Fővárosi Lapok, 1891. május (28. évfolyam, 119-148. szám)

1891-05-01 / 119. szám

fürtéit. Nagy, szomorú szemei el-elméláztak, eltéve­­lyedtek a levegőben, a nélkül azonban, hogy látta­volna don Palacios szobájának szegényes bútorza­tát : a piros gyapotból készült egy függönyt, a köny­vekkel megrakott kis állványt, mely felett a »pilari szűz«-nek szobra függött, a gitárt és falhoz támasz­tott kobozt. Ramon Olavidé fölemelte poharát, újra meg­­izlelte nyelve hegyével a bort, majd a karszékbe hullva ismét, imigyen kezdte lassan vallomását: Ramon Olavidé vallomása. I. — Mikor legutoljára láttuk egymást Penna­­florban, atyám még életben volt, én éppen búcsúzni voltam önnél, mielőtt a szemináriumba belépnék. Egé­szen hivatásomnak szenteltem még akkor magam. Fölhevült képzelőtehetségem és kissé túlságig menő törekvésem a vallási miszticizmus felé ragadott. Mély megvetést, mondhatni undort tápláltam a külvilág szépségei és a test követelményei ellen ; mint szent Avila, én is hallani véltem szivem mélyében ama misztikus, isteni hangot, mely ezt mormogta: »Azt akarom, kerüld az embereket, mert az angyalokkal való társalgásra vagy hivatva.« Talán emlékezhetik arra, hogy ön maga is figyelmeztetett e túlzott áj­­tatosságra. — Igen, — szakította szavait félbe Palacios abbé, — sőt osztottam Pascal véleményét, ki azt mondta: »Ostoba az, ki angyallal akar érintkezni« azt is hozzá tettem: minél magasabbra emelkedik föl az ember a földről, annál inkább veszélyes bukásnak teszi ki magát. — Önre kellett volna hallgatnom, de sajnos azon korban voltam akkor, melyben az önhittség, mint a tiszta bor gőze elszédíti az embert; azt hit­tem, hogy a szenteknek, kiknek életeit, behatóan ta­nulmányoztam, épületes és csodaszerű hőstetteit va­gyok hivatva újra kezdeni. Beléptem a szeminári­umba, fölvettem a legalsó, diakonusi rendeket és már akkor éreztem, hogy a bűnnek martaléka va­gyok : a gőg bűnébe estem, mely elveszíté magukat az angyalokat is. Pap lenni szülőföldem valamelyik mezővárosában vagy egy kis faluban teljesíteni az áldozári teendőket, előttem méltatlannak tetszett. Sokkal mozgalmasabb, tevékeny dúsabb életpályára vágytam : hittérítő akartam lenni, ki a szent vallást a Kelet barbár népei között­ meghonosítja. Ugyan­ak­kor a rossznak szelleme is szivembe lopta magát és engem sokkal terjedtebb, általánosabb történeti és tudományosabb ismeretek elérésére sarkall, mint a­melyeket a szemináriumban elsajátíthattam volna. Engedtem ez ördögi sugalatnak, kikértem apám en­gedélyét, valamint a püspök felhatalmazását és el­hagytam Eolját, hogy tanulmányaimat a sevillai egyetemen folytathassam tovább. Huszonegy éves voltam, az ifjúságnak vakbi­zalmával mélyedtem bele a laikus élet tanulmányo­zásába a­nélkül, hogy csak egy pillanatig is hittem volna abban, hogy még én kísértésbe jöhessek, a­mi­ről fogalmam sem volt. Az egyetemhez közel, Calle Dados utcában fogadtam lakást egy Casa de pupi­­lo­-ban,a­­melyet egy pap barátom ajánlott: a tu­lajdonosnője özvegyasszony volt és Gutierrez Jozefá­nak hívták. Az özvegy­nő hímzéssel foglalkozott, egész nap kis »magazin«-jában dolgozgatott tizen­nyolc éves Mannuelita nevű leányával és két fiatal munkásnővel. Ön azt mondhatná, hogy egy oly em­ber, ki nem törődik a földi dolgokkal és egyedül csak a misztikus szemlélődésnek szenteli magát, kissé fur­csán választotta meg lakását , ez azonban épen azt bizonyítja, hogy mily nagy volt megvetésem és ta­pasztalatlanságom a való élet tényeivel szemben. Azután meg seniora Gutierrez nagy, általános, szep­lőtelen tiszteletnek örvendett a negyedben, s így a ház nyugodtsága, az ellátási díj csekély volta, ré­szére dönté el választásomat. Napjában három pese­­tást fizettem jó, tágas, elsőemeletbeli lakosztályomért s hozzá három tál ételt kaptam család asztalánál. Egyik evőtársam az abbé volt, természetesen az, ki a Cassa de pupilost ajánlotta, a többi egy orvos, egy tanulótársam és eg­yugalmazott tiszt. (Folyt, köv.) A mi munkásaink, ha nem izgatnák őket, nem is panaszkodnának arról, hogy bajaikkal nem törő­dik senki. A valódi baj az, hogy az önsegélyzés nem ver köztük eléggé gyökeret. Külországokban a józan munkások nem várnak mindent az államhata­lomtól, hanem társulás, szövetkezés útján önmaguk igyekeznek bajaik jó részén segíteni, s pozíciót sze­rezni maguknak a szerintök »despotikus uralommal bíró« tőkével szemben. Anglia »Trade Union«-jai, munkáskamarái nálunk ma még ismeretlenek, vala­mint egyébb alakjai is ama társulásoknak, melyek Francia- és Németországban jelentékeny tényezői állapotuk javulásának. Nem is kell mindent a kor­mányoktól várni, valamint minden rosszért az álla­mot okolni és szidni. Bármint bíráljunk is különben egyes törekvé­seket, az kétségtelen, hogy újabb társadalmunk annyi sok más betegsége közt első helyen áll az, mely a vagyon aránytalan elosztásán, a gazdasági rend töké­letlenségén alapszik. A politikai gazdaság tudományának, melyről helyesen mondják, hogy kevésbbé az emberi vagyono­­sodás, mint az emberi munka tudománya, kell fog­lalkoznia e bajokkal, melyekből eredtek a különféle munkásmozgalmak is. Az ő törekvésüknek is az a mottója, hogy a tőkének, mely mennél nagyobb, an­nál inkább magában hordja folytonos növekedésének okát, aránytalan nagy fölénye megszűnjön. Erre ipar­kodnak, részint a társadalom mostani formáinak ke­retében, részint a társadalmi rend megváltoztatásával, mely utóbbira azonban már senkinek semmi szük­sége s a­kik ezt akarják, inkább a zavarosban való halászásra vágyakoznak, mint igazi egésséges állapo­tok megteremtésére. Nem a munkások találták ki azt, hogy nem igazságos társadalmi fejlődés az, midőn­ kevés gazdag mellett rengeteg tábora áll a társadalomban az anyagi javakból kizártaknak; hogy se nem igaz­ságos, se nem egyeztethető össze egyáltalán az emberi méltósággal, hogy az egyik termelési tényező: a tőke rabigába hajtsa a másikat, a munkát. Hogy a tár­sadalom bajainak legfőképen az általános vagyonos-­ ság alacsony foka, a megélhetési módok rendkívüli nehézsége az oka, azt mindenki habozás nélkül el­ismeri. Valamint azt is, hogy ez aránytalanságokat főleg a csupán kezemunkájára utalt néposztály érezi, minélfogva a munkások helyzetén segíteni is kell, s oda hatni, hogy a munka becsült és kellőleg megfizetett legyen. Elismeri ezt az állam maga is, mely e bajokon minden irányban segíteni is törekszik. Jól tudja, hogy mindig a hanyatlás erős jele volt az, midőn egyik osztály följogosítottnak hitte magát, ki­zsákmányolni a másikat. Jól tudja, hogy az, mit ma munkás­kérdés gyanánt hallunk sűrűn emlegetni, már nem csupán gazdasági kérdés, nemcsak a mun­káselem gazdasági helyzete megjavításának kérdése, hanem erkölcsi és politikai, még­pedig fontos poli­tikai kérdés, mely pusztán gazdasági intézkedések­kel teljesen meg sem is oldható. Kétségtelen, hogy saját bajaival, saját helyze­te megjavításának kérdésével a társadalom minden osztálya foglalkozhatik, csak a káros túlzásoknak, az ámításnak nem szabad tért engednie. Mert nemcsak a gyárosok értenek a kizsákmányoláshoz, hanem az izgatók is. Egésséges előjel, ha nálunk erősbülni kezd az a »hazafias magyar munkáspárt«, mely a kozmo­­politikus társadalmi rajongók, az egyenlőség álmo­dozóinak szónoklataira nem kíván hajtani. Azt az egyenlőséget, mely a társadalomban való jogos hely­­foglalás föltételeire vonatkozik, szabad kivárniok; de azt az egyenlőséget, mely nem lenne egyéb a tár­sadalom erőinek puszta nivellírozásánál, józanul épp oly kevéssé lehet erőltetni, mint ellenezni azt a tö­rekvést, mely szerint a társadalom erkölcsi és anyagi előnyeiben, gazdasági és kulturális javaiban igazsá­gos mérték szerint mentül nagyobb kör részesüljön. A vagyon egyenlő felosztására törekedni: jog­talan erőszak hiú ábrándja. Mindig lesznek a gazda­gokkal szemben vagyontalan, nehéz munkára utalt tagjai a társadalomnak, a mint hogy voltak is min­dig. Soha sem fog eltűnni a válaszfal, melyet az anyagi javak bősége vagy szűk volta emel az egyik és - 877 — Hazai iro­datom, művészet, * Operaház. Komáromi Mariska kisasz­­szony tegnap az »Othello«-ban folytatta vendégsze­replését. Dezdemonája költői, igen rokonszenves alak énekben, játékban egyaránt. Zeneileg és értelmileg kifogástalanul is énekelte szerepét, egyes áriáit egész öröm volt hallani, de mindvégig nélkülözni kellett énekében a drámai erőt, melyet Verdi még a mór szelíd hitvesétől is megkövetel, egész előadásában pedig a magasabb drámai vonást. Az első felvonás szerelmi duettjében, a dalban a szomorúfűzről, az »Ave Máriá«-ban félreismerhetetlen bizonyítékait nyújtotta zenei képzettségének és intelligenciájának, de egyúttal annak is, hogy a drámai szerepkörben nem fog elfoglalhatni, olyan kiváló helyet, melyre különben más téren, hangjának és énekének feltétle­nül méltányolandó előnyei érdemesítik. Tegnapi kör­nyezete sem hathatott reá élesztőleg. Prevost (cím­szerep) nagyon kedvetlenül, Odry (Jago) pedig megfogyott hanggal énekelt, Kiss Béla (Cassia gyenge volt. * A heraldikai társaság tegnapi ülésén az akadémiában báró Radvánszky Béla elnök kegyeletes szavakban emlékezett meg gr. Andrássy Manó alapító és választmányi tag elhunytáról. Emlékét az igazgató választmány jegyzőkönyvben örökíté meg. A felolvasások sorát dr. Schönherr Gyula kezdte meg, »II. Ulászló korabeli címeres levelek«-ről érte­kezve. Nyolc teljesen ismeretlen címerlevelet muta­tott be, köztük a Podmaniczky-család régi kihalt ágának bárói diplomáját és egy János nevű udvar­­nok címeres levelét, ki Bonfiniusnak történeti mun­kája leírásával érdemelte meg e kitüntetést s igy a legelsők egyike, kik ama harcias időkben k­ótollal küzdötték ki maguknak a nemesi címert. Majd dr. Fejérpataky László titkár olvasta fel Nagy Géza értekezését »Az Osl személy és nemzetség­névről,­s bevezetőleg a középkori magyar személynevekről, melyek nem ritkán a, pogány korba nyúlnak vissza. Az Osl név is kún eredetű, jelent eszest, okost. A folyó ügyek során az idei költségvetésbe a bevétele­ket 4035 írttal, a kiadásokat 3676 írttal vették fel s a »Nemzetségi zsebkönyv« folytatására bizottságot küldtek ki. * Nemzeti szinh­áz. Dezső József má­sodszor tegnap lépett fel mint vendég, ezúttal a »Stomfay-család«-ban mint Barnabás mutatta be magát. Dicsérettel kell jeleznünk, hogy értelmes színésznek ígérkezik. Láttuk, hogy helyesen fogta fel szerepét, bebizonyította, hogy tudatában volt felada­tának, azonban csak félig sikerült alkotást mutatott be, mi a gyakorlat hiányának tudható be. Felismeri, hogy milyen hangon kell beszélni, mit kell hangsú­lyozni, kiemelni, de nem képes a társalgás színvona­lára jutni s mindig erős hangon, majdnem sértő szí­nezéssel beszél. Mozdulatai sem helytelenek alapjuk­ban véve, mindig a helyzethez alkalmazkodók, de éppen e miatt nem természetesek, mert nagyon ki­rívóan akar általuk egy és más lélekállapotot jelezni. A gyakorlat sokat segíthet e hiányokon s nem is ké­telkedünk abban, hogy idő múltán sikereiről számol­hatunk be. Ezt az értelmességet tapsolta meg egy párszor a közönség is. Mint egy kőnyomatú lap írja, május elsejétől fogva már szerződtette őt az igazga­tóság. Az előadás egyébként változó, hatással folyt le. Legjobban Szacsvay (Stomfay Ákos) színtelen, bágyadt játéka lepett meg, mely a túlságig egyhangú volt. Az első felvonásban oly hidegvérrel nézte rég látott leánya arcképét, mintha egy jó szivar lett volna kezében. A hosszas betegsége után most elő­ször megjelenő Egressyt (Zobray) élénk taps fogadta beléptekor. Dicséretesen játszottak Csillag Teréz asszony (Margit), Gabányi (Lipoczi), Vízvári (Kázmér), Zilahi (Vilmos), Felekiné asszony (Ag­a másik ember közé. Nem csak a munkás, mindenféle ember érzi e válaszfalat. A cél tehát csak az lehet, hogy a vagyontalan, munkára utalt ember ne legyen kénytelen minduntalan kínosan érezni e nagy társa­dalmi különbségeket, aránytalanságokat. Minden munkás, tehát hasznos ember joggal követelheti a tár­­sadalomtól, hogy ne zárja őt el szellemi és anyagi ja­vaitól azért, mert atyja vagy anyjáról nem háramlik reá talán kétes úton szerzett nagy vagyon értéke. Nem lehet mondani, hogy épp a leggazdagabb emberek lettek volna mindig leginkább hasznára az emberi­ségnek s vitték volna előbbre a humanizmus ügyét. És azért e részben a munkások törekvését, míg helyes korlátok közt mozog, a társadalom életje­lenségeit elfogulatlanul vizsgáló nem is ítélheti el. Sőt előmozdítjuk azzal a jelen és jövő béké­jét, ha a munkások kívonataiból azt, a­mi jogos, lehetőleg teljesítni törekszünk. Olyan ez is, mint a víz szabályzása, mely azért történik, hogy ki ne öntsön rakoncátlanul, sok kárt okozva. Nálunk erre van idő, mert itt a viszonyok még nem mérgesedtek el s ha keletkezett »hazafias munkáspárt«, mely a május elsei nemzetközi tüntetésekkel szemben hig­gadt marad s nem fut az »emberiségi tanok« külföldi importja után, annak bizonyára egyik fő oka az, mert a magyar munkások látják, hogy törvényhozásunk segítni kíván bajaikon s megszavazta a beteg mun­kások segítése és a vasárnapi munkaszünet törvé­nyeit. Arra pedig minden értelmes magyar munkás elég belátó, hogy az átalános szavazatjog nem Magyarországnak való. A tüntető körmenetek, szabad ég alatti munkás­gyűlések eltiltása nálunk nem is idéz elő forrongást s ha itt-ott össze is fog gyűlni egy-egy csoport a mai május elseje, mint munkás­ünnep megülésére, attól közéletünk folyama nem vet erős­ hullámokat. Sőt a legtöbb gyárban és műhelyben a munkások ma is épp úgy fognak dolgozni, mint bármely más hétköznapon. S ez a tény jó nyilatkozat. *) Casa de pupilos megfelel a mason de pensionaire­­nek- kosztos-ház. Ford.

Next