Fővárosi Lapok, 1891. január (28. évfolyam, 1-31. szám)
1891-01-07 / 7. szám
két szív, mely egymásért égett, összeolvadt, hogy egymást boldogítsa. A gróf pedig Bécsben folytatja régi életét, melynek élvezetei is olyan sivárak, mert a szívnek nincs köze hozzájuk. M a r c e I I e. — Francia elbeszélés levelekben. — Irta Charles de Berkeley. (Folytatás.) Lujza testvér Marcellónak. Édes Marcelle! Igazad van, — neked van igazad. Egy szót se hiszek mind abból, amit Barre úrnak szomszédotokról mondtak. Megmondom miért. Mikor tőletek a főnöknő anyával — kit atyád s a fogadás egészen elbájolt — elutaztunk, azt az utat vettük, mely Bonnevillénél szétágazik. Itt, mikor a vonatot akartuk változtatni, a helyek mind el voltak foglalva, és az állomásfőnök, ki a főnöknőt ismeri, az összes kocsikat végig járta kedvünkért. Végre, eszébe jutott, hogy van egy egészen üres szakasz. Odafut, kinyitja az ajtót. Én mögötte voltam, és mit látok ? Szomszédodat, édes Marcelle, ki már ott elhelyezkedett s füstölve szemlélte a vidéket. A zajra hátrafordul. Meglátva a főnöknő anyát, szivarát az ablakon kidobni, útitáskájával kezében az ajtóhoz rohanni, s a hordár kezéből anyánk podgyászát átvenni, pillanat műve volt. Azután, még mindig állva s a legtiszteletteljesebb hangon, felajánlja távozását, hogy fesztelenebbül lehessünk. Drága anyánk, ki nagyon is jól tudta, hogy mindenütt tele van, ezt nem fogadta el, így hát leült, miután felszólított bennünket, hogy a tetsző helyeket foglaljuk el. Oly tökéletes udvarias és előzékeny volt, hogy a főnöknő, tekintettel agg korára, néhány szíves kérdést intézett hozzá. Igen könnyedén és természetesen felelt rájuk, hogy a vidék tetszik neki, hogy itt megtelepedett, módot talált megköszönni, hogy megengedtük neki az ottmaradást, különben is, mondá nevetve, nem vagyok ám, főtisztelendő főnöknő, egészen elkárhozott. Két érsek is volt családunkban, s a mostani püspökkel is igen közeli viszonyban állok. Aztán, másra térve, megkérdezte kolostorunk nevét s közömbös dolgokról csevegett. Egy pár barátját látogatta meg régi ezredéből, akik idézővel hívták meg. Lovastiszt volt, a vadászoknál. Én, édes Marcello, noviciatusom előtt láttam egy kissé a világot. Nos hát, az embernek nincs meg az az egyszerű és mégis nemes modora, az az elegáns tartása, ama természetes és tisztelettel teljes finomságú nőkkel szemben, ha nem mondom hogy nem gentleman, de nem született nemes. Nem volt szükségem se családi adatai, se arra, hogy szolgált, a véleményem megalkotására. Nem lehet Roger a neve. Sohasem volt színész, s akik atyádnak ezt mondották vagy hazudták vagy föl voltak ültetve, talán ép ő maga terjeszté e hírt, hogy senkit se kelljen látnia és amit társaság kerüléséről beszéltél, azt hihetővé is teszi, világosan és határozottan jó házból való ember, sőt merném mondani nagy házról való. Csak látni kellett, hogy fogadták a tisztek, akik nagy, négylovas kocsival vártak reá. Sabastye nagybátyámtól megtanultam a rangfokozatokat. Az alezredes is ott volt s Boger urat ünnepelték, éljenezték, ölelték. Azok a kézszoritások, felkacagások — valósággal felhúzták az ülésre, a tisztelethelyre, úgy ment be, mint egy triumfátor. íme, édes Marcelle, ez volt a mondandóm, s minthogy te, édes titkolódzam, sajnáltad, hogy szomszédotok csak kurtán Roger úr s hajdani színész, űzd el bánatodat s tűzz tollat a kalapodhoz, nem igaz belőle semmi. Mély tiszteletemet a grófnőnek és atyádnak, én is unatkozom egy kicsit. A családi élet, melyet nálatok élveztem, még kegyetlenebbül éreztette velem, elszigeteltségemet s földi elhagyottságomat. Megsegít-e az isten? Remélem. !Roger Miksa barátjához. Kedves Barátom ! Köszönet hosszú és kedves leveléért, s azokért az őszinte érzelmekért, melyeket benne kifejez. Szükségem volt rá, mert az igazat megvallva, valahány ördög van, mind az én fejemben ugrándozik. Szomorú gondolatok ébredeznek bennem, ezer bánatos emlék fészkelte magát szivembe. Tán sejti is már, hogy nem kapok hírt keresztanyámról. Elutazott, anélkül, hogy Beauvoyerban lehettem volna. Még mindig neheztel rám amaz elmaradt házasság miatt — hogy az isten akárhová tegye — se tartós neheztelés türhetlenné válik. A dolog nem is érdemli meg se, s kell lenni mögötte valaminek, amit nem értek. Közben pedig szörnyen egyedül érzem magam, s ez elhagyottság rideggé teszi előttem a világot. Tehet az ember akármit, a szívnek is megvannak a maga parancsoló szükségei, melyeket mellőzni nem lehet. — Szeretni kell, édes Miksa! Csak ez az élet. S aztán nekem nincs is családom, mint magának, nincs a kit szeressek, csak a keresztanyám. A keresztanyám, a ki fölnevelt, a keresztanyám, a ki, mikor édes anyám elhalt, elfoglalta helyét, mint a hogy felfogadta volt s végre keresztanyám, a ki két évvel utóbb már atyámat is pótolta s bevezetett a világba is. Mind azt a kis boldogságot, mi osztályom el jutott, tőle nyertem. Hogy volt családi tűzhelyem, csak neki köszönöm, és íme, most ő is elhagy. Szentimentális leszek, de nem tehetek róla. Jobb ha abbahagyom, különben tele írnék nyolc oldalt. Bocsásson meg, édes Max, sajnálkozzék egy kicsit rajtam s legyen, meggyőződve stb. Marcelle Lujza testvérnek. Édes Lujza! Mindenekelőtte nem vagyok édes titkolódzó. — Édes, igen, remélem és számitok rá. Titkolódzó, nem, — ha az lennék, nem mondanék el mindent, a mi eszembe jut, — s mért is titkolódtam ? Te am a fenkölt lelkekhez tartozol, a kikkel és a kiknek el lehet mondani mindent, s volt-e titkom előtted ? Igazán, nem hiszem. Itt pedig nincs titok. A vidéki élet olyan egyhangú, kihalt, nem fordul elő, nem történik semmi. Legfölebb hogy Roger úr szakítja az egyhangúságot félbe, eleven, majdnem eredeti viselkedésével. Az ***-i csendéletnek egy epizodikus alakja ő, aki szórakoztat, s azért szeretek róla beszélni: ragout az én, a mindennapos táplálékok unalmaival jóllakott képzeletemnek, érted? s látsz benne valami rosszat ? én nem. Most pedig, édes Lujza, miután ez iránt tisztába jöttem veled és magammal, sietek elmondani, hogy igazad van, hogy Boger úr sem nem nyugalomba vonult színész, se pedig nem kurtán Boger úr. Bizonyítékom van rá, s íme az eset, mint Ferenc mondja, -és Ferencet jó idézni, mert szerepe van neki is. Hát a múlt héten Ferenc, aki kocsis is, kertész is, mélyen bevágott a kezébe, amint egy rózsatőt tisztogatott. Nesze hát, diákflastrom, tépés, kötelék az én magas felügyeletem alatt. Ez már hagyományos e családban. A férfi Barre-ok mind katonák, a nők többé-kevésbbé betegápolók s értenek a sebekhez. Ami különben logikus, amit az egyik ront, azt a másik igyekszik jóvátenni s gyakorlati szempontból — főleg Isten előtt — nem jobb volna-e egyáltalán nem rontani, hogy ne legyen mit jóvátenni. De ez meszszire vezetne minket s bár benne vagyok a csevegésben, a tárgyat mégis magasnak vélem számomra. Fecsegek össze-vissza, mint a szarka, de hát olyan világos a kedvem, valamennyi tavaszi énekes mind az én fejemben dalol. Hol is maradtam? Átolvasom s pontot teszek. (Bolyt. köv.) mint Heine, nem oly szentimentális, mint Schiller, őszintébb, mint Béranger és hazafiasabb, mint bárki. Nem volt más, csak magyar és költő! E »semmiség« révén jutott be a világirodalom Pantheonjába. Szász Gerő párhuzamot vonva Petőfi költészete és a kozmopolita irányok közt, kérdi azután hogy ha annak a Petőfinek nem őrizzük emlékét, hol vagyunk és mivé leszünk ? Ezek után elszavalta az »Ő« legszebb költeményét, melyben annyi nemzeti sajátosság oly hatalmasan, bár egyszerű modorban egyesül, ez a »Falu végén kurta korcsma.« — Élénken megéljenezték. Beniczkyné Bajza Lenke ült utána a felolvasó asztalhoz s rokonszenves taps üdvözölte. »Három királyt című elbeszélését mutatta be. Ifigénia, a hősnő, szép fiatal özvegy, kit kérők ostromolnak A bálványozott nő végre határoz saját és imádóinak szíve fölött, elutasítva két királyt, Krézus és Voltaire utódjait, boldogítva a harmadik királyt, kinek: a kérkedő anyagi és szellemi javaknál becsesedt királyságot nyújt: a szivét, mely, mondja Ifigénia, az igazi királyság, az a deli, halvány ifjú pedig az igaz: fejedelem, ki egyedül adhat boldogságot a nőnek. Az elbeszélés után élénk tetszésnyilatkozatok hangzottak, melyeknek csillapultával Bercsényi Béli elszavalta Endrődi Sándornak »Orth János« című költeményét. A Temze sárga hullámai viszik a »Santa Margaretha«-t. Társai nem köszönnek neki, hisz csak közönséges kalmárhajó, mint a többi, csak salétromot és cementet visz. Haladása meg valóságos cammogás, alig tesz óránként egy kilométernél többet A hajó fedélzetén koronás koporsóban, teljes díszbe öltözve nyugszik egy örökre elaludt táborszernagy és ott van mellette mindaz, mi az életben környezte pompa, fény, meghiúsult remények, szárnyszegett álmok; a fenséges halottra gúnyosan tekintget egy összefont karokkal ott álló férfiú. Elkezd vele beszélni. Mondja, hogy meg kellett halnia, mert nem a világra való volt, mert szive lángolt, lelke lobogott mert fáklya volt és e fáklya égett, hogy világosságot terjeszszen az éj sötétjébe. Az idegen kiadja a parancsot a legénységnek, hogy a fényes koporsót minden ékességgel együtt vessék a hullámok közé: Így akarta ezt a halott — egészen szakítni vágyva e világgal. Megtörténik s lám, a hajó már nem cammog, hanem büszkén röpül, a kapitány, kit eddig nem ismertek a matrózok, elárulja nekik a titkot, hogy ő Orth János, a halott pedig János főherceg volt. Vészes hullámok közelednek, de a hajó nem vész el, hanem vitorláz »az örök álmok zsongó tengerén át —hűbb, tisztább, áldóbb csillagok felé.« A költemény nagy hatást tett és a szezőt zajosan hívták. Viharos éljenzés riadt fel, mikor ezután Jókai Mór lépett elő. A koszorús költő »Petőfi eszmecsirái« címet adott felolvasásának, melyben volt minden, miben szívnek, kedélynek, értelemnek és képzelemnek öröme telik. Azon kezdte, hogy egyszer látta a villámot megszületni. Családjával állt Istvánhegyi nyaralójának verandáján, mikor fölötte kigyulladt egy szikra. És ő megfigyelte, mint lesz ebből fokozatosanaz »isten haragja.« Így láthatta meg azt a ritka természeti tüneményt, a villám születését, ezúttal pedig egy támadó lángész villámszikráiról szól, melyeket szintén csak kevesen láthattak. Ma csak a villámot látjuk, a dörgést halljuk belőle. Jókai ismeri ama lángész, Petőfi Sándor, költeményeinek eszmecskáit is, ismeretes előtte mindaz, mi a megszületéstől a záporszakadásig lefolyt. Annak a költeménynek a keletkezéséről szólt, melyet Vörösmarty ellen irt, ennek politikai magatartása miatt és melynek az az ismeretes refrainje van: »Nem én téptem le, te tépted le fejedről a babért.« E költemény miatt hasonlott meg Jókai Petőfivel, mert rosszalta annak tartalmát, hangját. Hogy miért nem intézte el Petőfivel nyájasabban az ügyet? Hisz Vörösmartyt nem szerette jobban Petőfinél, hisz ő (Jókai) is itt olyan szellemben, mint Petőfi! Azért, mert ismerte Petőfit. Akkor együtt szerkesztették az »Életképek«-et (jóllehet csak Jókai dolgozott.) Egyszer betoppant hozzá e szavakkal: »Pajtás, megházasodom!« — Tudom, megírtad levélben.« — De nem Júliát veszem el, mert annak egy német katonatiszt gróf udvarol (német is, katonatiszt is, gróf is), elfelejtem örökre!« Petőfi azután elmondta, hogy Prielle Kornéliát szándékozik nőül venni és Jókaihoz fordult tanácsért. Jókai megígérte, hogy násznagya lesz, de tanácscsal nem szolgál, mert az volt a mondása, hogy »szív, szerelem ügyében tanácsot se ne kérj,se ne adj !«(Egy másik szólama, melyet Petőfi is ismételten hallott tőle, az volt, hogy »árnyékod legyen a barátság, de ne jöjjön veled szembe.«) Jókai jól ismerte Prielle Kornéliát, azt az ábrándos, naiv kedélyű leányt, ki csupa szív volt. Egy évvel előbb Kuthy Lajos kérte meg a kezét. Kornélia viszonozta a ragyogó fantáziájú, de frivol lelkű szép férfi (Kuthy a magyar jellegnek valóságos eszménye volt külsejében) vonzalmát. Jegyesek voltak és már kitűzték az esküvő napját. Az esküvő előtti napon Kuthy csábító színekkel kezdte jegyesének festeni a halált, úgy hogy ez beleszeretett a halálba és ketten elhatározták, hogy meghalnak. Kimentek a zugligetbe és ott a Vajdabércen térdre borultak. Kuthy átkarolta menyasszonyát, szavalt és igy szólott: »Nézz szét még egyszer a világon!« És ezzel megmutatta neki az eget, földet, embereket, figyelmeztette a füstölgő kéményekre és nyomban hozzátette, hogy »no már most megsütötték a rostélyost, menjünk haza!« E kíméletlen tréfa elhúsitotta Prielle Kornéliát, ki akkor távozott is a fővárosból és ezért csodálatos, hogy még másodszor is tudott költőt szerezni. E kis kitérő után Jókai ismét Petőfihez vezetett, ki Prielle Kornéliát választotta hitvesül és utóbb a vidékről mint Szendrey Julia férje tért vissza a fővárosba. Jókai és Petőfi közös háztartásban, egy szálláson éltek, együtt reggeliztek, ebédeltek és vacsoráztak: két költő egy szép asszony mellett! És hol van az a földi biró — kérdé Jókai — ki azt parancsolja nékem, hogy erényes legyek?« Szendrey Julia őrködött erénye fölött; kérdezősködött, hol tölté az estét, ha egyszer elmaradt a vacsoráról. Egy ízben lakásukon mind együtt ozsonnáztak és csevegtek. Ott volt Orlay 42