy egy­mást boldogítsa. A gróf pedig Bécsben folytatja régi életét, melynek élvezetei is olyan sivárak, mert a szívnek nincs köze hozzájuk. M a r c e I I e. — Francia elbeszélés levelekben. — Irta Charles de Berkeley. (Folytatás.) Lujza testvér Marcellónak. Édes Marcelle! Igazad van, — neked van iga­zad. Egy szót se hiszek mind abból, a­mit Barre úrnak szomszédotokról mondtak. Megmondom miért. Mikor tőletek a főnöknő anyával — kit atyád s a fogadás egészen elbájolt — elutaztunk, azt az utat vettük, mely Bonnevillénél szétágazik. Itt, mikor a vonatot akartuk változtatni, a helyek mind el vol­tak foglalva, és az állomásfőnök, ki a főnöknőt ismeri, az összes kocsikat végig járta kedvünkért. Végre, eszébe jutott, hogy van egy egészen üres szakasz.­­ Odafut, kinyitja az ajtót. Én mögötte voltam, és mit látok ? Szomszédodat, édes Marcelle, ki már ott el­helyezkedett s füstölve szemlélte a vidéket. A zajra hátrafordul. Meglátva a főnöknő anyát, szivarát az ablakon kidobni, útitáskájával kezében az ajtóhoz rohanni, s a hordár kezéből anyánk podgyászát át­venni, pillanat műve volt. Azután, még mindig állva s a legtiszteletteljesebb hangon, felajánlja távozá­sát, hogy fesztelenebbül lehessünk. Drága anyánk, ki nagyon is jól tudta, hogy mindenütt tele van, ezt nem fogadta el, így hát leült, miután felszólított bennünket, hogy a tetsző helyeket foglaljuk el. Oly tökéletes udvarias és előzékeny volt, hogy a főnöknő, tekintettel agg korára, néhány szíves kérdést inté­zett hozzá. Igen könnyedén és természetesen felelt rá­juk, hogy a vidék tetszik neki, hogy itt megtelepe­dett, módot talált megköszönni, hogy megengedtük neki az ottmaradást, különben is, mondá nevetve, nem vagyok ám, főtisztelendő főnöknő, egészen elkár­­hozott. Két érsek is volt családunkban, s a mostani püspökkel is igen közeli viszonyban állok. Aztán, másra térve, megkérdezte kolostorunk nevét s kö­zömbös dolgokról csevegett. Egy pár barátját láto­gatta meg régi ezredéből, a­kik idézővel hívták meg. Lovastiszt volt, a vadászoknál. Én, édes Marcello, noviciatusom előtt láttam egy kissé a világot. Nos hát, az embernek nincs meg az az egyszerű és mégis nemes modora, az az elegáns tartása, ama természe­tes és tisztelettel teljes finomságú nőkkel szemben, ha nem mondom hogy nem gentleman, de nem született nemes. Nem volt szükségem se családi adatai, se arra, hogy szolgált, a véleményem megalkotására. Nem lehet Roger a neve. Sohasem volt színész, s a­kik atyádnak ezt mondották vagy hazudták vagy föl voltak ültetve, talán ép ő maga terjeszté e hírt, hogy senkit se kelljen látnia és a­mit társaság­ kerüléséről beszéltél, azt hihetővé is teszi, világosan és határo­zottan jó házból való ember, sőt merném mondani nagy házról való. Csak látni kellett, hogy fogadták a tisztek, a­kik nagy, négylovas kocsival vártak reá. Sabastye nagybátyámtól megtanultam a rangfokoza­tokat. Az alezredes is ott volt s Boger urat ünnepel­ték, éljenezték, ölelték. Azok a kézszoritások, felka­cagások — valósággal felhúzták az ülésre, a tiszte­lethelyre, úgy ment be, mint egy triumfátor. íme, édes Marcelle, ez volt a mondandóm, s minthogy te, édes titkolódzam, sajnáltad, hogy szom­szédotok csak kurtán Roger úr s hajdani színész, űzd el bánatodat s tűzz tollat a kalapodhoz, nem igaz belőle semmi. Mély tiszteletemet a grófnőnek és atyádnak, én is unatkozom egy kicsit. A családi élet, melyet nálatok élveztem, még kegyetlenebbül éreztette velem, elszigeteltségemet s földi elhagyottságomat. Megse­­gít-e az isten? Remélem. !­­Roger Miksa barátjához. Kedves Barátom ! Köszönet hosszú és kedves leveléért, s azokért az őszinte érzelmekért, melyeket benne kifejez. Szükségem volt rá, mert az igazat meg­vallva, valahány ördög van, mind az én fejemben ug­rándozik. Szomorú gondolatok ébredeznek bennem, ezer bánatos emlék fészkelte magát szivembe. Tán sejti is már, hogy nem kapok hírt keresztanyámról. Elutazott, a­nélkül, hogy Beauvoyerban lehettem volna. Még mindig neheztel rám amaz elmaradt há­zasság miatt — hogy az isten akárhová tegye — se tartós neheztelés türhetlenné válik. A dolog nem is ér­demli meg se, s kell lenni mögötte valaminek, a­mit nem értek. Közben pedig szörnyen egyedül érzem magam, s ez elhagyottság rideggé teszi előttem a világot. Te­het az ember akármit, a szívnek is megvannak a ma­ga parancsoló szükségei, melyeket mellőzni nem le­het. — Szeretni kell, édes Miksa! Csak ez az élet. S aztán nekem nincs is családom, mint magának, nincs a kit szeressek, csak a keresztanyám. A keresztanyám, a ki fölnevelt, a keresztanyám, a ki, mikor édes anyám elhalt, elfoglalta helyét, mint a hogy felfogadta volt s végre keresztanyám, a ki két évvel utóbb már atyámat is pótolta s bevezetett a világba is. Mind azt a kis boldogságot, mi osztályom el jutott, tőle nyertem. Hogy volt családi tűzhelyem, csak neki köszönöm, é­s íme, most ő is elhagy. Szentimentális leszek, de nem tehetek róla. Jobb ha abba­hagyom, különben tele írnék nyolc ol­dalt. Bocsásson meg, édes Max, sajnálkozzék egy ki­csit rajtam s legyen, meggyőződve stb. Marcelle Lujza testvérnek. Édes Lujza! Mindenekelőtte nem vagyok édes titkolódzó. — Édes, igen, remélem és számitok rá. Titkolódzó, nem, — ha az lennék, nem mondanék el mindent, a mi eszembe jut, — s mért is titkolódtam ? Te am a fenkölt lelkekhez tartozol, a kikkel és a kik­nek el lehet mondani mindent, s volt-e titkom előt­ted ? Igazán, nem hiszem. Itt pedig nincs titok. A vidéki élet olyan egyhangú, kihalt, nem fordul elő, nem történik semmi. Legfölebb hogy Roger úr sza­kítja az egyhangúságot félbe, eleven, majdnem ere­deti viselkedésével. Az ***-i csendéletnek egy epizo­dikus alakja ő, a­ki szórakoztat, s azért szeretek róla beszélni: ragout az én, a mindennapos táplálékok unalmaival jóllakott képzeletemnek, érted? s látsz benne valami rosszat ? én nem. Most pedig, édes Lujza, miután ez iránt tisz­tába jöttem veled és magammal, sietek elmondani, hogy igazad van, hogy Boger úr sem nem nyugalom­ba vonult színész, se pedig nem kurtán Boger úr. Bizonyítékom van rá, s íme az eset, mint Ferenc mondja, -é­s Ferencet jó idézni, mert szerepe van neki is. Hát a múlt héten Ferenc, a­ki kocsis is, ker­tész is, mélyen bevágott a kezébe, a­mint egy rózsatőt tisztogatott. Nesze hát, diákflastrom, tépés, kötelék az én magas felügyeletem alatt. Ez már hagyományos e családban. A férfi Barre-ok mind katonák, a nők többé-kevésbbé betegápolók s értenek a sebekhez. A­mi különben logikus, a­mit az egyik ront, azt a másik igyekszik jóvátenni s gyakorlati szempontból — főleg Isten előtt — nem jobb volna-e egyáltalán nem rontani, hogy ne legyen mit jóvátenni. De ez mesz­­szire vezetne minket s bár benne vagyok a csevegés­ben, a tárgyat mégis magasnak vélem számomra. Fe­csegek össze-vissza, mint a szarka, de hát olyan vilá­gos a kedvem, valamennyi tavaszi énekes mind az én fejemben dalol. Hol is maradtam? Átolvasom s pon­tot teszek. (Bolyt. köv.) mint Heine, nem oly szentimentális, mint Schiller, őszintébb, mint Béranger és hazafiasabb, mint bárki. Nem volt más, csak magyar és költő! E »semmiség« révén jutott be a világirodalom Pant­­heonjába. Szász Gerő párhuzamot vonva Petőfi köl­tészete és a kozmopolita irányok közt, kérdi azután hogy ha annak a Petőfinek nem őrizzük emlékét, hol vagyunk és mivé leszünk ? Ezek után elszavalta az »Ő« legszebb költeményét, melyben annyi nemzeti sajátosság oly hatalmasan, bár egyszerű modorban egyesül, ez a »Falu végén kurta korcsma.« — Élén­ken megéljenezték. Beniczky­né­ Bajza Lenke ült utána a felolvasó asztalhoz s rokonszenves taps üdvözölte. »Három királyt című elbeszélését mutatta be. Ifigénia, a hősnő, szép fiatal özvegy, kit kérők ostromolnak A bálványozott nő végre határoz saját és imádóinak szíve fölött, elutasítva két királyt, Krézus és Vol­taire utódjait, boldogítva a harmadik királyt, ki­nek: a kérkedő anyagi és szellemi javaknál becsesedt királyságot nyújt: a szivét, mely, mondja Ifigénia, az igazi királyság, az a deli, halvány ifjú pedig az igaz: fejedelem, ki egyedül adhat boldogságot a nőnek. Az elbeszélés után élénk tetszésnyilatkozatok hangzottak, melyeknek csillapultával Bercsényi Béli elszavalta Endrődi Sándornak »Orth János« című költeményét. A Temze sárga hullámai viszik a »Santa Margaretha«-t. Társai nem köszönnek neki, hisz csak közönséges kalmárhajó, mint a többi, csak salétromot és cementet visz. Haladása meg valóságos cammo­gás, alig tesz óránként egy kilométernél többet A hajó fedélzetén koronás koporsóban, teljes díszbe öltözve nyugszik egy örökre elaludt táborszernagy és ott van mellette mindaz, mi az életben környezte pompa, fény, meghiúsult remények, szárnyszegett álmok; a fenséges halottra gúnyosan tekintget egy összefont karokkal ott álló férfiú. Elkezd vele be­szélni. Mondja, hogy meg kellett halnia, mert nem a világra való volt, mert szive lángolt, lelke lobogott mert fáklya volt és e fáklya égett, hogy világosságot terjeszszen az éj sötétjébe. Az idegen kiadja a pa­rancsot a legénységnek, hogy a fényes koporsót min­den ékességgel együtt vessék a hullámok közé: Így akarta ezt a halott — egészen szakítni vágyva e világgal. Megtörténik s lám, a hajó már nem cam­mog, hanem büszkén röpül, a kapitány, kit eddig nem ismertek a matrózok, elárulja nekik a titkot, hogy ő Orth János, a halott pedig János főherceg volt. Vészes hullámok közelednek, de a hajó nem vész el, hanem vitorláz »az örök álmok zsongó tengerén át —­hűbb, tisztább, áldóbb csillagok felé.« A költemény nagy hatást tett és a szezőt zajo­san hívták. Viharos éljenzés riadt fel, mikor ezután Jókai Mór lépett elő. A koszorús költő »Petőfi eszmecsi­rái« címet adott felolvasásának, melyben volt min­den, miben szívnek, kedélynek, értelemnek és kép­­zelemnek öröme telik. Azon kezdte, hogy egyszer látta a villámot megszületni. Családjával állt Istvánhegyi nyaralójá­nak verandáján, mikor fölötte kigyulladt egy szikra. És ő megfigyelte, mint lesz ebből fokozatosan­­az »is­ten haragja.« Így láthatta meg azt a ritka termé­szeti tüneményt, a villám születését, ezúttal pedig egy támadó lángész villámszikráiról szól, melyeket szintén csak kevesen láthattak. Ma csak a villámot látjuk, a dörgést halljuk belőle. Jókai ismeri ama lángész, Petőfi Sándor, költeményeinek eszmecsk­áit is, ismeretes előtte mindaz, mi a megszületéstől a záporszakadásig lefolyt. Annak a költeménynek a keletkezéséről szólt, melyet Vörösmarty ellen irt, ennek politikai magatartása miatt és melynek az az ismeretes refrainje van: »Nem én téptem le, te tép­ted le fejedről a babért.« E költemény miatt hason­lott meg Jókai Petőfivel, mert rosszalta annak tar­talmát, hangját. Hogy miért nem intézte el Petőfivel nyájasabban az ügyet? Hisz Vörösmartyt nem sze­rette jobban Petőfinél, hisz ő (Jókai) is itt olyan szellemben, mint Petőfi! Azért, mert ismerte Petőfit. Akkor együtt szerkesztették az »Életképek«-et (jól­lehet csak Jókai dolgozott.) Egyszer betoppant hozzá e szavakkal: »Pajtás, megházasodom!« — Tudom, megírtad levélben.« — De nem Júliát veszem el, mert annak egy német katonatiszt gróf udvarol (né­met is, katonatiszt is, gróf is), elfelejtem örökre!« Petőfi azután elmondta, hogy Prielle Kornéliát szán­dékozik nőül venni és Jókaihoz fordult tanácsért. Jókai megígérte, hogy násznagya lesz, de tanácscsal nem szolgál, mert az volt a mondása, hogy »szív, szerelem ügyében tanácsot se ne kérj,se ne adj !«(Egy másik szólama, melyet Petőfi is ismételten hallott tőle, az volt, hogy »árnyékod legyen a barátság, de ne jöjjön veled szembe.«) Jókai jól ismerte Prielle Kornéliát, azt az ábrándos, naiv kedélyű leányt, ki csupa szív volt. Egy évvel előbb Kuthy Lajos kérte meg a kezét. Kornélia viszonozta a ragyogó fantá­ziájú, de frivol lelkű szép férfi (Kuthy a magyar jel­legnek valóságos eszménye volt külsejében) vonzal­mát. Jegyesek voltak és már kitűzték az esküvő nap­ját. Az esküvő előtti napon Kuthy csábító színekkel kezdte jegyesének festeni­­ a halált, úgy hogy ez beleszeretett a halálba és ketten elhatározták, hogy meghalnak. Kimentek a zugligetbe és ott a Vajda­bércen térdre borultak. Kuthy átkarolta menyasszo­nyát, szavalt és igy szólott: »Nézz szét még egyszer a világon!« És ezzel megmutatta neki az eget, föl­det, embereket, figyelmeztette a füstölgő kéményekre és nyomban hozzátette, hogy »no már most megsü­tötték a rostélyost, menjünk haza!« E kíméletlen tréfa elhúsitotta Prielle Kornéliát, ki akkor távozott is a fővárosból és ezért csodálatos, hogy még­­ má­sodszor is tudott költőt szerezni. E kis kitérő után Jókai ismét Petőfihez vezetett, ki Prielle Kor­néliát választotta hitvesül és utóbb a vidékről mint Szendrey Julia férje tért vissza a fővárosba. Jókai és Petőfi közös háztartásban, egy szálláson éltek, együtt reggeliztek, ebédeltek és vacsoráztak: két költő egy szép asszony mellett! És hol van az a földi biró — kérdé Jókai — ki azt parancsolja nékem, hogy erényes legyek?« Szendrey Julia őrködött eré­nye fölött; kérdezősködött, hol tölté az estét, ha egy­szer elmaradt a vacsoráról. Egy ízben lakásukon mind együtt ozsonnáztak és csevegtek. Ott volt Orlay 42

Next