Fővárosi Lapok, 1891. április (28. évfolyam, 89-118. szám)
1891-04-01 / 89. szám
— Csacsik vagytok! Nem látjátok, hogy Laurinám még csak tizenhat éves s én az apja vagyok ? Laurina nevetve kérdi: — Mire gondolsz papa ? Igyekszem lépéseimet mérsékelni, melyeket akaratlanul is megkettőztettem gondolkozásom alatt. — Látod, papa, mikor te olyan sokat gondolkozol, akaratlanul is szaladni kezdesz. Ránézek és mosolygok, ő pedig olyan boldogan néz rám. Be kell vallanom, hogy azoknak a fiatal embereknek igazuk volt. Az én Laurinám csakugyan olyan már, mint egy kifejlett hölgy — és a mint igy mellettem megy, azaz, jobban mondva : a mint én így mellette megyek ... De ideje már a Laurina jegyesét fölléptetni. Itt van a fasor kanyarodásánál, komolyabb mint valaha. Mindazáltal mosolyog, mert a rég várt pillanat közeleg. — Ismered ezt az urat, papa ? — Ha ismerem-e ?! Már jó tizenkét éve ismerjük egymást, hisz családunkhoz tartozik! Figyeld meg jól, ő az, akit atyád a te férjedül szemelt ki, s neked fölnevelt! Mosolyogj rá, megengedem , tedd ! boldoggá, szeresd . . . E feleletet olyan élénken láttam magam előtt, mintha valaki villámgyorsan elém írta volna. Nemsokára eljön a nap, gondolom, midőn így kell majd felelnem . Fejemet affelé az ur felé forditom, ki mellettünk elhaladt s figyelemmel kisérem őt tekintetemmel. E pillanatban ő is felénk fordult, úgy, hogy tetőtől talpig megnézhettem. — Nem ismerem — szóltam lányomhoz — s nem is emlékszem, hogy valaha láttam volna. Úgy látszik, valami idős hivatalnok vagy nyugalmazott kapitány. De miért kérded ? — Mert már kétszer is elment előttünk s olyan szemet mereszt ránk, és nemcsak ma ... . tegnapelőtt is . . . — Talán rendes vendég itten. — Tegnapelőtt a műcsarnokban voltunk s ott láttam . .. — Talán ismer. Az könnyen meglehet , ki rém ismerné Milánóban Placid ügyvédet? Hirtelen megálltam, mert lányom a karomat megszorítva, suttogá: — Itt van! Ejnye, ejnye! Lányom már a járásáról ismerte »azt az urat« És ő jött, még pedig sietve, lábait kecsesen lóbálva, mintha táncolna s egy fura cipőtalpmuzsikától kisérve. De hogyan ismerte őt meg az én Laurinám már a járásáról ? Különös! Mindenesetre már többször kellett a cipő e talp muzsikáját hallania. És »ő« utolér bennünket, Laurinát hosszasan nézegeti s folyton táncolva elhalad előttünk. A fasor végére érve visszafordul s ismét ellejt előttünk. Villámgyorsasággal futották át agyamat a legkülönbözőbb gondolatok. — Bizonyára távoli rokon, talán a feleségem anyjának valami unokabátyja, kinek egykor nem sikerült az imádottja szivéhez vezető utat megtalálni s szerelmi búbánatában idegen világrészekre száműzte magát a szegény. Agglegény maradt és miliomossá lett ... s most visszatért hazájába, örököst keresni, — és a lányom hajszálig hasonlít nagyanyjához, természetesen, mikor az még tizenhat éves volt s úgy fog neki — a gazdag imádónak — föltűnni, mintha szíve bálványát látná maga előtt. Lányomnak, hála az égnek, nincs ugyan szüksége arra, hogy valaki hozományt cipeljen neki a távol Amerikából, de mégis egy váratlan miliőm.... Arcom hirtelen elkomorodott: az ismeretlen ismét közeledett, de — bevallom, — magamban mégis csak kacagnom kellett felette. Ezalatt más gondolatok követték az én bizarr miliós álmomat. — Bizonyára valami ósdi gondolkozású és a hivatását teljes mértékben felfogó családapa lesz, ki nem hisz a maga szeleburdi fiának s ilyen fontos dolgot nem mer egy csélcsápra bízni. Ő maga megy tehát a csemetéje számára feleséget keresni. Erre a ligetnél keresve sem lehetne kedvezőbb tért találni ... És az én Laurinám olyan jó benyomást tesz az emberre, hogy nálánál jobbat nem is választhat. De lássuk csak, várjon a »jövendőbeli« a maga részéről megfelel-e ? Az ismeretlen közeledett. Már csak pár lépés választotta el tőlünk. Minden félelmetességemet és elijesztő képességemet egy tekintetben központosítottam, dühösen az idegenre irányozva. A törekvés csütörtököt mondott. Ijedten vettem észre, hogy ez őt a legkevésbbé sem háborgatta, sőt még annál vakmerőbben táncolt előttünk, mialatt legnyakatörőbb és gyakorlott lábakra valló gimnasztikai mutatványokat végzett, időnkint sajátságos módon forgatva szemeit. (Folyt, köv.)nyét összefoglalja; szomorú dolog volna, ha a családok nyugalma abban találná biztosítékát, minő illatok iránt fogékony és rokonszenvező a férj orra; lealázó volna a férfivilágra nézve, ha szívük vonzalmát csak múló illatok kormányoznák. A nőiség varázsa és nemes zománca, a főnként lelki irány az, mely a hölgyet a férfi kiegészítőjévé teszi. Legkellemesebb és legállandóbb illat a szív nemessége, ezt megszerezheti és megtarthatja mindenki, szebben illatozik a pézsmánál, ibolyánál, ámbránál, ébenfánál; ezzel illatosítani a családi élet tűzhelyét a hölgyvilágnak szép feladata.« De nemcsak ezt a magában véve is érdekes dolgot tudja Hanusz ilyen vonzón tárgyalni. Mint a természetnek általában nagy barátja, mindenik lényében, a legcsekélyebben úgy, mint a legnagyobban, meglátja szeme azt, ami szép, ami kellemes megfigyelni vagy megszívlelni való. Épp ily élvezetesen tárgyalja két cikkelyben is a nyálat, az állatvilág ez egyik tréfahősét, mely még a legfurfangosabb vadásznak, a legtapasztaltabb vizslának is igyekszik az eszén túljárni. A házi nyúl ismeretes szaporaságáról beszélve, érdekes adatokat tud felhozni arról, hogy pl. Újdéli-Wales az utóbbi három évben 11 millió márkát költött el kipusztításukra és sikeretlenül. Viktória gyarmat szintén tekintélyes összegen kívül most 178 km. hosszú dróthálózatot vont ki terjeszkedésük ellen, s egy olyan gyakorlati eszmére, mely kiirtásukra biztos szert ajánlana 25.000 font sterling jutalmat tűzött ki. A több mint negyedmillió forintnyi díjra érkezett is vagy négyszáz pályázat, s érdekes, hogy köztük a Pasteur-é is, aki a tyúk kolerabacillusait akarta mozgásba hozni ellenök, de nem kellő gyakorlati eredménynyel. A varjak kevésbbé érdekes állatok ugyan, de nem kevesebb érdekes dolgot tud azért róluk elmondani. Nemcsak azt tudjuk meg belőle, hogy mi a különbség a pápista meg a kálomista varjú között, hanem azt is, hogy mint szerepel a varjú a népmondákban és hitregékben. A magyar népmesékben ,Italában mint orvosi tudománynyal megáldott madár ordul elő, mely a szerencsétlenül járt királyfiaknak tudomásukra hozza, mikép nyerhetik vissza testi épségüket és szemük világát. Tömeges megjelenésük azonban már baljóslatú jel. Kis Károly királyunk balvégzetét ők jelentik. Mátyás halálakor egy sem maradt Budán, mind Fehérvárra költözött, hogy oda való eltemetését jósolják. Ők, a varjak, jelölik az 1514-diki parasztlázadás szerencsétlen kimenetelét is. De még ezzel nincs kimerítve a varjú szerepe a nemzeti szellem körében. Hanusz összeállít egy egész csomó növényt, melyet a varjúról neveznek; a helységneveket, melyekben előfordul: Varjaskér, Varjasfalva, sat, s a közmondásokat, melyek vele foglalkoznak. Hanusznak általában igen eleven érzéke van az iránt, hogy hol érintkezik a nemzeti szellem kifejezése a természet jelenségeivel s gondos szemmel jegyezgeti fel az ilyen adatokat. Mindez bizonyára nem valami túlságos nagy dolog. De mikor nekünk ez a kicsi dolog is olyan jól esik, kik ahhoz vagyunk általában szokva, hogy tudományos irodalmunk ne igen legyen egyéb, mint a külföld hasonnemű törekvéseinek több-kevesebb önállósággal keresztülvitt viszhangja. Éppen a mi »komoly tudósaink« azok, kik nagyon szeretik hangoztatni, hogy az »igaz tudomány« csak egyféle, s egyforma az a németeknél, úgy mint az angoloknál, úgy mint a franciáknál. Pedig nem egészen van igazuk, talán félig se. Hamis pénz, melyet a jó pengése miatt igaz gyanánt fogadunk el. A végcél, az igazság, való, hogy csak egy, de a hozzája vezető út nagyon is sokféle. A német tudós a legszebb francia nyelven írhatja meg búvárlatai eredményét, nemzetiségét mégsem fogja eltagadhatni, mert megismerszik esze járásán, gondolkozásmódján. Nagyon ismeretes a Lewes meséje az angol, francia és német tudósról, kik mind a hárman vállalkoztak a teve leírására, s oly elütően oldották azt meg. Komoly szakemberek beszélik, hogy egy laboratóriumon végighaladva, egy teljesen ismeretlen chémiai vagy fizikai műszerről megmondja a hozzáértő, hogy francia, angol vagy német tudós állította össze. A mi szakembereinket nem egészen méltatlanul éri néha az a vád, hogy még nem szabadultak fel 649 Hazai irodalom, művészet. * Reményi Ede mai hangversenye aredoute kistermében lesz, este 76-kor. Műsora ez : Godard »concert romantique«-je (öt tételben); »Hősi magyar« ; Chopin románca és mazurkája, meg Schubert barcarolle-ja; »Repülj fecském« és »Ezt a kerek erdőt járom én«, népdalok, saját átiratában. Közreműködik Bodó Alajos zongoraművész, ki Chopintől, Birttől és Webertől ad elő négy darabot. * A szabadságharc-szobor pályaműveiről a bíráló bizottság előadója, Keleti Gusztáv már elkészítette szakjelentését, melyet közelebb előterjeszt a bizottságnak. A pályázaton részt vett szobrászainknak külön-külön megküldte az ő művére vonatkozó részt a jelentésből. A művészek ápril 6-áig tehetik meg rá tárgyilagos észrevételeiket. Mint egy kőnyomatú tudósító írja, a szobrászok általában meg vannak elégedve a bírálattal, csak azoknak van ellene kifogásuk, kiknek művéről úgy szól a jelentés, hogy eredetiség hiányában szenvednek és reminiszcenciákkal telvék. A jury még április hó első felében meghozza határozatát. A pályaműveket folyton nagy közönség nézi az akadémia dísztermében, hol azok április 15-ig lesznek kiállítva. * Drámai előadások az operaházban. Május közepén kezdődik a rendes dráma-ciklus, melyet a nemzeti színház minden évben az operában rendez. Az idén a következő darabok szemelték ki: Sophokles Oedipus trilógiája: »Oedipus király,« »Oedipus Kolonosban,« »Antigone,« a »Vihar« Shakespeare színműve, a »Krakói barátok« Rákosi Jenőtől, az »Ember tragédiája, és a »Czigány« Szigligetitől. * A történelmi társulat holnap csütörtökön délután 5 órakor választmányi ülést tart az akadémia első emeleti képes termében. Dr. Kracsala János: »Biszterfeld János Henrik élete« cím alatt olvas, kora egyik legkitűnőbb tudósának, Gyulafehérvár európai hirű tanárának s Rákóczi Sándor diplomatájának életét tárgyalva. A felolvasást 4 órakor a folyó ügyek tárgyalása előzi meg. * A honvédelmi minisztérium könyve. »A magyar kir. honvédelmi minisztérium működése az 1877—1890. években« címmel terjedelmes munka jelent meg két vastag kötetben. A mi e nagy érdekű műben, melyet a honvédelmi miniszter megbízásából, hivatalos adatok alapján Biró Pál miniszteri tanácsos, a minisztérium elnöki osztályának vezetője itt, benn foglaltatik, az védszervezetünk fejlesztésének, fontos átalakításának története, s e nagy munka elsősorban a honvédelmi minisztériumra hárult feladatul. A lefolyt tizenegy év, melylyel a jelen mű, minden részletnek gondos előadásával foglalkozik, jelentékeny alkotások időszaka volt a honvédelem terén. Bevezetőleg a szerző megemlékezik amaz államférfiakról, kik ez időszakban a honvédelmi minisztérium vezetői voltak és kiknek munkássága hozta létre azt az eredményt, melyről a munka most beszámol. Az 1877. év elején Szende Béla vezette a eléggé idegen hatások járma alól, s nem eléggé viszik be a nemzeti szellemet búvárlataik körébe. A »téli alvó madár,« címe alatt a fecske rejtőzik, ez a kedves poétikus madár, mely csupa megjelenésével is költőien hangolja az embert, nem csoda, ha oly melegen, bensőséggel irt sorok vannak neki szentelve. Már az »igen hasznos madár,« a lúd van értve rajta, kevésbbé költői hatású, de csakugyan annál hasznosabb, mert minden része használható. »A ludak, — mondja bevezetésében a szerző, — legtöbbje májtúltengésben szokott elhúnyni, — olyan divatos betegség ez náluk, mint a hölgyeknél a migrain. Lúdmájból készülnek aztán ama hires örökségpástétomok, melylyel a türelmetlen örökösök a vérmes nagybátyákat vendégelik és ez igen jó útravalónak bizonyult be a másvilágra... A ludak abban különböznek a libáktól, hogy amazok előbb törték meg a tojás héját, mint emezek; abban pedig megegyeznek, hogy a fejeket magasan hordják, szörnyen fecsegnek s igen irtóznak Márton püspök napjától.« A mártonnapi lúdról emlékezve, hogy felejthetné el magyar iró a pozsonyi zsidók ludait, melyeket e napon (nov. 11.) adnak át a királynak. Némelyek még IV. Béláig viszik e szokást vissza, kinek futása közben az akkori pozsonyi orthodoxok alattvalói hűséggel ajánlották fel azt a pár ludat, mely a közelgő ünnepek alkalmával részökre az egyedüli húseledel lett volna. Mások azonban csak a II. József türelmi engedélyéig tudják fölvinni a hagyományt. Már hosszúra nyúló idézgetéseinket nem fejezhetjük be előbb, míg be nem mutatjuk azt a közvetlen hatású, kis genreképet, melyet a hangyákról szóló czikkelyben fest. »Lombos erdőkben is megesik, de legtöbbször fenyvesekben találkozhatni sajátságos külsejű emberrel, kit széttépett ruhájáról ítélve koldusnak tarthatnánk; hátán még jókora tarisznyát is cipel, de azon, meg foltos lábbelijén és elnyűtt kalapján, sőt kezén, lábán is nagy sietséggel hangyák futkároznak föl s alá ijedten és nem tudják magukat tájékozni az új szálláson, mely egyúttal, mint valami Örökmozgó, mindig jár-kel. Ez az ember a hangya