Fővárosi Lapok, 1891. március (28. évfolyam, 59-88. szám)

1891-03-01 / 59. szám

Vasárnap, 1891. március 1. 59. szám. Huszonnyolcadik évfolyam. Miért. . .......................8 írt B«fj«dévre ...... 4 írt Egyes szám 6 kr.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek­ tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Előfizetések «cintxpy mint Hirdetések b kiadóhivatalt* (Budapest, ferenciek­ i­s*, Athenaeum-épület) küldendők. Jégábránd. Villám fényében szikrázik a jég, Csillogó köddel hullámzik a jég. Emlék ködével fedett jégszivem Ide rokon légkörbe elvi szén. Majd egyenként kecses ívekben lengve, Majd összefogva s párosan kerengve — Sok szép nő rohan, repül a sík pályán Mint víg tündérraj a szeleknek szárnyán. Köztük kiválsz te, gyöngéd légi termet S oly édes arc, sugárzva a mély lelket. Mint az ütenynyes ruhád széle lebben, Egy képzet incselg egyre merészebben, — S a mint cikázva tovatűnsz a jégbe Egy ábránd veled száll a messzeségbe, Nyomodban futnék puszta tereken, Örök ködön át s sivatag jégén. Nyílegyenest mint albatroszmadár Észak viharját áthasítva száll, Követném egyre a mesés utat, A merre minden delejtit mutat. Nyugvás nélkül fel az északi sarkra, Hol nincsen más, csak vad elemek harca. Oh, ott hová még ember el nem ért, Ott, ott kivívom az isteni célt. Ott ragyog felém csak az álmok álma, Jég és fagy közt meleg valóra válva. Mint észak fénye holt szivem kigyúl, Künn tél fagya, benn uj tavasz virúl. Hogy künn ádáz jégvihar ostromol, Sziveink közt a jégfal leomol. Egymás karjába hajt szörnyű hideg, S csak csók után több lángokat liheg. S mig minden vér halálra fagy erembe’ Az olvadt szívnek könyye gyűl a szembe. Fagy és tűz által összeforrnánk ketten, Szép álomban, hő­vágyban megmeredten. Tigy rémlenénk, a fehér sarki égbe, Örök szerelem méla eszményképe. Villám fényében szikrázik a jég, Sugárzó köddel hullámzik a jég, Káprázat fog el, szemem becsukom, — Ah, elsiklottam s ím hanyatt bukom. Mezei Ernő: Magyar­ világ Parisban. (Párisi tárca.) ügy van! Magyar világot is élünk egy idő óta ebben a nagy francia világban. Minap volt a Remé­nyi Ede közlakomája és a Munkácsy-estély; pár nappal ezelőtt tartottuk meg egész fénynyel a ma­gyar bált; Bertha Sándor folytatta elegáns zene­estélyeit ; Reitlinger és Förster zongoraművészek e héten adják hangversenyeiket a »Salle Érard«-ban ; Nemes Dezső pedig, a Budapesten is ismert hegedű­­művész, megszakítás nélkül aratja sikereit a párisi előkelő szalonokban. Ez a hegedűművész egyébként a magyar koló­niának is bemutatta kitűnő játékát és művészi hiva­­tottságát, résztvevőn a lakomában, melyet a párisi magyar fiatalság adott a Reményi Ede tiszteletére, engedett az általános óhajtásnak és Reményi után ő is felvillanyozta hallgatóit, magas­ igényeket is ki­elégítő játékával. Maga Reményi Ede volt az, a­kit a fiatal magyar hegedűs legjobban meghódított. És azt hiszem, hogy e mozzanat kiemelésével utólag kellő­leg be is számoltam a harmincöt terítékű bankerről, melyhez Reményi adta a nevét és Munkácsy Mihály a tekintélyét. Azt azonban semmi esetre sem hagy­hatom említés nélkül, hogy talán még egyetlen egy párisi társas lakomán sem folyt kevesebb pezsgő és több beszéd, mint a kitűnő honfi és művész tisztele­tére rendezett ez estélyen. A sok toaszttól a szivek már-már összeszorultak és a két hegedű húrjai el­pattantak. No de azért mégis ritka mulatság volt már csak azért is, mert nem mindennapi mulat­ságul szolgált egy pár fiatal nagyság áradozó fel­­köszöntése. Nagyobb megtiszteltetés érte ennél a hírneves magyar hegedűművészt a Munkácsy-estélyen, melyet a nagy képiró és neje jóformán az ő tiszteletére ad­tak, s melyen Reményi Ede kiválóan előkelő és java­részben igazi zeneértő közönség előtt mutatta be fényes művészetét, nem vénülő lelkének zenei tüzét. A Munkácsy-estélyen elért siker és a meleg fogadtatás, melyben itt minden oldalról és a legille­­tékesebb körök tagjaitól részesült, bizonyára a leg­kellemesebb emlékei közé tartoznak, még ez az ör­vendetes diadalokban amúgy is bőven úszkáló mű­vésznek. A Munkácsy-estélyek az idén gyorsan követik egymást, s mint halljuk, a március elején tartandó scireé-n Nemes Dezső is játszani fog. Örvendetes, hogy Munkácsyék mentül gyakrabban adnak alkal­mat a magyar művészeknek, hogy tehetségüket a francia társaságnak bemutathassák. Bertha Sándor is sokat buzgólkodik a fiata­labb magyar művész­gárda érdekében. Különös ér­deklődéssel viselkedik jelenleg egy Schvarcz Lajos nevű magyar zongoravirtuóz iránt, ki a párisi kon­zervatórium egyik legtehetségesebb tagja és a leg­szebb reményekre jogosít. A Bertha Sándor estélyei természetesen nem oly nagyszabásúak, mint a Munkácsy-páréi, de nála is előkelő társaság szokott találkozni. Rendesen min­den szombat este van nála nagyobb zeneestély, me­lyen kiváló művészek működnek közre s ilyenkor a házi urnák is több szerzeménye kerül bemutatásra. Bertha Sándor, mint tudva van, főleg a magyar mo­tívumok iránt viseltetik előszeretettel és magyar nép­dalátirataival sokszor idéz elő eleven hatást. Magyar csárdásai egy idő óta valósággal meghódítottak néhány előkelő szalont. Ekkép­p a magyar zenének Párisban egyre propagandát csinál, a­mit rajta kívül most nem is tesz más a franciák fővárosában. Eme csöndes, de érdemes munkásságának annál inkább okunk van örvendeni, mert jó, hogy a külföld ne csak cigányaink révén ismerkedjék meg nemzeti zenénkkel. Cigányainknak egyébként most is kitűnően foly a dolguk Párisban. A saison derekát éljük és így sok a soirée és a bál — következéskép sok a »pinz« is. És egyéb sem kell a cigánynak. A magyar bálon ki is tettek magukért. A Balogh Poldi zenekara, mintha csak átérezte volna, hogy körünkben, úgy­szólván Magyarország talaján mozog, egész éjjel bámulatos tűzzel, hévvel játszott. Idei bálunk egyébként is kitűnően sikerült. Mme de Munkácsy volt a háziasszony, a­mi már ma­gában is elég lett volna a siker biztosítására. De a rendezőség sem maradt tétlen s noha nagyobbára egyszerű iparosok voltak tagjai a bálrendező bizott­ságnak, (mert zajosabb szereplésre nem nyílván alka­lom, az úribb magyar fiatalság vonakodott a rendezés munkájában részt venni,) a bál színvonala, erkölcsi és anyagi eredménye az előző évbelieket fölülmúlták. Míg régibb báljaink majd mindig kisebb-nagyobb hiánynyal végződtek, néhány év óta folyton emel­kedő tiszta jövedelem jutalmazza a rendezők fára­dozását. Az idei bál tiszta jövedelme közel ezer frankra megy. Mindenesetre sok szerencsénk is van. Például Munkácsyné asszonynak sikerült most egy jegyet egy Párisban tartózkodó magyar mágnásnak, kinek neve kiírására nem vagyunk feljogosítva, öt­száz frankért adni el. Wagner Sándor, a leggazda­gabb párisi magyar, háromszáz frankért, Türr tábor­nok pedig százért váltották meg jegyeket. A báli közönség már tíz óra felé kezdett gyüle­kezni a Palais Royal díszes Yéfour termeiben. Kevéssel tizenegy előtt érkezett meg Mun­kácsy Mihály és neje. Az érkezőket a báli bizottság élén Wagner Sándor fogadta, a Kimer György Egy szép asszony sorsa. — Történet. — írta Balogh Arthur. (Vége.) Mikor gyöngélkedni kezdett, atyja megijedt és az orvosok egész csapatját gyűjtötte köréje. Délre küldték s mikor visszatért, egész új erőben levőnek látszott. Elkezdett félni, hogy meggyógyul és kész­akarva kereste mindig, mindenütt a veszélyt. Csak azok az apró, rövid köhécselések táplálták reményét, melyek olykor meglepték. Mikor embereket látott, a­kik fent járnak, élénk piros arccal, csillogó szemek­kel, csak egy kis gyöngeségről panaszkodva olykor, de valóban a halálos mérget hordva magukban, re­ménykedve, a léleknek egész sajátszerű lázas műkö­désével építve, tervezgetve a legmesszebb jövőben fellegváraikat, a mig aztán egyszer csak elmaradnak a megszokott, rendes helyekről s elmennek örökre oda, a honnan nincsen visszatérés — a mikor ilyene­ket látott, mindig ezeknek csöndes, fájdalom nélküli elmúlására vágyakozott. Most már tudta, hogy igy, ilyen csöndesen fog megválni ő is ettől a kacagó nap­sugárral teljes szép világtól és megnyugodott. Min­den nap hallotta olasz orvosának ajkáról az egyhan­gú, már unalmassá váló biztató mondást: »Meg fog gyógyulni,« és minden nap jobban érezte e kényszerű hazugság nagyságát."Pélt a hideg őszi napoktól, melye­ket tán a fővárosban­­kellene átélnie és itt maradt, az idegen földön sokáig, akkor is, mikor már a diva­tos vendégek jó része elszállingózni kezdett. Olyan jól érezte magát így, remény, vágyak nélkül, mit sem várva a jövőtől többé. Kiült a ragyogó verőfényre, elsétált a tóparton messze és elmerengett a csöndes víztükör fölött, melyen olykor a fel-felbukkanó halak feje vert föl tova táncoló hullámkarikákat. Ilyenkor egész álmodásszerű merengés lepte meg. Átengedte magát ennek, pedig tudta, hogy ha­zug délibáb az egész. Lelke visszaszállt a múltba és elröpködött a jövőbe, (mintha számára lenne még jövő!) lehetetlen fellegvárakat építve magának. Látta magát a régi, jól ismert termekben otthon, az ismerősök egy-egy estélyén vagy mulatságán s a fő­város előkelő találkozó helyein. Soha sincs egyedül, mindig mellette valaki, egy daliás termetű férfialak. A nevét mintha már el is feledte volna, csak az alak­ját látja maga előtt. Fehér arcára pirosság ül nagy, égő foltokban és a test láza bódulatos, lázas álmokat ad a léleknek is. Együtt jár vele, azzal a valakivel, kart karba fonva és szerelmes beszélgetéssel hajolnak össze. A napsugár szemébe tűz és arra fölébred. Gondolatában még egyszer végig fut az iménti ké­peken és keserű mosoly ül sápadt ajkai közé. — Ez is hazugság volt, ez is, ez is, — mondja magában. — Minden! Talán még a csodáló szó is, melylyel szépnek talált valamikor. Meg akar fordulni és még most sem veszi észre a férfi lépteit, ki feléje közeledik. — Angéla! Mi volt ez ? Valaki szólította. Összerezzent a hangjára és nem mer arra felé tekinteni. Fölidézte álmában, most megjelent, pedig soha többé nem akarta látni. Szerelmesen gondolt rá, de az csak álom volt és most valami eltaszítja tőle iszonyú erő­vel úgy, hogy rá sem tud tekinteni. — Angéla! — ismétli az előbbi hang, mintha télen esdekelne, közelebbről. — Ki az ? Nem ismerem ezt a hangot. — Egy hónappal ezelőtt még ismerte. — Igen, ismertem akkor, midőn megígérte, hogy ide nem fog többé visszatérni. Tehát hazudott most is, hiszen tudhattam volna! Megcsalt most is utoljára, eljött, hogy most már lealázva lásson, hogy gyönyörködjék lassú haldoklásomban. De ez alacsony­­ság volt öntől! Most már úgy érzem, meg tudom önt verni, ha nem is tudtam volna e pillanatig. — Hallgasson meg, esedezem. — Nincs mit mondanunk egymásnak. — Én nekem van még. — Az én számomra ? — kérdé elfuladón a nő és lesújtó pillantást vetett a férfi felé. —Nekem akar ön még valamit mondani ? Az ujján csillog valami, ne rejtse el a kezét, láttam, sugara a szemembe esett. A bankár­lány gyűrűje ugy-e ? S mégis van számomra valami mondanivalója, mégis kinéz, mégis gyötör. Mily szemtelen tud az lenni, a­ki egyszer már meg­csalt szerelmével, mily gyáva, megvetnivaló. A köhögés elfojtotta szavait. A hófehér zseb­kendőn, mit ajkához emelt, egy kis piros folt jelent

Next