Fővárosi Lapok, 1891. augusztus (28. évfolyam, 209-238. szám)
1891-08-01 / 209. szám
Szombat, 1891. augusztus 209. szám: Huszonnyolcadik évfolyam, Félévre .............................8 frt ■egyedévre ......................4 frt Egyes szám 6 kr.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Előfizetések mintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalbe (Budapest, ferenciek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Lear király falun. — Elbeszélés. — Irta Simay Ödön. (Folytatás.) — Tudja apám uram, mi szegény kezdő emberek vagyunk. A feleségemmel is majdhogy semmit sem kaptam én. Nekünk ugyan nem adott, nem hagyott senki semmit. Biz én hát nem szeretnék összeszólalkozni a sógorral. Eddig jó akarattal voltak hozzánk és a jövőben ki tudja, mikor szorul rá az ember egyik a másikára. A Panna férje még gúnyolódott is. — Ejnye, lám no, hogy így járt kend azzal az aranyos fiával! Különben, hát csak az látszik, hogy az apja fia. Amilyen lelketlen volt kend a leányaihoz, éppen oly jólelkű most a fiú magával szemben. Magától tanulta. Eredjen kend haza békességgel, kövesse meg szépen a lelkem sógorasszonyt, majd tán csak megbocsátja kendnek, hogy él még! Nem volt kinek már Csak panaszkodnia sem. Elzárkóztak előle s zárkózott lett maga is. Nem gondoltak vele, ő sem gondolt magával. Elhagyták s elhagyta ő is magát. Elzüllött, kedélye elborult, egész valójára a fájdalom köde nehezedett. Már azt is beszélik, hogy néha koldulgatni is eljár. Lehet, hogy csak pletykabeszéd, s inkább hiszem, hogy szükség sincs erre, hanem a szánalmas alak önkénytelenül hívja fel a részvétet, s egyik-másik ember kéretlenül is nyom a markába valamit. Tessék csak ránézni, hiszen letí róla az elhagyottság, az ínség. Bizony az a vén ember, ki nyírott bajusza végét rágva, kifejezéstelen tekintettel meredt felénk onnan az ajtó sarka mellől, siralmas egy alak volt. — Rut hálátlanság! — Tört ki belőlem a méltatlankodás. — Legocsmányabb, hogy minden isten teremtménye között kiválólag az embert bélyegzi, — bölcselkedett a jegyző. — Már az igaz, hogy lelketlen fiú lehet! — Nem az uram! Nem rosszabb az a többinél. Csupán, hogy tót és paraszt. Ennek a két spéciesnek pedig jellemző sajátsága az, hogy önös és hálátlan legyen. De annál is inkább, most ez egyszer legalább ne engedjük diadalmaskodni. Lendítsen valamit ezen a szomorú állapoton. — Igaz, hogy szomorú, de még szomorúbb annál is az, hogy mit sem tehetni róla. Varga József teljes jogérvényesen ruházta át mindenét a fiára; a vagyon most annak elvitázhatatlan tulajdona s az apa csupán a kikötött holtiglan való ellátást követelheti. — És a bánásmód? — Azt hasztalan biztositanók telekkönyvileg. Az igen tág fogalom. — Úgy van, hisz még a fácánpecsenyét is lehet úgy tálalni az ember elé, hogy epévé válik szájában a falat: hát ha még azután az a biztosított relatív élelmezés, ellátás sem olyan, a minőnek lenni kellene! — Ezt bizonyítani kell. Vizsgáltassa meg magát a járási orvossal, hiszen szemén látszik az egésségtelen, elégtelen táplálkozás. — Beszéltem erről, ahogy az orvos itt járt, de hát bajos azt megállapítani, kérem. — Tanukkal is igazolhatná. Pörölhet. — És ugyan melyik ügyvéd vállalná el, egy ilyen földhöz ragadt szegény ördög ügyét ? — Már azt magam is úgy hiszem, hogy keresni kellene egy kissé. — Legjobb lesz talán, ha elmegy a paphoz, az beszéljen a fia pogány lelkire. — Annál is járt ő már, de azzal is csak elmérgesitette a baját. A mennyeiek dolgában sem sokat hederit ma papjára a nép, ha pedig a világiakba ártja magát: »ott a templom, abban prédikáljon!« — Hát nem lehetne ide hivatni a községházához, jól megmosni a fejét, megszégyeníteni nyilvánosan ? — Mi jogon? — A közigazgatási hatáskör tudtommal igen ruganyos. — De mégis vannak határai , én már is túlléptem midőn tettem is egy ízben kísérletet. — Nos? — Azt mondta: Törődjem a magam dolgával, s ne avatkozzam az ő családi ügyeibe. — Ejnye a botozni valója, be szeretném megcsapatni ! — Már ennyi jó akarattal én is volnék iránta, csak tehetném, de hát azzal még nem segítünk Varga Józsefen. — Fájdalom, mással sem. — Ha így van, hát akkor menjen haza, öreg. Nem biztathatjuk, de úgy lehet, hogy valami véletlen fordulat megszólaltatja bennök a lelkiismeretet. Talán, ha nem egyéb, majd ha nekik is lesz gyermekük. Nem volt tolmácsra szükség. Varga József bár nem értett a szóról, de szemünkről leolvasta annak értelmét. Hangja sem volt, dermedten állott, mereven feledve rajtunk élettelen tekintetét, még csak föl sem fohászkodott. Ez már a kétségbeesésnél is több, ez már a megsemmisülés volt. Annak még van kényes lehet átka, ez már hangtalan, néma. Nem is valami nagy szentimentalizmus kellett ahhoz, hogy megessen a szívünk rajta. Mivel nem volt mód gyökeresen segíteni baján, legalább pillanatnyi enyhülést kívántunk adni, hogy feledje búját, ha csak néhány percre is: a jegyző egy forintos bankót, én meg ami apró pénz volt nálam, nyomtunk a markába. — Igyák rajta egy pohár bort búfelejtőnek. Nyomorult öreg tót volt csak, de azt hiszem, hogy ez egyszer beléje is nem az alamizsna fölötti öröm, hanem részvétünk öntötte azt a kis életet, hogy ki tudjon vánszorogni az ajtón. — Pán bog zaplác! — Kész tragédia! — Isten veled, te, szegény Lear király. A prágai kiállítás. 1. A prágai városház csillagászati órája délutáni négy órát mutatott, midőn egy ismerősöm társaságában a szemközti ósdi ház árkádjai alatt megállottam, hogy a kiállításba (vystavé) vezető lóvonatú kocsit bevárjam. A körülöttem álló s a kiállításba készülő közönség soraiban a társalgás kizárólag cseh nyelven folyt. Minden arcról megelégedettség sugárzottja férfiak lelkes elismeréssel szóltak a kiállítás eddigi fényes erkölcsi és anyagi sikeréről; a nők örömteljes izgatottsággal merültek bele a társalgásba. Megelégedett emberek között állottam, kiknek lelkes beszédét csak a városházi óra csengő szava volt képes mérsékelni. Ennek elhangzása után várakozó pillantással tekintgettek az időközben megnyílt óramű alatti ablakra. Az ablak párkányzata mögött, a közönség felé fordulva, megjelentek az apostolok. Péter az éghez fohászkodott, Pál néma fejbólintással köszöntgetett, János áldását adta ránk, Tamás pedig hitetlenül rázta a fejét. A kakas is elkészült kukorékolásával s a kaszás is elvégezte borzalmas fejmozdulatait melylyel csengőszó kíséretében, a túlvilág fölkeresésére hívogatott. Mi azonban nem követtük ijesztően szives meghívását, hanem a tolongó sokaságból kibontakozva s egy merész ugrással a lóvonaton teremve, inkább a bubencsi park látogatására indultunk, hogy az ottani országos kiállítás csarnokaiban Csehország kulturális haladásának élő szemtanúi legyünk. A tornyos főbejárat előtt leszállunk a vonatról, hogy gyalogsétánkat a kiállítás területén folytassuk. A mi figyelmünket már a bejárat küszöbén belül azonnal leköti, a párisi kiállítás hasonló épületére emlékeztető s Csehország és városai színeivel gazdagon fellobogózott iparpalota, mely a kiállítás terrasz-részének közepén emelkedik s a sok kiállítási csarnok közül előnyösen kimagaslik. Diszőrökre emlékeztet a főbejárata előtt elhelyezett két csinos faházikó, melyek egyikében az ifjú csehek népszerű orgánumát: a »Národny Lysty«-t, másikában az ó-csehek harminc éves pártlapját, a »Politik«-ot árulják. A kiállítási főkaputól az iparpalota főbejáratáig, úgyszinte az iparpalota homlokzatával egyenkezűen, kerti és délszaki növényekkel díszített pázsitszőnyegek között sétányok vezetnek. Séta közben látjuk a Podjebrád György cseh király lovasszobrát, a főbejárat közelében pedig a katonai zenekar pavillonját. Az iparcsarnok hátrésze mögött, tágas térséggel elválasztva, a fontaine lumineuse oszlopzaton nyugvó közép medencéje áll, melytől ív alakú lejtős utak vezetnek le a kiállítási területet szélességben átszelő impozáns gesztenyefasorig. A fasoron túl eső rész a kiállítás második fele, mely azonban természeti bájakban az első rész mögött áll. E két részben százhuszonöt kisebb nagyobb kiállítási csarnok van elhelyezve. Tájékozást szerezve ekként a kiállítás területi beosztásáról és ügyes elrendezéséről, mely különös figyelmet látszott fordítani arra, hogy a monumentálisabb épületek külső hatása a környezet és a térség alkalmas megválasztása által előnyösen érvényesüljön, immár megkezdhetjük a kiállítás csarnokainak megszemlélését is, melyek közül elsősorban a főbejárat közelében egymással szemben álló két díszes kőépület, a műcsarnok és a történeti kiállítás kötik le figyelmünket. Belépve a műcsarnokba, melynek első termében ő felsége jól eltalált életnagyságú képe barátságosan tekint reánk, a katalógus arra figyelmeztet, hogy e műkiállítás kizárólag nemzeti jellegű s hogy minden nevezetes termék, a mit cseh művészek 1791 év óta a képzőművészet terén produkáltak, e diszes csarnokban kiállításra került. Fürich József, Manes József, de különösen Cermak Jaroslav, e század korányának legkiválóbb mesterei, épp oly jelentékenyen vannak képviselve a számukra fentartott első terem- ben, mint modern utódaik, kiknek hírnevesebb alkotásai a nagy terem sötétvörös falairól hirdetik a tehetséget. Ami ezekben s a szomszéd két teremben van kiállítva, szónál ékesebben bizonyítja a cseh művészek képességét és ízlését. A kiállított festmények közt igen sok van, mely az ország eseményekben gazdag történetéből vagy ama mondavilágból merítette tárgyát, melyet a cseh gyermekek már dajkáik ajkairól ismernek. A harminc éves háborúnak alig van olyan nagyobb borzalmas jelenete, mely a festő vásznán megörökítve ne volna. A vallásháborúk minden irtózatát elénk tárja a művész ecsetje s szinte megkönnyebbülünk, ha a sötét tárgyú s vértől pirosló festménynyel végezve, valamely derült életkép iidító színeivel találkozunk. A történeti tárgyú képek közül figyelmünket legelőször is Brozik Vaclavnak, a csehek ez idő szerinti legkiválóbb festőművészének, Munkácsy geniális tanítványának amaz óriási méretű olajfestménye bilincseli le, mely a konstanci zsinat legizgalmasabb jelenetét állítja elénk. A római katholikus egyház bíboros főpapja s Husz János, az egyszerű lelkipásztor állanak itt egymással szemben, amaz ornátusban, emez fekete reverendában, mint ellenek, s vallási vitáikkal, melyet Zsigmond császár jelenlétében, annak trónja előtt folytatnak, elvetik a vallásháború üszkét, mely lángra lobbantotta Európát. A főpap szenvedélyes kifejezéssel olvassa a vádpontokat, míg a környezetét képező egyházférfiak kérdőleg és szemrehányólag tekintenek a lázadó lelkészre, aki mögött feszület és a tőle elvett misemondó ruhákkal és szerelvényekkel borított oltár s néhány harcos áll. Zsigmond szemlesütve fordítja el arcát Húsz Jánostól, ki szelíd tekintetét égnek emelve, kezeit keblére téve, védekezik igaz ügye mellett. A császár, a főpap és Húsz János alakjai mesteri alkotásai a festő ecsetjének, melynek minden vonásán meglátszik a Mukácsy iskolája. Prága városa nem is késett birtokába keríteni e művet, mely a régi városház új tanácstermét szokta díszíteni. Közel a Husz János képhez, lombos erdő tövé