Fővárosi Lapok, 1891. május (28. évfolyam, 119-148. szám)

1891-05-01 / 119. szám

Péntek, 1891. május L 119. szám, Huszonnyolcadik évfolyam. Szerkesztői iroda: f _________ Előfizetések ‘Budapest, ferenciek tere Bk ^^B BP* jB «Mintugy mint Uj ■ ■ ■ m ■ N B^0 B ■ I I ■» LJf B b I# Hirdetések ^“id^s r uvüüiuoi iiüruA. -Oreffyedevre................................4 írt * Egyes szám 6 kr. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. “JT Előszó. (Egy dalos könyvhöz.) Jeszte Ámor, segíts nékem, Nagy munkába fogtam : Szedjük össze a sok kis dalt, Mit már eldaloltam. Hisz te súgtad valamennyit, Nem is olyan régen. Sok felé szállt! — Fűzzük össze Bokrétába szépen. S ha majd kész lesz, egy kis lányhoz Röpülj tova véle, S mondd meg neki: ime itt van Szivem minden vétke. Gyónj meg neki s ha szivéhez Tudnál még találni, Mondd, hogy végső dalom is csak Feléje fog szállni. Mondd meg neki s ha közönynyel Szavad meg se hallja : Tépd össze mind s ne taníts te Soha többé dalra! Dálnoky Lajos. -----•·«*!›*‡----- Az apa árnya. (Beszély.) Irta Fröhlichné Móricz Paula. (Folytatás.) Amint keze idegesen mozgott, egy másik levélre tévedt, melyen a cím nem látszott, csak a boríték alsó fele, hol klaszin mezőben mindenféle különös, színes bogarak mászkáltak. »Elegáns külső« s Andor szórakozottan tépi fel. Egy kártya esett ki belőle. Egy másik raj bogár közül női sorok indultak ki a papíron ; németül volt a levél írva s igy hangzott: »Az érdekes családi eseményt megbeszélendő, szívesen látom holnap este (színház után,) egy csésze tdeára. Reggel együtt indulhatunk Süttőre. Hive — De Cassi Valerie.« Pár hét óta, mióta Bécsben időzött, többször kapott már meghívást Valerietől, de eddig ügyesen ki tudta kerülni mind s kárpótolta a szép asszonyt nyilvános udvarlásával a sétányon, a színházban, vagy valahol ebédnél. Holnap azonban el akart hozzá menni. Végre is felednie kell, bármi áron. Szórakozottságában választ nem is küldött. De tény, hogy »ember tervez, isten végez.« Másnap este az erős ifjú, ki híres volt egésségéről, lázban feküdt s a találkozás és ünnepély hiába vártak rá. Harmadnap, midőn Reh báró meglátogatta, már ismét fenn volt, jó izűen mosolygott, kedélyesen csevegett s a boldog jegyeseknek minden szépet kívánt. A báró kérdésére, hogy mi baja volt, könnyedén válaszolta: — Az egyik orvos azt mondta, hogy influenza, a másik thyphoidtól féltett, a harmadik bölcsen hallgatott. Azt hiszem, kissé sokat dolgoztam, de pár nap múlva ismét jól leszek. — Helyesen. Azt hiszem, Adolf is meglátogat, ha visszatér Süttőről. IX. Az idő pár héttel haladt előre. Reggeli után voltak Süttőn s a báróné nappalijában időztek. Rehné és a társalkodónő egy csomag pamuttal foglalkoztak, melyből a szegények számára kötögettek. A báró rendes szivarját szívta el s a zord idő miatt a szobában végezte sétáját. Egy kis kereveten ült Henriette s papirvágó késsel egy könyvnek lapjait metszé föl. Lassan működött s közben a vőlegényével halkan beszélgetett. Éppen nem valami rajongó, szenvedélyes szavakat mondtak egymásnak. A herceg néhány kedves célzással, bókkal vonzalmát folytonosan kimutatta ugyan, de minden bensőbb bizalmasságtól megkímélte menyasszonyát, mit a Henriette udvarias, de tartózkodó magaviselete is megkövetelt. A tanúsított figyelem olyan jó hatással volt a lánykára, hogy mosolya őszintén röppent a fiatalemberre. Élt még a szívében az a szomorú érzés, hogy szeretett viszonzás nélkül, de az a remény is biztatón tűnt fel már, hogy feledni fog. Hogy nem hisz, Henriette még nem töltötte be a tizennyolcadik évét. Csak futólag látta egy idő óta Andort, mióta Süttőt elhagyta egy-egy napra kapott csupán szabadságot, mert nagyon sok dolga volt. Midőn a báró és leánya Bécsbe föllátogattak, akkor rendesen együtt ebédeltek. Raviera és Andor mint régi ismerősök, tanulótársak üdvözölték egymást, de minden külső illem dacára is látszott, hogy nem igyekeznek melegebb barátságot kötni. Környezetük ezt arra magyarázta, hogy a herceg sokkal vidámabb természetű volt, mint Badacsonyi, kit sokan rideg fiatal embernek tartottak. Raviera pár heti mátkasága óta, minden héten csak egy napot töltött menyasszonyánál és igy valami alapos ismeretségről szó sem lehetett A herceg nézte aráját s meg kellett vallania önmagának, hogy elragadó teremtés, a mint piros ajkaival mosolyog s bár elütő az ő ízlésétől, mégis alig ismert valaha tökéletesebb szépséget. Az ő szerelmének története ez volt: egy éve, hogy a családfő őt fogadta, el kellett intézniök egy kényes pénzkérdést. »Édes rokon, — szólt ő kegyelmessége németül és franciául kellőképpen összevegyitve szavait, — gondolja meg, hogy ha tovább is igy halad, kénytelen leszek pénzjárulékát leszállittatni s minden következő könnyelmű dolgát elintézetlenül hagyni. Fogadja el tőlem azt a figyelmeztetést, hogy egy éppen ilyen fiatal herceg, mint ön, nem rég a tisztibojtját is elvesztette. Jó lenne talán megházasodnia ? Csak kérem, ne vegyen el valami zsidónőt. Toujours pour l’honneur du drapeau! — Raviera megfogadta a tanácsot s azért most vőlegény. Úgy mutatja, amint most Henriette mellett ül, hogy boldog vőlegény. Észre sem vette, midőn a belépő inas épp leveleket, hírlapokat helyezett egy asztalkára. A báró sorban felbontotta azokat. Végre egy hírlap akadt a kezébe, széthajtotta és olvasni kezdte. Vagy A munkásvilág ünnepe. (Május elseje.) (B. A.) Tavaly nálunk is nagy tüntető körmenetet tartottak a munkások, mint világrészünk számos más nagy városában. Zászlókkal, táblákra írt jelszavakkal, rendezett csoportokban, zeneszó mellett vonultak ki a városligetbe, hallgatva a nyolc órai munkaidőt és átalános szavazatjogot kívánó szónoklatokat. A tavasz hagyományos ünnepnapjából zajos munkás-ünnepet csináltak. A külföldi nagyobb városokban igy lesz ma is. A munkások elhagyják a műhelyeket és gyárakat s kivonulnak a szabad ég alá, hangoztatva óhajaikat s tiltakozva azok ellen, kik ez óhajtásokat nem hajlandók teljesíteni. Nálunk is készültek munkásgyűlésekre tüntető körmenetekre, de a belügyi kormány eltiltotta. Azt hisszük azonban, hogy ha nem is tiltja el, a mai ismétlés nem lesz olyan népes, mint a tavalyi. Támadt ugyanis egy »hazafias munkáspárt«, mely nem kíván egy követ fújni a kozmopolitákkal, kik fennen hirdetik, hogy nem a hazát kell szeretni, hanem az emberiséget. Magyarország azonban a hűnszeretet földje, hol az igazi magyar munkást csak ideig óráig lehet áltatni holmi gyökeretlen világpolgári tanokkal. Hamar tudatára ébred annak, amire büszke, hogy t. i. magyar. A tüntető körmenetek tehát nálunk nem számíthatnak tartósan a munkások egyértelműségére, mint a »gloire« gyári népénél és »a jó erkölcsök« birodalmának műhelyei és bányái körül. Minda mellett, ha mások is a viszonyok és emberek nálunk, a munkáskérdés olyan európai ügy, mely ránk is tartozik s nagyon időszerű vele foglalkozni. A mi századunkat, mely sok jót szült, de civilizációjának minden nagy fejlettsége mellett is, (vagy talán éppen annak következtében) nem kevés rosszat is termett, egyéb jelzői mellett, melyekkel már illették, méltán lehetne a mindenféle kérdések századának is nevezni. Soha társadalmunkat a létező vagy csak képzelt bajok olyan nagy csoportja nem fenyegette, mint épp a legújabb korban. Minden életkor megtermette egy vagy más téren a meglevő renddel való elégedetlenséget, mely aztán valódi vagy képzelt joga alapján pereát-ot kiált a jelenre és a jobb, igazabb jövő előkészítésén munkálkodik. Különösen az anyagi érdekek világában van ez így. A közgazdasági élet oly sok más kérdése mellett megszületett a legjelentékenyebbek egyike :a munkáskérdés is, amelynek megoldására irányuló mozgalomban a május elsei körmenetek csak egy lépés a kitűzött cél felé. De hát mi is tulajdonkép korunk munkásainak a baja, kívánsága ? Ha vezérkolomposaikat hallgatjuk meg, bajuk, helyzetük festése nagyon elszomorító, de mindjárt megváltozik a kép s minden panaszukat túlzottaknak kell mondanunk, ha higgadt elfogulatlansággal magukat a dolgokat vizsgáljuk meg. Ám halljuk a panaszokat. Nincs egyenlőség a társadalomban ! A törvény előtt egyenlő mindenki, gazdag és szegény, úr és paraszt egyaránt; egyenlően részesül elvileg mindenki a polgári jogokban és mégis hiába keressük az egyenlőséget a társadalomban. Mert az egész társadalom két részre oszlik. Az egyikbe azok tartoznak, kiknek van valamijök; a másikba azok, kiknek semmijök sincsen és csak két kezök munkájára vannak utalva a létért való nagy küzdelemben. Ezeket aztán az a másik, hatalmas osztály, a gazdagok, a tőke urai mindenben kizsákmányolják. A negyedik rend, a munkásosztály csak elnyomást ismer s társadalmi helyzetének javítása, politikai öntudatának emelése, gazdasági téren való előhaladása zsarnoki korlátokba ütközik, melyeket le kell rombolni. Rég hangoztatott mondás, hogy a civilizációnak is megvannak a maga ellenségei. A gépeknek ellensége a munkásember. Mert mióta a gépek oly nagymérvű alkalmazását behozták az iparban mindenütt, mióta a nagy gyári termelés elkezdődött, azóta a munkás kezek értéke leszállt. A munkás elvesztette biztonságát, mert egy-egy nagy gyár üzemének megszüntetésével százak meg ezerek maradnak munka nélkül; a munkás mindjobban elveszti függetlenségét, mert az egyre hatalmasabbá váló tőkével nem képes megküzdeni; keresete és életmódja, ahelyett hogy javulna, még rosszabbodik s érdekei a munkát adó nagy vállalkozók érdekeivel merőben ellenkezőek lévén, évről évre élesebbekké lesznek a különbségek, nagyobbak a válaszfalak a társadalom eme két osztálya, a tőkések és munkások között. Mindez kóros állapot, melynek megjavításán kell a munkásoknak dolgozni. A birtokos, a tőkés osztály ellen irányuló eme mozgalomban a fentebbi kérdéssel maholnap majdnem azonossá válik az a másik két társadalmi törekvés, mely a társadalom gazdasági életében igazságosabb, arányosabb elosztást követel(szociálizmus,) vagy éppen a vagyon közösségét akarja (kommunizmus.) Az elsőnek tanításait már a század elején kifejtették Saint-Simon, Bazard, Fourier. A második iskolának Babeuf, Proudhon, a »Nyomor filozófiája« című könyvírója,az apostolai. Egész nagy irodalma fejlődött már ki eme kérdéseknek a nélkül, hogy azokat jelentékenyen előbbre vinni vagy éppen megoldani sikerült volna. De úgy megoldani, ahogy ez iskolák apostolai kívánják, nem is válna hasznára a társadalomnak. A mi munkásaink koránt sem mennek ilyen messzire. Szerényebb kivánataik vannak. Ők csak a tulajdonképeni munkáskérdést akarják megoldatni, csak az ennek keretén belül kifejezett kivánatoknak teljesítését várják az államtól. Kitől is mástól? Hisz ’ a nyugati tanok szerint — a társadalom minden kóros alakulásának, minden speciális bajának egyedül az állam az oka. A kivonatokat szép, hangzatos jelszavak képében, táblákra felírva fogják a mai május elsején is országnak-világnak tüntető körmenetekben tudtul adni.