Fővárosi Lapok, 1891. március (28. évfolyam, 59-88. szám)
1891-03-01 / 59. szám
meg, akkora épen, mint egy karikagyűrű, azzal volt eljegyezve ő is — a halálnak. Egy szó, egy tekintet nélkül indult visszafelé. Végeztek. Most már még álmodni sem fog többé oly lázas, képtelen álmokat soha. És egy hónap múlva az újra megnyílt saison első összejövetelén nyüzsög a tarka vendégsereg a főváros egyik előkelő szalonjában. Páváskodó éltes hölgyek, kik szívesen segítenek egymásnak nagy titokban a távollevők megszólásában, fiatal lányok, kik előkelő unottsággal adnak feleleteket lovagjaiknak, idős férjek, kik örülnek, ha egy-egy ásítást észrevétlenül elnyomhatnak. Néha-néha összehajol két fő halkabb beszédben, mert kellemetlen, szomorú hírekkel, minő ez is, nem illik megbolygatni a társaság vidám hangulatát. Kár, valóban, — mondja egy-egy halk hang és mindenki arra a hódító szép fiatal aszszonyra gondol, aki itt táncolt, itt mulatott egykor e termekben is. Mindenki meg akar nyugodni a változhatatlanban, csak egy ember mondja: nem lehet, vak hit az egész! Miért várjon ? Talán még az olyan tökéletes gavavallérok is, mint Giilády Armand, meghallják a lelkiismeret szavát ? Dehogy! Jókedvű, vidám és bár gyűrű csillog az ujján, még a lányos mamák egyhangú véleménye szerint is szeretetreméltó, mint mindig felülmúlhatlanul. Egy jól sikerült est után későn tér meg lenyugodni a legcsöndesebb helyen kiválasztott garzon-lakásába. Csak a szolga léptei verik föl reggel, aki nyitogatni jön az ablaktáblákat s egy jó félóra múlva a szomszédos kis nappaliban szolgálja fel a gőzölgő teát. Amíg a kellő fokra lehűl, addig a tökéletes gavallér, Gilády Armand, a tökéletes berendezésű kis szoba íróasztalához lép, hogy megnézze a reggel érkezett leveleket. Ez a szabályos írás fizetésre szólít fel, ezek a vékony, virághímszálszerű sorok találkozót adnak — majd elolvassa később, most félredobja. Egy nagy, fekete szegélyű papírlap maradt legalsónak. Hát ezen a szomorú lapon ki küldi utolsó üzenetét ? Zalaváry Angéla. Valami tompán koppan a parket szőnyegéhez. Kedvetlenül emeli fel a gyűrűt, melylyel ujjai között játszadozott, (ha babonás lenne, azt hihetné, hogy ez talán jelent valamit) és szórakozottnak látszón tekint ki az udvarra, melynek csenevész ültetvényein lassan, nesz nélkül hullanak alá a késő októberi nap csípős leheletétől a meglankadt virágok szirmai, párisi magyar ékszerész által készített remek kivitelű táncrendet átnyújtva a lady patronessnek, ki azt és a nemzeti színű szalaggal diszitett pompás virágbokrétát igen melegen köszönte meg. Megérkezése jel volt a bál megnyitására. Maga Munkácsy kezdte a táncot, fiatalos tűzzel járván eleintén a nejével, aztán a Budapestről itt tartózkodó Virányi Rózsika kisasszonynyal a csárdást. E példára az összes fiatalok, de még nem fiatalok is neki kerekedtek a táncnak. Hogy mit és mennyit táncoltak, arról bizony még a cigányok sem tudnának beszámolni. Bizonyos, hogy reggeli hét órakor még javában táncolt a társaság legkitartóbb része, vagy százan. Szebb társaságot még nem láttunk a párisi magyarok bálján. A magyar és osztrák kolóniák legtekintélyesebb tagjai és a franciák köréből több tekintélyes polgárcsalád voltak jelen e szép társas ünnepélyünkön. Nagykövetségünk, a betegeskedő Hoyos gróf kivételével, teljes számban jelent meg. Ezúttal még a német nagykövetség több tagját is üdvözölhettük körünkben. Nálunk sikerével e szerint teljesen meg lehetünk elégedve, de azért hiba volna részünkről ez elért sikerrel beérni. Ellenkezőleg, minden erőnkből oda kell hatnunk, hogy jövőben még nagyobb eredményeket vívjunk ki és hogy mindenképpen azon legyünk, hogy társadalmi úton is teljes elismerést szerezzünk Párisban a magyar névnek. Mi a párisi magyar iparosokat illeti, azokban teljesen megbízhatunk, vajha az őket lelkesítő szép törekvések utánzásra sarkalnák az úgynevezett »inteligensek«-et is. Reméljük ezt is a jövőre nézve. Alig hogy kipihentük némileg a báli mulatság fáradalmait, meg kellett jelennünk az Erard-teremben, hogy részt vegyünk a Reitlinger Arnold honfitársunk hangversenyén. Ez a fiatal zongoraművész négy évvel ezelőtt hagyta el a párisi konzervatóriumot, hol az első díj nyertese volt s azóta szép névre tett szert Párisban. Játékát elegancia és kitűnő technika jellemzik. Igazi művész-lélek s ha a megkezdett után tovább halad, bizonyára Franciaország határain túl is messze ismeretessé fogja tenni a nevét. Mostani hangversenyére kiválóan díszes közönség jelent meg, mely a rokonszenves művészt minden egyes szám után meleg tapsokban részesítette. Műsora választékos volt és alkalma nyílt sokoldalú tehetségét egész teljességében bemutatni. Legnagyobb sikert ért el Beethoven szonátájával (op. 53) és a Wagner-Liszt » Tannhauser«-jével. Sok diszkrécióval játszotta Thomé zeneszerző három szerzeményét, a zeneszerző kísérete mellett. Megismételtették vele saját két szerzeményét és tapssal jutalmazták Mendelssohn »Prelinde«-jét és a Delibes »Romance hour grosse«-át. Hangversenye sikerének biztosításához nagyban hozzájárultak Pack kisasszony énekesnő és Loeb gordonkás, mind a ketten a párisi opera tagjai. Fiatal honfitársunk minden tekintetben meg lehet elégedve az eredménynyel. A biztató, elismerő tapsok, melyekben bőven részesült, buzdításul szolgálhatnak neki, hogy művészi pályáján a legmagasabb fokok felé iparkodjék. A tehetség ehhez bőven meg van benne. A Reitlinger hangversenyével kapcsolatban meg kell emlékeznünk egy másik magyar zongoraművészről, ki ugyancsak a »Salle Érard«-ban holnap adja hangversenyét. E másik magyar művész neve: Förster Károly, ki a legdistingváltabb párisi zongoravirtuózok közé tartozik. Igazi szalonművész. Évek óta sok előkelő teremben csillogtatta finom játékát és holnapi hangversenyén bizonyára ismét jelen lesz a legkiválóbb »tout Paris«, már t. i. amennyiben ez egy terembe befér. Förster pozsonyi születésű s noha éveken át külföldön tartózkodott, ma is kitűnően beszéli anyanyelvünket. Több éven át a genfi konzervatóriumon volt a zongorajáték tanára és szoros baráti kötelékben áll számos párisi nevezetes művészszel. Hangversenyében rajta kívül közreműködnek Ilynsky kisasszony, ki Massenet egy melódiáját, Delibes »Lakmé« áriáját és Csajkovszkij »Romance«-át fogja énekelni, továbbá Ronchini gordonkaművész és Jakuncsikoff zongoraművész. Ez utóbbi Försterrel Bach »En ré majeur« concertojét fogja négy kézre játszani. A Förster műsorából kiemeljük még Chopin nocturnéjét, Wagner Liszt »Cheur de Fileuse«-ét, Schumann »Intermezzó«-ját és Chopin egyik »Etude«-jét. Ha még megemlítem Lederer Dezső és Rigó Lajos hegedűművészeket, kik nem valami rég adtak hangversenyt a »Salle Erard«-ban, akkor nagyjában jeleztem azt a kiváló szerepet, melyet ez idén a magyar zeneművészek a párisi zenevilág körében játszottak. Művészi siker várja Döme Zoltán magyar bariton énekest is. E művészt a természet nemcsak bámulatos szép hanggal áldotta meg, hanem ritka rokonszenves külsővel is. Legnagyobb sikereit eddigelé Londonban aratta, hol a walesi herceg pártfogása következtében alkalma nyílt a legelőkelőbb angol arisztokraták és a királyi családtagok szalonjaiban énekelhetni. Hire megelőzte Párisba való érkezését, hol valósággal elkényeztetett gyermeke lett az előkelő köröknek. Jelenleg Olaszországban vendégszerepel, májusban pedig a londoni olasz staggioneben fog énekelni. Legnagyobb büszkeséggel azonban az fogja eltölteni, ha Párisban arat diadalt. S ebben nem kétkedhetünk. Hellmann asszony, a leggazdagabb párisi német bankárok egyikének a neje, ugyanis április hóban a saját palotájában fogja előadatni Wagner »Walküre«-jét s a Wothan szerepét a magyar művész fogja énekelni. Hellmann asszony, ki maga is kiváló zeneértő és énekesnő, szintén közre fog működni eme előadásokon, melyek elé, amint ez könnyen érthető, a legnagyobb- 426 Tehát az a virág is lehullott. Az az arc, mely oly nagyon szép volt, mikor a szerelem tüzétől kigyuladt, ma már jéghideg, fehér; az a test, melyben a forró vér gyorsan keringett s mely maga volt a duzzadó élet, pajkos elevenség — merev örökre. Eh hát, miért akart meghalni ? Miért követte azt a botor gondolatot ? Hanyagul veti le magát a kerevetre és a beáscsésze után nyúl, mely míg eltöltötte az időt, kihűlt. Más kellemetlenséget ennél nem érez már e pillanatban és boszúsan üt egyet a csengő gombjára, mire az élesen sivít föl. M i r r i n e. (Francia elbeszélés.) Írta Jules Gros. (Folytatás.) A két merész vállalkozó arról győződött meg, hogy a tovább haladás csakhamar lehetetlenség lesz, ha az eddigi irányt követik s egy lapos térre menve át, oldalvást kezdtek fölfelé kapaszkodni s hogy a láva folyását kikerülhessék, igyekeztek a túlsó lejtőt elérni. Csakhamar meggyőződtek eme elhatározásuk helyessége felől, mert alig mentek öt-hatszáz méternyire, már szilárd talajra jutottak, melyen úgy látszott, kényelmesen mehettek föl a csúcsig. De mikor a tölcsér felé közeledtek, itt-ott újabb veszély fenyegette őket. Ama roppant tűzsávokban, melyet a Beeremberg lövelt ki, tisztán láthattak nagy, fehér tömegeket, melyek még magasabbra emelkedtek, aztán elébb piros, majd cseresnyevörös szint öltöttek s alá zuhanva sötétbarnákká váltak és oly dörejt okoztak, mely eleinte megdöbbentette a fiatal embereket. Ezek a föld gyomrából kiszakított sziklatömbök voltak, melyek a tűzhányó belsejében kifejlődött gázoktól izzó fehérségig áthevülve röpültek ég felé. Ezek a tüzes anyagok a szabad jégben kihűlve, nagy robajjal hulltak alá, részben a hegy lejtőire, részben a tölcsérbe, hol a tűzhányó, újabb paroxizmusában, ismét földobva ezeket a magasba. A fiatal emberek pillanatig sem féltek attól, hogy az égő lávafolyam feléjük veszi útját. Egyébiránt siettek arról meggyőződni, hogy azon a lejtőn, ahol ők jártak, ily veszélynek nem lesznek kitéve. Eöljutottak végre a hegytetőre, s ott álltak a tölcsér szélén, láthatva a tűzhányó torkát, vagy százötven méternyire alattuk. Hogy kényelmesebben szemlélhessék a csodálatos látványt, mely szemük elé tárult, a legkedvezőbbnek mutatkozó pontot választották. Ez egy kihűlt lávatömeg volt, mely a mélység fölött emelkedett s a régi kitörések maradványa volt. Mikor ennek a szélére értek, vették észre, mily sajátságos helyzetbe jutottak. Az a kihűlt lávatömeg, amelyen álltak, a mélység fölött oly kiszögellést képezett, mint valamely erkély. A tűzhányó tölcsérének az alján, az élénken megvilágított sötét sziklák közt két nyilast vettek észre. A nagyobbik, mely alattuk tátongott, üresnek látszott, de a nagy mélység miatt nem lehetett a fenekére látni. Különben, semmi egyéb figyelemre méltót nem tapasztaltak benne, mint azt, hogy koronkint piros gőzöket vetett föl. Ezek a gőzoszlopok, melyek vörös, sárga és kék színben váltakoztak, alig harminc-negyven méternyire emelkedtek a két fiataltól, kik a hőséget meglehetősen érezték. A tölcsérnek a másik oldalán látszott a másik, sokkal kisebb, csak húsz méternyi széles nyílás, mely most szörnyen ontotta a lávát, s melynek világánál izzásban levő sziklákat pillantottak meg, melyek körülbelül tíz percnyi időközben kiemelkedtek és viszszazuhantak. Eme nyílásból a hegy oldalába vezető barlangszerű üreg látszott, melybe a folyó láva hömpölygött, mely aztán a hegy oldalán levő résen kitörve, a tengerbe sietett, hol a két ellenséges elem, a tűz és viz, vívták borzasztó csatájukat egymás ellen. A két fiatalember elragadtatással bámulta eme különös látványt, midőn egyszerre megragadta Ledru Alexisnek a karját. — Érzett-e ön valamit ? — kérdezte elsápadva. — Tökéletesen,— viszontá a fiatal orosz, a legcsekélyebb fölindulás nélkül.— Földrengés volt az. Valóban, az egész Beeremberg teteje megrázkódott, oly érzést okozva, minőt a vihar által parthoz csapott hajó zökkenése szokott okozni. — Meneküljünk!, meneküljünk! — kiáltott Ledru, barátját karjánál fogva, magával vonni igyekezve, — mi itt lesülyedünk! — Nincs többé időnk a menekülésre, — szólt Alexis, folyvást mosolyogva; — mint ön is észre veheti, az a lávatömeg, melyen állunk, lassan kint alább csúszik. Szárny nélkül lehetetlen innen eltávozni. Ledru Henrik megfordult s ámulva vette észre, hogy barátja igazat mondott s már több mint ötven méter választotta őket el a tetőtől. — Most már csakugyan végünk van! — kiáltott föl Ledru. Aztán, a folyvást mosolygó Alexisre pillantván, borzadva kérdezte: