Fővárosi Lapok, 1891. május (28. évfolyam, 119-148. szám)
1891-05-01 / 119. szám
fürtéit. Nagy, szomorú szemei el-elméláztak, eltévelyedtek a levegőben, a nélkül azonban, hogy láttavolna don Palacios szobájának szegényes bútorzatát : a piros gyapotból készült egy függönyt, a könyvekkel megrakott kis állványt, mely felett a »pilari szűz«-nek szobra függött, a gitárt és falhoz támasztott kobozt. Ramon Olavidé fölemelte poharát, újra megizlelte nyelve hegyével a bort, majd a karszékbe hullva ismét, imigyen kezdte lassan vallomását: Ramon Olavidé vallomása. I. — Mikor legutoljára láttuk egymást Pennaflorban, atyám még életben volt, én éppen búcsúzni voltam önnél, mielőtt a szemináriumba belépnék. Egészen hivatásomnak szenteltem még akkor magam. Fölhevült képzelőtehetségem és kissé túlságig menő törekvésem a vallási miszticizmus felé ragadott. Mély megvetést, mondhatni undort tápláltam a külvilág szépségei és a test követelményei ellen ; mint szent Avila, én is hallani véltem szivem mélyében ama misztikus, isteni hangot, mely ezt mormogta: »Azt akarom, kerüld az embereket, mert az angyalokkal való társalgásra vagy hivatva.« Talán emlékezhetik arra, hogy ön maga is figyelmeztetett e túlzott ájtatosságra. — Igen, — szakította szavait félbe Palacios abbé, — sőt osztottam Pascal véleményét, ki azt mondta: »Ostoba az, ki angyallal akar érintkezni« azt is hozzá tettem: minél magasabbra emelkedik föl az ember a földről, annál inkább veszélyes bukásnak teszi ki magát. — Önre kellett volna hallgatnom, de sajnos azon korban voltam akkor, melyben az önhittség, mint a tiszta bor gőze elszédíti az embert; azt hittem, hogy a szenteknek, kiknek életeit, behatóan tanulmányoztam, épületes és csodaszerű hőstetteit vagyok hivatva újra kezdeni. Beléptem a szemináriumba, fölvettem a legalsó, diakonusi rendeket és már akkor éreztem, hogy a bűnnek martaléka vagyok : a gőg bűnébe estem, mely elveszíté magukat az angyalokat is. Pap lenni szülőföldem valamelyik mezővárosában vagy egy kis faluban teljesíteni az áldozári teendőket, előttem méltatlannak tetszett. Sokkal mozgalmasabb, tevékeny dúsabb életpályára vágytam : hittérítő akartam lenni, ki a szent vallást a Kelet barbár népei között meghonosítja. Ugyanakkor a rossznak szelleme is szivembe lopta magát és engem sokkal terjedtebb, általánosabb történeti és tudományosabb ismeretek elérésére sarkall, mint amelyeket a szemináriumban elsajátíthattam volna. Engedtem ez ördögi sugalatnak, kikértem apám engedélyét, valamint a püspök felhatalmazását és elhagytam Eolját, hogy tanulmányaimat a sevillai egyetemen folytathassam tovább. Huszonegy éves voltam, az ifjúságnak vakbizalmával mélyedtem bele a laikus élet tanulmányozásába anélkül, hogy csak egy pillanatig is hittem volna abban, hogy még én kísértésbe jöhessek, amiről fogalmam sem volt. Az egyetemhez közel, Calle Dados utcában fogadtam lakást egy Casa de pupilo-ban,amelyet egy pap barátom ajánlott: a tulajdonosnője özvegyasszony volt és Gutierrez Jozefának hívták. Az özvegynő hímzéssel foglalkozott, egész nap kis »magazin«-jában dolgozgatott tizennyolc éves Mannuelita nevű leányával és két fiatal munkásnővel. Ön azt mondhatná, hogy egy oly ember, ki nem törődik a földi dolgokkal és egyedül csak a misztikus szemlélődésnek szenteli magát, kissé furcsán választotta meg lakását , ez azonban épen azt bizonyítja, hogy mily nagy volt megvetésem és tapasztalatlanságom a való élet tényeivel szemben. Azután meg seniora Gutierrez nagy, általános, szeplőtelen tiszteletnek örvendett a negyedben, s így a ház nyugodtsága, az ellátási díj csekély volta, részére dönté el választásomat. Napjában három pesetást fizettem jó, tágas, elsőemeletbeli lakosztályomért s hozzá három tál ételt kaptam család asztalánál. Egyik evőtársam az abbé volt, természetesen az, ki a Cassa de pupilost ajánlotta, a többi egy orvos, egy tanulótársam és egyugalmazott tiszt. (Folyt, köv.) A mi munkásaink, ha nem izgatnák őket, nem is panaszkodnának arról, hogy bajaikkal nem törődik senki. A valódi baj az, hogy az önsegélyzés nem ver köztük eléggé gyökeret. Külországokban a józan munkások nem várnak mindent az államhatalomtól, hanem társulás, szövetkezés útján önmaguk igyekeznek bajaik jó részén segíteni, s pozíciót szerezni maguknak a szerintök »despotikus uralommal bíró« tőkével szemben. Anglia »Trade Union«-jai, munkáskamarái nálunk ma még ismeretlenek, valamint egyébb alakjai is ama társulásoknak, melyek Francia- és Németországban jelentékeny tényezői állapotuk javulásának. Nem is kell mindent a kormányoktól várni, valamint minden rosszért az államot okolni és szidni. Bármint bíráljunk is különben egyes törekvéseket, az kétségtelen, hogy újabb társadalmunk annyi sok más betegsége közt első helyen áll az, mely a vagyon aránytalan elosztásán, a gazdasági rend tökéletlenségén alapszik. A politikai gazdaság tudományának, melyről helyesen mondják, hogy kevésbbé az emberi vagyonosodás, mint az emberi munka tudománya, kell foglalkoznia e bajokkal, melyekből eredtek a különféle munkásmozgalmak is. Az ő törekvésüknek is az a mottója, hogy a tőkének, mely mennél nagyobb, annál inkább magában hordja folytonos növekedésének okát, aránytalan nagy fölénye megszűnjön. Erre iparkodnak, részint a társadalom mostani formáinak keretében, részint a társadalmi rend megváltoztatásával, mely utóbbira azonban már senkinek semmi szüksége s akik ezt akarják, inkább a zavarosban való halászásra vágyakoznak, mint igazi egésséges állapotok megteremtésére. Nem a munkások találták ki azt, hogy nem igazságos társadalmi fejlődés az, midőn kevés gazdag mellett rengeteg tábora áll a társadalomban az anyagi javakból kizártaknak; hogy se nem igazságos, se nem egyeztethető össze egyáltalán az emberi méltósággal, hogy az egyik termelési tényező: a tőke rabigába hajtsa a másikat, a munkát. Hogy a társadalom bajainak legfőképen az általános vagyonos- ság alacsony foka, a megélhetési módok rendkívüli nehézsége az oka, azt mindenki habozás nélkül elismeri. Valamint azt is, hogy ez aránytalanságokat főleg a csupán kezemunkájára utalt néposztály érezi, minélfogva a munkások helyzetén segíteni is kell, s oda hatni, hogy a munka becsült és kellőleg megfizetett legyen. Elismeri ezt az állam maga is, mely e bajokon minden irányban segíteni is törekszik. Jól tudja, hogy mindig a hanyatlás erős jele volt az, midőn egyik osztály följogosítottnak hitte magát, kizsákmányolni a másikat. Jól tudja, hogy az, mit ma munkáskérdés gyanánt hallunk sűrűn emlegetni, már nem csupán gazdasági kérdés, nemcsak a munkáselem gazdasági helyzete megjavításának kérdése, hanem erkölcsi és politikai, mégpedig fontos politikai kérdés, mely pusztán gazdasági intézkedésekkel teljesen meg sem is oldható. Kétségtelen, hogy saját bajaival, saját helyzete megjavításának kérdésével a társadalom minden osztálya foglalkozhatik, csak a káros túlzásoknak, az ámításnak nem szabad tért engednie. Mert nemcsak a gyárosok értenek a kizsákmányoláshoz, hanem az izgatók is. Egésséges előjel, ha nálunk erősbülni kezd az a »hazafias magyar munkáspárt«, mely a kozmopolitikus társadalmi rajongók, az egyenlőség álmodozóinak szónoklataira nem kíván hajtani. Azt az egyenlőséget, mely a társadalomban való jogos helyfoglalás föltételeire vonatkozik, szabad kivárniok; de azt az egyenlőséget, mely nem lenne egyéb a társadalom erőinek puszta nivellírozásánál, józanul épp oly kevéssé lehet erőltetni, mint ellenezni azt a törekvést, mely szerint a társadalom erkölcsi és anyagi előnyeiben, gazdasági és kulturális javaiban igazságos mérték szerint mentül nagyobb kör részesüljön. A vagyon egyenlő felosztására törekedni: jogtalan erőszak hiú ábrándja. Mindig lesznek a gazdagokkal szemben vagyontalan, nehéz munkára utalt tagjai a társadalomnak, a mint hogy voltak is mindig. Soha sem fog eltűnni a válaszfal, melyet az anyagi javak bősége vagy szűk volta emel az egyik és - 877 — Hazai irodatom, művészet, * Operaház. Komáromi Mariska kisaszszony tegnap az »Othello«-ban folytatta vendégszereplését. Dezdemonája költői, igen rokonszenves alak énekben, játékban egyaránt. Zeneileg és értelmileg kifogástalanul is énekelte szerepét, egyes áriáit egész öröm volt hallani, de mindvégig nélkülözni kellett énekében a drámai erőt, melyet Verdi még a mór szelíd hitvesétől is megkövetel, egész előadásában pedig a magasabb drámai vonást. Az első felvonás szerelmi duettjében, a dalban a szomorúfűzről, az »Ave Máriá«-ban félreismerhetetlen bizonyítékait nyújtotta zenei képzettségének és intelligenciájának, de egyúttal annak is, hogy a drámai szerepkörben nem fog elfoglalhatni, olyan kiváló helyet, melyre különben más téren, hangjának és énekének feltétlenül méltányolandó előnyei érdemesítik. Tegnapi környezete sem hathatott reá élesztőleg. Prevost (címszerep) nagyon kedvetlenül, Odry (Jago) pedig megfogyott hanggal énekelt, Kiss Béla (Cassia gyenge volt. * A heraldikai társaság tegnapi ülésén az akadémiában báró Radvánszky Béla elnök kegyeletes szavakban emlékezett meg gr. Andrássy Manó alapító és választmányi tag elhunytáról. Emlékét az igazgató választmány jegyzőkönyvben örökíté meg. A felolvasások sorát dr. Schönherr Gyula kezdte meg, »II. Ulászló korabeli címeres levelek«-ről értekezve. Nyolc teljesen ismeretlen címerlevelet mutatott be, köztük a Podmaniczky-család régi kihalt ágának bárói diplomáját és egy János nevű udvarnok címeres levelét, ki Bonfiniusnak történeti munkája leírásával érdemelte meg e kitüntetést s igy a legelsők egyike, kik ama harcias időkben kótollal küzdötték ki maguknak a nemesi címert. Majd dr. Fejérpataky László titkár olvasta fel Nagy Géza értekezését »Az Osl személy és nemzetségnévről,s bevezetőleg a középkori magyar személynevekről, melyek nem ritkán a, pogány korba nyúlnak vissza. Az Osl név is kún eredetű, jelent eszest, okost. A folyó ügyek során az idei költségvetésbe a bevételeket 4035 írttal, a kiadásokat 3676 írttal vették fel s a »Nemzetségi zsebkönyv« folytatására bizottságot küldtek ki. * Nemzeti szinház. Dezső József másodszor tegnap lépett fel mint vendég, ezúttal a »Stomfay-család«-ban mint Barnabás mutatta be magát. Dicsérettel kell jeleznünk, hogy értelmes színésznek ígérkezik. Láttuk, hogy helyesen fogta fel szerepét, bebizonyította, hogy tudatában volt feladatának, azonban csak félig sikerült alkotást mutatott be, mi a gyakorlat hiányának tudható be. Felismeri, hogy milyen hangon kell beszélni, mit kell hangsúlyozni, kiemelni, de nem képes a társalgás színvonalára jutni s mindig erős hangon, majdnem sértő színezéssel beszél. Mozdulatai sem helytelenek alapjukban véve, mindig a helyzethez alkalmazkodók, de éppen e miatt nem természetesek, mert nagyon kirívóan akar általuk egy és más lélekállapotot jelezni. A gyakorlat sokat segíthet e hiányokon s nem is kételkedünk abban, hogy idő múltán sikereiről számolhatunk be. Ezt az értelmességet tapsolta meg egy párszor a közönség is. Mint egy kőnyomatú lap írja, május elsejétől fogva már szerződtette őt az igazgatóság. Az előadás egyébként változó, hatással folyt le. Legjobban Szacsvay (Stomfay Ákos) színtelen, bágyadt játéka lepett meg, mely a túlságig egyhangú volt. Az első felvonásban oly hidegvérrel nézte rég látott leánya arcképét, mintha egy jó szivar lett volna kezében. A hosszas betegsége után most először megjelenő Egressyt (Zobray) élénk taps fogadta beléptekor. Dicséretesen játszottak Csillag Teréz asszony (Margit), Gabányi (Lipoczi), Vízvári (Kázmér), Zilahi (Vilmos), Felekiné asszony (Aga másik ember közé. Nem csak a munkás, mindenféle ember érzi e válaszfalat. A cél tehát csak az lehet, hogy a vagyontalan, munkára utalt ember ne legyen kénytelen minduntalan kínosan érezni e nagy társadalmi különbségeket, aránytalanságokat. Minden munkás, tehát hasznos ember joggal követelheti a társadalomtól, hogy ne zárja őt el szellemi és anyagi javaitól azért, mert atyja vagy anyjáról nem háramlik reá talán kétes úton szerzett nagy vagyon értéke. Nem lehet mondani, hogy épp a leggazdagabb emberek lettek volna mindig leginkább hasznára az emberiségnek s vitték volna előbbre a humanizmus ügyét. És azért e részben a munkások törekvését, míg helyes korlátok közt mozog, a társadalom életjelenségeit elfogulatlanul vizsgáló nem is ítélheti el. Sőt előmozdítjuk azzal a jelen és jövő békéjét, ha a munkások kívonataiból azt, ami jogos, lehetőleg teljesítni törekszünk. Olyan ez is, mint a víz szabályzása, mely azért történik, hogy ki ne öntsön rakoncátlanul, sok kárt okozva. Nálunk erre van idő, mert itt a viszonyok még nem mérgesedtek el s ha keletkezett »hazafias munkáspárt«, mely a május elsei nemzetközi tüntetésekkel szemben higgadt marad s nem fut az »emberiségi tanok« külföldi importja után, annak bizonyára egyik fő oka az, mert a magyar munkások látják, hogy törvényhozásunk segítni kíván bajaikon s megszavazta a beteg munkások segítése és a vasárnapi munkaszünet törvényeit. Arra pedig minden értelmes magyar munkás elég belátó, hogy az átalános szavazatjog nem Magyarországnak való. A tüntető körmenetek, szabad ég alatti munkásgyűlések eltiltása nálunk nem is idéz elő forrongást s ha itt-ott össze is fog gyűlni egy-egy csoport a mai május elseje, mint munkásünnep megülésére, attól közéletünk folyama nem vet erős hullámokat. Sőt a legtöbb gyárban és műhelyben a munkások ma is épp úgy fognak dolgozni, mint bármely más hétköznapon. S ez a tény jó nyilatkozat. *) Casa de pupilos megfelel a mason de pensionairenek- kosztos-ház. Ford.