Fővárosi Lapok, 1891. április (28. évfolyam, 89-118. szám)

1891-04-01 / 89. szám

Szerda, 1891. ápril 1 89. szám, Huszonnyolcadik évfolyam Félévre................................8 írt Negyedévre .....................4 írt Egyes szám 6 kr.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek­ tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési díj: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek­ tere, Athenaeum-épület) küldendők. A »Fővárosi Lapok« előfizetési felhívását a 28-dik évfolyam második negyedére, ajánljuk a hazai olvasó közönség szíves figyelmébe. A lap naponként teljes ivén, hétfőn is féliven, jelen meg, válogatott szépirodalmi művekkel, változatos tárcák­kal és bő hírrovatokkal.Vezérelve: a nemzeti művelt­ség és jó ízlés érdeke. Dolgozótársai: régi jeles írók és fiatal tehetségek nagyszámú köre. Kiadója az »Athenaeum«­társulat. Előfizetési ára: évnegyedre 4 forint, félévre 8, egész évre 16 frt. A postautalvá­nyok és pénzes levelek igy címezendők: »A Fővárosi Lapok kiadó hivatalának, Budapest.« Vadvirág. (Elbeszélés r­éi időből.) Irta Vereskövi. Azt mindenki elismeri, — még a jogosult irigység mellett is, — hogy abban az időben, melyből meritám a históriámat, ezen a völgyön gazdagabb ember nem volt, mint az öreg Here András uram. Há­rom telek föld egy tagban ; nagy táblaszőlők Geszten is, Egerben is, »a világ közepén« ; ökrök, tinók, csikók nyáj-csürhe odakint a pusztán, a ládában, odahaza, számlálhatlan ezerek: uramfia! még a »császári fesztung«-ban, Bécsben sem lehet ennél több vagyon? De ha ott van is, mit ér az a szegény császár­nak ? Ő neki, az istenadtának, úgy is el kell azt fizetni arra a sok cifra katonára, fényes hintókra, udvari fzajlákra, strrmilis lakájokra és a töméntelen írnokra. Minő más volt — ehhez hasonlítva — a Here András uram állapota! Bezzeg, nem kellett neki a sok ezrest kiadni. Kenyérnek valója termett; bora volt annyi, mint viz a Csincse árkában; csikót nevelt a puszta, hízót a kondás. Eb ura fia, ki volt nagyobb úr Here Andrásnál? De hát élt is az uraságával! — Bezzeg, nem igen komázott ő a falusi parasztokkal. Vicispán, szolgabiró nyitogatta az ő kapuját, meg a csebrei gróf. Ennek a felesége nevére kereszteltette Here András uram is a maga egyetlen egy gyermekét, Fáninak. Hadd legyen még a neve is olyan, mint egy grófnénak. De a­mikor ez a leánygyerek született, Here András uramat mégis érte egy kis szomorúság. Hiába, ha húsz telekföldje van is egy embernek, — ennél pedig már nem igen van több semmiféle isten teremtésének! — még akkor is beszól az ablakon a bánat, így szólt be Here András uramhoz is. Mikor a Fáni gyerek született, a Here András felesége, a jó, szelid Kati néni belehalt a szülésbe. Igaz, hogy nagy temetést rendezett neki Here uram, a geleji kántust is elhozatta; pakson koporsót csináltatott valahol, ahogy mondták: külső országban; egy szóval mindent megtett a tisztességért, mégis hasztalan, azért csak megmaradt a bánat, a gond és a sok házi baj. No, de ez a sok házi baj és gond eltűnt, mihelyt Fánika fölcseperedett. Attól az időtől fogva azután Here András uram nem is dolgozott semmit. Minek? Hát nem elég van már? Azután, ha dolog kell, ott vannak a tanyán a cselédek, a házi dologhoz meg Fáni. Szépen lehuzogatta a zsalugáterokat az abla­kon és ott szunyókálgatott a kanapén. A légycsapó­val nagyokat ütögetett a politúros asztalra, vagy pedig reggeli harangozás táján kiment ülni a kapuba és hosszú szárú pipával a szájában fumigálta a vilá­got és várta a delet. De azért a delet sem azért várta, hogy talán éhes volt. Hiszen istenem, az ilyen jó gazda talán sohasem is éhes ? Ha nem várta a delet azért, mert akkor derült reá az igazi élet drága hajnala. A­hogy ebéd után Fánika leszedte az asztalt, András gazda egy nagy fülessel leballagott a házalatti pin­cébe, és tele hozta a kancsót. Azután tele hozta má­sodszor is, harmadszor is, egész éjfélutánig folytono­san. Oda feküdt a kanapéra, egyik kezében a pipa, másikban a pohár. Ő maga, hol morfondírozott, hol aludt, hol a bibliából olvasott. De a kancsó ürült, mindig ürült. Ha már maga röstelkedett a pin­cébe menni, lement helyette Fáni. Ebben a dologban Here András uramnak, csak egy nem tetszett: a töltögetés. Nagy és nehéz dolog is az, kérem. Az ember fekszik és egyszerre észreveszi, hogy előtte üres a pohár. A pohár mellett ott van a kancsó. Abban bor van, de hát tölteni kellene belőle a pohárba. De hát kicsoda? Bizony magadnak, ha nincs a szobában senki. Azt, hogy bejöjjön valaki, várni nem lehet. Tehát töltsünk ma­gunk. Ez a neheze a dolognak. Legelőször is kezün­ket kell kivenni a fejünk alól; itt már megpihenünk és tanakodunk. Azután karunkat — mint egy eme­lőfát —a nyakunk alá kell feszíteni s úgy emelni vele a fejet, hogy fölülhessünk nagy nyögve és fáradtan. Ott van már a pohár és kancsó közelben — és mégis milyen távol! Előbb oda kell támasztani a pipát a divánpárnához ; azután ki kell nyújtani egyik kezün­ket a pohár, a másikat a kancsó felé; azt még meg is kell fogni, meg is kell hajtani. És midőn kiissza az ember, akkor veszi észre, hogy már üres a pohár megint. A jövő tíz perc múltán megint csak újra Kis barna könyv. (A. I.-nak.) Kis barna könyv, térj vissza már, Az ifjú lányka várva vár, Vigy hozzá víg tavaszt, Mely nyájasan, örök híven, Kopár mezőn, borús szivén Tij életet fakaszt. Magadra, kis könyv­­, jól vigyázz, Azt a mi fáj, azt a mi gyász, Ő néki el ne mondd , Sőt légy deritő szelleme, Még akkor is, ha szép szeme Titokban könnyet ont. Szerelmet, ábrándot, reményt, Vidám emléket, röpke fényt Árassz mindég elé, S ha rá bús és borulna itt, Lelkét emeljék lapjaid , A csillagok felé ! Lévay József. ------------------­ Báró Jósika Miklós egy levele. (A »Sziklarózsa« kiadójához : Hath Mórhoz.) (Sz.) Már Drezdában lakott a száműzött regény­író, munkássága és élete végére jutott, midőn e leve­let irta. Most, midőn egy derék írónő, Szaák Lujza nagyobb munkában elevenítette föl az ő kiváló életé­nek és nagy munkásságának emlékezetét, az irodalom barátai kétszeres érdeklődéssel fogják olvasni e sorait, melyek egyik saját művéről és általában regényírói munkásságáról szólnak s egyaránt jellemzik gondol­kozását és hálás szivét. Helyesen ítéli meg többi közt, hogy az utolsó időszakban írt regényei mért nem tet­szettek oly általánosan a közönségnek és kritikának, mint a legelsők a negyvenes években. Kiadója, úgy látszik, egy kis rövid jellemzést kért tőle a »Sziklarózsá«-ról, mely halála előtt egy évvel, 1864-ben jelent meg s melyről a Szaák Lujza könyve nem szól tüzetesen. A kiadó levelére írta ő maga ezt az igen érdekes, jellemző választ. * Tisztelt Uram! Az analízist ide küldöm. Rosz­­szat regényemről nem mondhatok, jót pedig nehéz mondanom, quia propria laus sordet. (Mivel a ma­gunk dicsérete rosszszagú.) Azért használja, a­mit küldök, tetszése szerint. E regény Apafi Mihály erdélyi fejedelem korá­ból van véve, még pedig ama rövid hadi és politikai szélcsend napjaiból, mikor titkon sok készült, de nyíl­tan kevés történt. A történet személyei ezek: a Bodrogközi gaz­dag családnak csak két utolsó sarja élt: Bodrogközi Salamon, egy minden tekintetben kitűnő s regényes, kalandos irányú férfiú és Bodrogközi Izabella, a szép, nemes, de kissé önfejű hajadon. Két szomszéd várban aktak, Halmiban a hölgy, Kulcsváron az ifjú, har­­minc éves Salamon. Izabella gyámnokság alatt állt, tyja nem kevesebb, mint három gyámot rendelvén neki: Békési Pál koros, gazdag nemes urat Csiktor­­yai nevű, egykor gazdatisztet és Zenobiás szerzetest, egy erdélyi kolostor gvardiánját. Volt ezeken kívül egy távoli rokona: Kéri Anna, koros hajadon, ki magát az Izabella szüleinél subtituló atyafi beszin­­telvén, befészkelte magát Izabellához is. Halmi és Kulcsvár közt emelkedett egy szikla­csúcs, melyről a monda azt állította, hogy ott vala­mikor vár létezett s a rómaiak korában őrhelyül használták. A szikla csúcsa majdnem várfalhoz hason­lít, természetes rovátkokkal. E szikláról a nép ajkán érdekes rege élt, hogy ott a magasban tündér lakik: Sziklarózsa, kinek a regény köszönheti címét. Állító­lag : olyan igéző szép volt, hogy a ki egyszer látta, soha nem feledhette többé s a szive végre is megre­pedt. De ha valaki ama szirten látta őt, az a vidékre nézve szerencsét hozott, mert abban az évben bő ál­dás lett s az egész völgyet leirhatlan kedvességü rózsaillat árasztotta el, ezért nevezték el a tündért Sziklarózsának. E három személy játsza a regényben a főszere­pet. Ezekhez járulnak aztán, az események változa­tos folyamában, Apafi Mihály erdélyi fejedelem, en­nek neje, a híres Bornemisza Anna és Teleki Mihály, e kor egyik rendkívüli férfia: Békési Pál, ennek fia Gyerő, Kéri Anna unokaöcscse Kéri Kristóf s több mellékszemély kiknek a regényben kisebb nagyobb mértékben cselekvő szerepök van. A regény annak a kornak bélyegét viseli. Szokások, gondolkozás mint­egy fotográfiái az akkori időnek és embereknek. Bod­rogközi Salamon amaz érdekes, félig rejtélyes szemé­lyek egyike, minőkkel igen ritkán találkozunk az élet­ben és regényekben. Izabella és Sziklarózsa emlékez­tetnek némileg Izidorára az » Abafi«-ban és Teodórára a »Jósika István«-ban, habár egészen más szerepben és körülmények közt. Az egész mesét adni nem volna helyén, mivel ez az olvasat a sok, részint komoly és megható, részint vidám és kedélyes meglepetések érdekétől fosz­taná meg. Íme a fenti az, mit a regény jelentésekor opeu­­pres mondani lehetne. De engedje ön, t. uram, hogy egyre ügyelmeztessem. Ez a humor, mely az egész regényt átlengi s úgy hiszem, annak egyik fő érdekét képezi. Nálunk a humorról nagyon furcsa téveszmék léteznek. A jó élceket, bonmot-kat, tréfát és bohósá­got szokták humornak nevezni, már pedig az olyan humor, mint a Swifté, Jean Paulé, Dickensé, egészen más valami. Míg a vig élcek, tréfák igen mulattató fűszerei az előadásnak, de csak mint egyes villámsu­­garak hatnak , addig az igazi humor a fájdalomnak e világa, az egész munkán átleng, sírva nevetvén és ne­vetve sírván , sújtván olykor, legyezvén máskor; de végre mégis engesztelő, megnyugtató hatást gyako­rol az olvasóra. így értem én a humort s igy igye­keztem azt a »Sziklarózsá«-ban használni. Végül engedje meg ön, hogy hazámfiainak egy — ha szabad mondanom — egyoldalú előítéletét rek­­ti­fik­áljam­. Szokássá vált, az én régi első regényeimet az újabbak fölé helyezni, s azoknak több érdeket és értéket tulajdonítani az újabbaknál. Ez puszta csa­­ódás. Mikor az »Abafi«-t írtam, ez volt úgy­szólván az első élvezhető magyar regény. Nem csoda, hogy ekkora hatása volt. S ez első impressiónak viszhangja mind a mai napig tart. De a­ki előítélet nélkül ha­sonlítja össze »Abafi«-t újabb regényeimmel, mint, a »két királyné«-val, a »Hat Uderszky leány«-nyal, az »Egy magyar család«-dal és különösen »II. Rákóczi Ferenc«-cel, merem állítni, hogy nem tudja , mi a regény és hogy az újabb kor minő feladatot tüzel a regényíró elé, ha ezeknél az »Abafi«-t vagy a »Cse­­rek«-et jobbaknak tartja. Ezt akartam egyszer kimondani, miután szám­ban magán ítéletet bírok, melyekben újabb regé­­lyeim közül a jobbak s első helyen a »Rákoci«, nem tiz, hanem ötven percenttel jobbaknak állíttatnak a régieknél, már csak ama szabad, nyílt irálynál fogva s, melyben írattak. A mondottakra nem kell nagyobb bizonyítvány mint az, hogy a »Rákóczi« néhány rövid hét alatt második kiadást ért és az »Egy magyar család a for­­radalom alatt« négy első kötetét is már a második

Next