Fővárosi Lapok, 1891. október (28. évfolyam, 269-299. szám)

1891-10-01 / 269. szám

Csütörtök, 1891. október­­ 269. szám Huszonnyolcadik évfolyam Egyes szám 5 kr. A „Salon és Sport“ képes melléklettel együtt 15 kr.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. „SALON ÉS SPORT“ HETI MELLÉKLAPPAL Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek-tere 5. Előfizetési dij: Félévre ....... S frt Negyedévre .....................4 frt Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek­ tere, Ath­enaeum-épület) küldendők. Előfizetési felhívásunkat a „Fővárosi La­pok“ október—decemberi évnegyedére, mely immár a 114-dik, ajánljuk az olvasóközönség figyelmébe, föl­kérve lapunk barátait annak szíves terjesztésére is. Napilapunknak — az eddigi ár mellett — jövőre va­sárnapi illusztrált melléklapja is lesz: »Salon és Sport« címmel. Az Athenaeum viszonozni kívánja ez áldozatkészségével a lapnak huszonnyolc évi állandó pártolását, remélve egyszersmind, hogy ezzel a napi­lap még széles­körű elterjedést nyer. A »Fővárosi Lapok«, a rovatok célszerűbb beosztása mellett, ezen­túl is, mint eddig, válogatott szépirodalmi olvasmá­nyokat, változatos tárgyú tárcákat, bő és eleven hír­rovatokat ad, visszatükrözve még a politika napi tör­téneteit is, de minden politizálás nélkül. A nemzeti műveltség, a köz- és társaséleti fejlődés és az irodalmi jó ízlés érdekeit szolgálja s jeles írók széles körének állandó támogatását bírja. Az előfizetési árak: év­negyedre 4, félévre 8, egész évre 16 frt. Minden elő­fizetés e címre küldendő: A »Fővárosi Lapok« ki­adóhivatalának Az első érzelem. Egy kis leányt ismertem e­n, Igézőn szép vala. Költő ha volnék, mondanám : Égnek volt angyala. Szivében még csak csöndesen Szunyadt az érzelem; Mit tudta ő, miféle tűz A férfi-szerelem ? Lerajzoltam a szenvedélyt, Ha gyűr s lángolva ég; Az én kis lányom ám azért Hideg volt, mint a jég. De a mint a kínt, bánatot Festem előtte le, Midőn viszonzás nélkül ég Az ifjú kebele: A kis leány szemében egy Titkos köny csillogott, Miként ha felhő lepne el Egy rezgő csillagot. Arany Juliska. (Újabban talált levelek alapján.) Két évvel ezelőtt a »Budapesti Szemle« hasáb­jain, a kolozsvári egyetem irodalmi tanára, Széchy Károly, szeretettel vázolta Arany Juliska életregéjét, szomorú sorsát, gyászos kimúlását. Arany Juliskához mélyebben fűz bennünket az a mély szeretet, mely a kedves leányt atyjához, Arany Jánoshoz fűzte, s az a nagy fájdalom, melyet korai halála a nagy költőnek okozott, esztendőkre elnémítva őt, úgy hogy a fájda­lom lethargiájából, csak a bájos unoka, Széll Piroska rázta fel, kiben — úgy tetszett neki — meghalt leá­nya támadt föl újra! Valóban érdekes megismerni azt a tiszta női szivet, mely a költő szellemének nem­csak visszasugárzása, hanem annak ihletője is volt. Meg is ragadjuk az alkalmat, hogy Arany Juliska lel­két, — Nagykőrösről írott ismeretlen levelei alapján, — ha csak részleteiben is, — letükrözhessük. Tiz éves leányka volt Arany Juliska, mikor atyja, elfogadva a nagykőrösiek meghívását, 1851-ben egy szellős novemberi napon Nagy-Kőrös »homokos és salétromos Kánaánjában« találta magát. Híres kis­lány volt már akkor is, mert egy tréfás költői le­vélben Petőfi Sándor is megemlékezett a szöszke Ju­­lisról. Apjának szemefénye, anyjának büszkesége, is­merőseik kedvence volt. Jól is érezte magát Nagy- Szalonta városában, sohasem is tudta elfeledni gyer­meksége boldog napjait. Arany János is megmaradt Nagy-Kőrösön szalontai gazdának, fentartotta a sza­­lontai rokonságot, s idegennek érezte magát Kőrösön mindig. Juliskának szintén Nagy-Szalonta maradt az otthon­a. Aranyékat 1855 őszén meglátogatta Balogh János szalontai tanácsos, kivel igen jó viszonyban él­tek s a ki igen éh­es, vig kedélyű ember volt s egy alkalommal még Petőfit és Aranyt is lefőzte a tréfás rimrögtönzésben Debrecenben a »Fehér ló«-ban, 1848 decemberében. Petőfi városszerte hiresztelte is, hogy csak egy ember az igazi mestere a rímnek, Balogh I János, a szalontai hajdú. Volt annak a Balogh Já­nosnak egy szép leánya is, Lina, kivel Szalontán Arany Juliska együtt gyermekeskedett, s mikor mind a ket­­ten fölcseperedtek, szüleik engedélyével levelezni kez­dettek s folytatták is azt mindaddig, migyen Juliska végleg Nagy-Szalon­tára nem került, odamenvén férj­hez. Ebből a levélváltásból Arany Juliskának húsz levele megmaradt. Az ő, Lengyel Dánielnéhoz írott levelei, melyek­ből Széchy Károly merített, a kifejlett leányt, a Ba­logh Linához irt levelek pedig a fejlődő gyermeket tük­rözik vissza. Ezekben egyre javul a stil, melyet napló­­írással gyakorol; azokban már megállapodott és szinte egyéniséget nyert. Azok egy nő levelei egy nőhöz, ki­nek művészi ízlése, fejlett műérzéke van, ki verseket is ir s költőkkel szeret foglalkozni; mig Balogh Lina egyszerű leány volt, jó szívvel, élénk fogékonysággal. Arany Juliska is kis leány volt még, kinek »a nagy világ« csak az a társaság, melyben él, az a társada­lom, melyben mozgott. Egyre jobban érezte ugyan, hogy ez az ő világa igen szűk s hogy a körösi társa­dalom nagyon merev. Felfogta az érzés nyomasztó voltát, szeretett volna szabadulni belőle, s minthogy csak a szalontai életet ismerte, a­hol még szabad volt, mint a repülő madár vágyott vissza az elhagyott fészekbe, a jó barátok, a jó rokonok közé. Épp ezért Juliska lelki fejlődését illetőleg, igen érdekesek a Balogh Linához írott levelek. S mert Arany Juliska érzésvilága annyira összeforrott az atyjáéval, van irodalomtörténeti értékek is. E levelek­ből végig kihangzik a vágyódás vissza az elhagyott Szalontára, ahol nem oly önzők az emberek, hol a magyar szívélyes barátság tovább s jobban fentar­totta magát.« Mikor estélyen egy szalontai fiatal em­berrel találkozik, igy ír Juliska barátnőjének: »Oly igen jól esett, hogy beszélni tudott nekem a kedves drága szalontaiakról. De nem eleget, nekem a sok sem elég.« Szalonta néki mindig az »otthon«, hová »szive visszavonzá.« Sőt mikor Pestre kerül s beleéli s magát az uj viszonyokba, megvallja Lengyelnének : »Bármennyire szeressek én Pesten lakni, ezt az uta­zást nagyon óhajtanám, ha valósulna, hogy egy kis falusi léget szívjak s a rég nem látott rokonokat, gyermekkori kedves barátnőket ölelhessem.« Bizo­nyára Balogh Linára gondolt, kivel állandó hű barát­ságban maradt mindvégig. Azt írja 1856. augusztu­sában, hogy csak hozzá van bizodalma s tudja, hogy sohasem fogja elárulni, ha tehát valaha változást érez szivében, néki őszintén meg fogja írni, de »most még énrajtam semmi változás nem történt.« Persze, hiszen mindössze is tizenöt éves volt. Szorgalmasan foly a leve­lezés még azután is, hogy 1858 végén Lina férjhez megy Lovassy Albert földbirtokoshoz. »Te vagy az én legkedvesebb barátném«, — írja, s jól esik neki, hogy levelére ezután is Balogh Linát ír alá, »maradj is te nekem mindig az én kedves Balogh Linám, az én kedves gyermekkori barátnőm.« Töbször tudakozik férjéről, családi boldogságáról, s mikor gyermeke születik, kérdi, hogy fiú-e vagy lány. »Azért, hogy tőletek oly messze vetett a sors, hidd meg, a gyer­mekkori érzelmeket semmi sem tudta szivemből ki­zárni s az idő, mit valaha köztetek töltöttem, örökre feledhetetlen lesz előttem.« Azt irja 1857-ben, hogy a körösiek irántuk igen szívélyesek, »nem is tudom, mi által érdemtet­tük ki a különös kegyet, de mióta csak Kőrösön va­gyunk, mindig tapasztaltuk, hogy szeretnek bennün­ket, nem úgy, mint a többi idegent.« S még­sem tet­szik nekik a körösi élet. Arany János írta Ertsey­­nek: »Szalontán sem éltem valami nagyon változato­san, de itt az egyhangúság megöl.« Máskor: »Ott van mégis valami kis közszellem, itt semmi sincs.« Hasonlókép érez Juliska is. Mikor Gömörből haza­jövet meglátta a körösi tornyot, mint Arany János beszéli, sírva fakadt. »Én nem tudom miért, mert bár fényesen nem élünk, úgy igen, mint akármikor.« Juliskának kifejlett érzéke volt a társadalmi érintkezések iránt, a bálokat, estélyeket, színházi és« Nem szólt, de a mély némaság, Sokat mondott nekem: — így feslik, nyílik a virág, Az első érzelem. (Erzsébet-Sziget, 1891.) Beöthy Zsigmond. Hiúság. (Elbeszélés.) Irta Vértesi Arnold. I. Vígan, sziláján zengett a zene, lihegve surran­tak tovább a táncoló párok, az arcok kipirultak, a szemek ragyogtak, az ifjúság édes mámora magával ragadta azt az egész nyüzsgő, lebegő, száguldó soka­ságot, mely a zene gyors ütemeire keringett. Üde fia­tal arcok, meztelen karok, élénk, világos színű ruhák villantak át gyorsan váltakozva, a selyem suhogott, a szalagok repkedtek, virágok hulltak s mosolygó pil­lantások feleltek susogó szavakra. A szögletekből nyájasan bólintgattak a mamák. A vidámság szétáradt a bálteremben, megtelt vele az egész parfümös levegő, a ruganyos keblek dagadtak a feszes fűző alatt, egy-egy fiatal leányka gyönge teste remegett az izgatottságtól, egy-egy ártalan szív majd szétpattant, oly hevesen dobogott. Bohó leánykák, a­kik azt hiszik, hogy egyenesen a mennyországba repül­nek, a­mint tova siklanak a sima parketán. Csak mu­lassatok, csak örüljetek az életnek. Minek azt tudni nektek, hogy a bálos tündér káprázatát holnap már fölváltja a mindennapi élet gondja, nyomorúsága s e teremben nem marad más, csak a letaposott ruhák rongyai s az eltiport virágszálak a földön szanaszét. De a­ki már tíz év óta járja a bálokat, mint Villányi Blanka, — vagy tán tizenkét, tizenhárom éve is lenne, ha nagyon kutatnánk, — az tudja, hogy mennyi a szemfényvesztés, mennyi a hamis mosoly és »mennyi a hazug szó.« Mennyi keserűség rejtőzik az öröm álarca alá és mennyi az önző számítás, mely a szerelmes szavak susogása közé vegyül! Mennyi hiú­ság és mennyi lelketlenség j­ár-kel, pompázik és dia­dalmaskodik e termekben! Villányi Blanka jól tudja már, hogy ez egy rettenetes hajtóvadászat, hol a zene harsogó hangjai mellett vadászszák a pénzes erszényeket s összetörik a hivő sziveket. S a­mint a nagy tükrökbe tekint, me­lyek a falakról visszasugározzák a tarka tömeget, úgy rémlik neki, mintha eltorzult, vigyorgó arcokat látna köröskörül, mintha feléje meresztenék gúnyos szemeiket, mintha azt akarnák mondani: Hát te nem a szerencsét hajhászod itt évről-évre ? A futó szeren­csét, melyet hiába igyekszel legbájosabb mosolyod­dal lekötni ? Csüggedten hajtja le fejét az egykor ünnepelt leány. Micsoda szerencsét várhatna még ? A csalfa tükör még hizeleg neki, hogy szép, legalább egy gáz­világ mellett, izgatottságtól, tánctól fölhevülve. De az tudja, hogy holnap az áruló napfény mellett a vizsga­szem észreveheti, mint kezd már elhervadni arcának fiatal sidesége. A szemek körül már egy-egy vékony redő is mutatkozik. Később majd több is. Mire vár még ? A hajdani föllengző remények eltűntek. A szép leány pillantása már nem száll merészen fölfelé, büszke lelke szárnyaszegetten vergődik. Már nem álmodozik grófi koronáról, palotáról, fényes fogatok­ról. Már tudja, hogy Serédy Ottó gróf csak bolondo­zott vele, csak enyelgett, csak játszott, soha komolyan nem gondolt arra, hogy nőül­ vegye. Csak afféle udvar­lás volt az, melynek nincs egyéb célja, csupán egy kis időtöltés, szórakozás. Már nem hitegetik becsvágyó szívét hiú álmok, kiábrándult a mágnásokból. A­kik körülrajongták, most mind félrehúzódtak. Hiába keresi, egyet sem lát közülök. Szépségének varázsa egyet sem tudott úgy elbűvölni, hogy megmaradt volna. És ez a Serédy Ottó, a­kiért odadta volna életét, ez is csak oly léha mint a többi, ez is csak játszott vele. Elrontották szerencséjét. Elriasztottak közelé-—---------------­

Next