Fővárosi Lapok, 1891. november (28. évfolyam, 300-329. szám)
1891-11-01 / 300. szám
Vasárnap, 1891. november 300. szám, Huszonnyolcadik évfolyam Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek-tere 3 Előfizetési dij: Félévre....................... 8 frt Negyedévre ................4 frt Egyes szám 5 kr. A „Salon és Sport“ képes melléklettel együtt 15 kr.FŐVÁROSI LAPOS SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. „SALON ÉS SPORT“ HETI MELLÉKLAPPAL Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivataltó» (Budapest, ferenciek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Eltűnt sírok. Két hantot keresek régi temetőben, Hol nyugodni szállott A két drága testvér, ki mig élt, szivemhez Legközelebb állott. Jeltelen hantokon fris hajnali harmat Fénylik a fűszálon. Jeltelen hantok közt a két drága testvér Sírját nem találom. Csak huszonöt, harminc elröppenő évnek , Borult moha rájok, Előttem lebeg még az élet tüzétől Piruló orcájok. Érzem a perc gyászát, keblökből az élet Lángja hogy kilobbant, S már helyét se lelni, hol koporsójukra A föld röge dobbant! Szerető sziveknek kik mindene voltak, Hát semmivé lőnek ? Örök enyészetnek tengerébe sodrásrja az időnek ? Enyészet öléből fakadó életet Hasztalan vizsgálom, Harmatozó szemem nem lel nyomaikra Harmatos fűszálon. Sim a fényes napnak ragyogó sugára Átrezeg a fákon, Meleg mosolyától felszárad a harmat Fűvön és virágon. Lelkem sötét búja halk sóhajba fúlva Lassan tova lebben, Könyfakasztó bánat édes megnyugvásnak Ad helyet szivemben. Kiknek dicső lénye gyermeki lelkemnek Mélyén egybeforra, Mit árt, ha nem lelek enyésző testükből Egy maréknyi porra ? Mit ők felgyujtanak, lobog még szivemben Lángja szeretetnek. Mig szivem ki nem hal, bennem s velem ők is Élnek és szeretnek ! Torkos László: Memento móri. Semmi sem tart örökké, rémes változásoknak van alávetve minden; sorsunk kikerülhetetlen. Nyugodjál meg a gondolatban, hogy el kell hervadnod. A fény kilobban, a dal elhangzik, az illatos elenyész, — igy tűnik el ifjúság, szépség, szerelem. Örök boldogságról beszélsz s alig áll rendelkezésedre több, mint egy-két pillanat. A derűt árny mossa szét, az édes illúziókat fájó könyök árja. Fiatal vagy, szivedben a mindenható szerelem ereje lángol: drága hamvak! Hős vagy, tied a világ, minden csókod egy-egy diadal s nem veszed észre, hogy a legégőbb csók csattanásában is van valami a halálharang zajából. Hervadt levelek szállonganak körülöttem. Az egyikre ez van írva: Annak, a ki nem vesztett, a temető semmi. Egy üres telek. De mi kínos érvet nyújt annak, a kinek van kit siratni! Valóban üdvös az embernek néhanéha temetőben időzni, mint jó néha a sajkát révparthoz kötni. Kevesebbet követelünk mind az élettől, mind az emberektől, látván előttünk a végcélt, melynél minden törekvés végződik. Csak a temetőben érzi az ember igazán, hogy az élet egy nagy számadás, melynek végén mint quantitas incognita áll a halál. Élet, ember, világ, mind más volna, ha ezt az ismeretlent ismernék. Valóban különös, hogy az utat, melyen haladunk, megvilágította a gondviselés, de a célt, az öblöt, mely felé igyekszünk, sötétség borítja. Mint napsugár a földet, világítaná meg az erkölcsi életet egy sugár a síron túlról. Természetes, ha egy sötét barlang torkánál, melybe sokan lementek, de vissza senki sem jött, kételkedünk. Hitet önteni az emberek lelkébe s igy uj alakot adni a földi életnek: attól függ, a kitől függött világ helyett sötétséget állítani a sír kapujához. * Karl Alfonz elmélkedései közt olvastam: »A gondviselés úgy akarta, hogy az a fájdalom, melyet szeretteink halála okoz, a leglappangóbb legyen minden érzelem közül. Némely embernek a fájdalma kitörő, zajos, szinte megállítja az életet, mint egy gát, de az élet fölemelkedik a gát magasságára, átcsapkod rajta, vagy elsöpri azt és folytatja útját. Mások fájdalma mély és egyúttal emelkedett, — néha csöndes, de örök és ha az élet folytatja is futását, a fájdalom mindig fölül marad, mint a hid a patak fölött.«* Mint egy csatában, úgy hullanak el mellőlünk, akiket szeretünk. Lassanként olyan sivatag, idegen országba érkezünk, mintha átkeltünk volna az operencián. Azok, akiket látunk, nem úgy éreznek, nem úgy gondolkoznak mint mi. A nyelvök más, más a szokásuk, az erkölcsük. Amit mi gyűlöltünk, utáltunk, az ma köztisztelet tárgya. A »becsület« és »becstelenség« szókat nem alkalmazzák többé ugyanazon fogalmakra, mint hajdan. Illúzióink szétfoszlanak: a boldogságra való fogékonyság kihal az emberből, de megmarad a szenvedésre való tehetsége s így a testi halhatatlanság nagy, rémes büntetés volna, míg meghalva lenni: kellemes, nyugalmas állapot lehet.* Nem egyszer: sokszor halunk meg életünkben. Sok jó ismerős úgy tűnik elénk néha, mintha kisértene, mintha sírból kelne ki: — Ez sem a régi többé! Milyen más volt azelőtt! Az a »más« meghalt benne s az uj ember fanyar. Semmi sem örök, csak a változás. Átalakul minden s e nagy és titokzatos munkát mindenben és mindenütt a halál végzi el. Romok hevernek körülöttem; révedező lelkem, tévelygő tekintetem minden cél nélkül röpköd e szomorú düledékek közt, azután csengve száll a magasba, mert amit a föld meg nem ad, az égtől várja az emberi képzelődés.* S a képzelet: hatalom. Hiába beszéltek ellene. Ott van mindenütt, ahol a teremtés munkájáról van szó, nemcsak az ábrándok és költészet, de a tudomány világában is. A világ megelőzi a gyümölcsöt: álomlátások a jövőt. Álmodhatik-e a mai század gyermeke olyat, mi álom marad a jövő században is, mi nem fog élő, eleven alakot ölteni napok, évtizedek múlva? Van-e valami lehetetlenség a világon? A fájdalom nem arra van-e hivatva, hogy megszentelje az emberiséget s az emberi szellem nagy törekvései, küzdelmei nem arra, hogy megváltsák a világot ?... * Mi az én magányos könyem ahhoz a fájdalomhoz mérve, mely milliók lelkén zajlik keresztül! Mit siratok én a múltban, gyarló, egyes ember, mikor az összes, a küzdő emberiség nagy phalanxa folyton előre tör, tova özönlik a halhatatlan, örök folyamban, melynek »jövő« a neve? Elhervadt, elhullott virágszirmokat siratok, pedig körülöttem az örök élet zöld fája rezgeti gazdag lombjait s izmositja minden kis ágát a rányomuló zivatarokban. Lelkemben fölrajzanak a régi álmok, szivem újra cseng-bong az átélt kikelet édes zajától; régi hevülések izgalma gyújtja fel képzelődésemet; minden élni látszik körülöttem, a mi már régen meghalt s újra felloboghat átálmodott életem minden lelkesedése ; mert semmi sem halhat meg itt lenn teljesen s a mi bennünk, tova tűnő, haldokló árnyakban igaz és nemes volt: feltámad a következő nemzedékek lelkében ezerszer s a múlandóság fekete ormára mindannyiszor büszkén tűzi fel az élet diadalmas zászlaját. Endrődi Sándor: Egy kihallgatás története. (Emlékezés.) Irta gróf Zichy Géza. Az elvesztett königgrätzi csata fajai közé, mint a »tuba mirum« ércszava, belézengett a lissai hősi tett dicsőséges hire. Tegetthof neve fényes csillagként emelkedett ki a sötét felhők közül, s még a legmagyarabb magyar is elismerte, hogy ember a maga talpán — az a német. Én rajongtam érte. Álmaimban nem láttam egyebet tajtékzó tengernél, egymásba fúródó hajóknál, s győzelmesen lengő lobogók alatt a dicső tengeri hőst. Ellenállhatlan vágy vonzott a tengerészeti pályára , noha tudtam, hogy ezen vágyam félkezem miatt akadályokba ütközik, de föltettem magamban, hogy legyőzöm azokat. Mindenekelőtt nekiestem a »Navigations Lehre« tanulmányozásának s ez időben még zongorám is elnémult. Mit tudtam én akkor, hogy a tengerészeti pálya a legterhesebb, legzsarnokibb és idegrontóbb a föld kerekségén. (De van mégis annál rosszabb, erről azonban nem szabad beszélnem.) Mit tudtam én, hogy a fiatal alantas tengerész rabszolga, akinek se nappala, se éjjele , mert joga nincs. A magasabb rangú tengerész pedig zsarnok, kinek szintén se nappala, se éjjele, mert joga és felelőssége van. Meg nem fúlni, révbe jutni, az ott a jelszó, azért is nincsen boldogabb ember a tengerésznél, de csak a szárazon. Persze magasban tévelygő gyermekeszemmel én csak arra gondoltam, hogy fogok majd a kelő nap sugarainál verseket írni, egy árbocfához dűlve, vagy vitézül megvédeni a rám bízott ágyút. A pozsonyi sétatéren ez időben feltűnt nekem egy zöld kerekű betegszállitó kocsi a bent ülő halavány tengerésztiszttel, kinek ama dicsőséges nap jobb lábába került; jobb lábáért aztán aranykeresztecskét kapott, mi ott tündökölt mellén, melyet ha felolvasztanak, annak árán még annyi árühust sem vehettek volna, mint a mennyit nagy, hoszszú lába nyomott. S mégis mily büszke volt reá; talán a lábáért sem adta volna vissza. Hisz' uralkodója küldte és Tegetthof tűzte a mellére. Midőn a féllába észrevette az őt bámuló félkezű ifjút, rögtön beszédbe ereszkedett vele s összebarátkozának. Órákig ültem T. sorhajóhadnagynál, áhítattal hallgatva a tengeri élet csodáit s kovácsoltam magamban a terveket, mikép lehetnék én is tengerész. Néhány nappal később Tegetthof hadsegéde jött Pozsonyba, bajtársának látogatására. Ez az ember ott állott Tegetthof mögött, midőn az kiadta a vakmerő parancsot: »teljes erővel előre!« s a «Ferdinand Max« neki rohant a »Rée d'Italia« bordáinak, mire oly egetverő dörgés s oly iszonyú lökés következett, hogy mindenki hanyatt esett, csak Tegetthof állott rendületlen, a karfába fogódzva s oroszlánhangon kiáltá: »Sieg bei Lissa muss sein!« A hadsegéd által a tapasztalás közvetlenségével elmondott hadi tettek dicsősége teljesen megbánták lelki egyensúlyomat; a szó szoros értelmében meg voltam háborodva; nem ettem, nem aludtam; csak egy jelszavam volt: »Tengerre magyar!« Szüleim aggódva látták lelki állapotomat s angyalszivű hős katona apám mindenáron le akart beszélni szándékomról. Mindent elmondott, a mit egy tapasztalt jó apa fiának mondhat s végül kijelenté, hogy célom elérésében semmiféle lépést nem fog tenni. Nem is kérem, felelém, csak annyit engedjen meg, hogy én magam tehessem meg azt, amit akarok. S erre nagy családi gyűlés következik. »A fiú idegbeteg, mondá anyám; meg van veszve, folytatá apám; be kell zárni, tanácsié bátyám; szárnyára kell ereszteni, jegyzé meg nevelőm.« Még egy vén furfan- Mai számunk 10 oldalra terjed.