Fővárosi Lapok, 1891. november (28. évfolyam, 300-329. szám)

1891-11-01 / 300. szám

A fiatal kamasz, mikor álkulcsokról hallott be­szélni, kacagásba tört ki. — Mit röhögsz, te béka ? — förmedt rá Souff­lard. A kis­fiú annyira nevetett, hogy beszélni sem tudott. Vollardné boszosan nézett elkényeztetett gyer­mekére. — No, csak nevessen, uracskám, — szólt a fiá­hoz,— ön valóban büszke lehet. Hiszitek-e, hogy ez a gézengúz azért kacag, mert anyjára emelni merészelte a kezét ? — Nem, nem a kezemet,hanem az öklömet! — kiáltott föl a fickó, folyvást nevetve. — És miért ? — Mert azoknak a záraknak a viasz­lenyomatára volt szükség. — Ejh, Vollai­dné, — kiáltott föl Soufflard — hát neked álkulcsaid is vannak már? — Van bizony! — kiáltott föl a fiú, — hála az én ügyességemnek. — Beszéld el azt nekünk,­­— szólt Micaud. — Oh, én nem beszélem; sokkal szerényebb vagyok, kérdezd az anyámat. Vollardnének a haragja színlelt volt. Tulajdon­képen büszke volt ő a fiára s meg nem állhatta, hogy dicséretére pár szót ne ejtsen. — Képzeljétek, mikor én ezzel a semmiházival a templom-utcában jártam, egyre azon gondolkoztam, miképen juthatok abba a bizonyos házba, hogy a zá­rakról lenyomatot vehessek ? No, mert nem akartam, hogy a háznál lássanak, mivelhogy a felügyelők, meg a kereskedő cselédjei már ismertek. — Talán abban a házban laktál ? — Nem én, de kenyeret hordtam pár hétig abba a házba, helyrajzi tanulmány végett. — Akkor a leányka nem volt otthon a szüleinél, a vidéken volt látogatóban, nem tudom hol ... Szó­val, a házban, a családból, csupán ő nem ismert en­gem. Nos, a zsebemben volt a lágy, előre elkészített viasz s mindig lestem az alkalmat, mikor belopóz­­kodhatom a házba. Egyszer csak, az én mihaszna fiam így szólt hozzám: — Nem mindegy volna-e az, ha a zár­lenyoma­tok helyett a kulcsok lenyomatát kaphatnád meg ? — Ez még jobb volna! — Jól van. Te azt mondtad, hogy a leány nem ismer téged. — Egyátalában nem. — No, akkor se baj! Meg kell jegyeznem előttetek, hogy ama sa­rokról, a­hol mit álltunk, távolról szemmel tarthattuk a templomutcai boltot, a­hol az apa meg a leány tartóz­kodtak. Az én furfangos fiam oda futott a közelben ácsorgó közszolgához, igy szólva neki: »Menjen, ke­resse föl Renaud urat s tudassa vele, hogy a Meslay­­utca 42. számú házának a kapusa neki egy közelebb elhalt lakónak az ágyneműit akarja eladni. Kisérje el ön őt és segítsen az ágyneműket elszállítani.« Az ostoba közszolga engedelmeskedett. Távol­ról láttuk, a mint a kereskedőhöz bement s csakha­mar távozott ezzel a Meslay­ utca felé, miközben a leány egyedül maradt a boltban. Ekkor az én mihasznom igy szólt hozzám: — Azt mondod, hogy az a leány folyvást jár­­kel, hol az apjához, hol az anyjához, vagyis a boltból a raktárba? — úgy van; ő mindig ide-oda fut. — Nos, mivelhogy most az anyja ágyban fekvő beteg, nem tud fölkelni, hogy ajtót nyisson s igy a kul­csoknak a leánynál kell lenni, ugy­e ? — Nagyon valószinű. — Jól van, add ide azt a viaszt. — Nesze. — Most, hajolj meg. — Miért ? — Hajolj meg, ha mondom. — Nos, én engedelmeskedtem s az én pajkos fiam a viaszt hátul a váll-lapockáim közé dugta. Nagyon csiklandós vagyok. Mikor éreztem, hogy a hátamon kaparász, fölegyenesedtem. — No, csak hajolj még egy kissé! — Hát, jól van igy ? — Nem, még jobban! — Elég volt-e már ? Ekkor, a helyett, hogy a semmiházi válaszolt volna, hátralépett s egy erős ütést mért öklével az orromra. A kis kamasz ismét kacagott s a társaság utá­nozta a nevetésben. Vollardné folytatta a beszédét. — Rög­tön elindult a orrom vére. Képzelhetitek csodálkozásomat. Még alig tértem magamhoz, mikor a fickó már húz engem a bolt felé. Mihelyt a fiatal leány engem vértől borítva megpillantott, részvétet érzett irántam. — Szegény mamának, — szólt ez a kis kötélre­­való, — megint megindult az orra vére!. . Oh, csak kulcsom volna! . . Azt mondják, ha kulcsot nyomunk az orrvérző hátához rögtön eláll a vér. — Ezt hallva a leány, rögtön kivette zsebéből az kulcsokat s Alfrédhez lépve igy szólt: — íme, itt vannak kulcsok, tegyen kísérletet ezekkel. — A fickó a kulcsokat rögtön bedugta a hátam­hoz ragadt viaszhoz s mindenikről lenyomatot vett. Én­ nem tudom, a valódi kulcsok voltak-e ezek; de orr­vérzésem elmúlt. A leány átvette a kulcsokat s mi­után megköszöntük a leány szívességét, eltávoztunk, magunkkal vive a lenyomatokat. Vollardné, bevégezve elbeszélését, zsebébe nyúlt s három állkulcsot húzott ki, melyeket az asztalra do­bott. (Folyt, köv.) életéből vallja be, hogy egy időben többet gondolt ne­hezen­­szerzett bársony kabátjával, mint komoly ta­nulmányaival. Ágai Adolf humorosan adja elő »Mu­zsikus pályámból« címmel azt az epizódot, mi­dőn zenélő táraival egy táncmester óráin mu­zsikált. Benczúr Gyula — kinek műtermét is látjuk a könyv egyik képén — sub titulo: »Két kép története« emlékezik az öngyilkossá lett ba­jor királyról, kinek ő sokat festett. Veigelsberg Leó egy »Hírlapírói turpisság«-át vallja be, midőn gróf Mailáth delegácionális elnöki beszédét, mivel ez nem adta át neki, saját fogalmazásában küldte meg egy lapnak, s Mailáth még csak nem is tiltakozott ellene, mert a költött beszéd közel járt a valódihoz. Dr. Silberstein Adolf »Malomkövek« közt cím alatt szól pályája nehézségeiről. Gyarmathy Zsigáné »A ki engem elárult« nevet adott kis cikkének, melyben K. Papp Miklós kolozsvári szerkesztőről emlékezik, ki az ő álnevét: »Katinkát« először bolygatta meg, el­árulva, hogy ki rejlik alatta ; akkor neheztelt rá értté, most már nem. Szana Tamás »Vallomások«-at nyújt olaszországi élményeiből, s említi, hogy olasz rendjelt kapott, midőn olasz képzőművészekről néhány cikket írt, midőn pedig itthon a »Magyar Művészek« című két kötetes, képes díszkönyvét adta ki, dupla adót róttak rá, úgy gondolkozván, hogy a­ki ilyen költsé­ges munkát bocsát közre, fizethet bőven. Than Mór (»Életemből«) honvédvilági és művészeti emlékeiből mond el egyet s mást. Justh Zsigmond »Szenttor­nyai világomról« címmel szól az alföldi tájról, népről és főleg nagyvilági vendégeiről. Kassay Vidor »Fi­­guratarisznyá«nak nevezi a maga emlékezését, melybe komikai alakokat szed az életből a színpadra s úgy veszi már észre (de a színházi közönség még nem), hogy ez a tarisznya üresedni kezd. »Az első siker gyötrelmei« a címe Munkácsi Mi­hály önéletirazi dolgozatának, melyben azt beszéli el érdekesen, hogy midőn 1870-ben az ő »Siralomház«-a a Salonban első dijat nyert s ő maga egyszerre föl­kapott ember lett, ez a nagy fordulat őt nem ragadta el, sőt leverte. Kezdett bizalmatlan lenni magához, nem elégedett meg műveivel, bármint fizették is, s el­menekült Parisból Kolpachra, mostani neje első férjé­hez , De Marché báróhoz, s ott festegetett be fehér falakat s nyerte vissza nyugalmát, munkakedvét. De még most is este sokszor lekaparja a vászonról azt, a­mit egész nap csinált. Rákosi Szidi nem akarva színészi pályájáról írni, érdektelen kis gyermekkori emléket vetett pa­pírra »Első ideálom« címmel, kilenc éves korában a szomszéd parádés kocsisa tetszett neki. Strobel Alajos (»Munka közben«) az ő Toldi mintázásáról ir . Teleki Miklós (»Nem úgy van most, mint volt régen«) arról az időről, midőn vele, a kezdővel, nőszerepeket ját­szottak a színpadon; Lendvayné Táncsi Ilka »Első föllépté«-ről, midőn tizenöt éves korában Shakespeare Júliájában lépett a közönség elé; Kenedi Géza (»Lő­porfüstből«) boszniai katonadolgokról; Margitay Ti­hamér arról, »Hogy lett festővé«; Wohl Janka, (»Egy éj«) szegény beteg nővéréről; ifj. Ábrányi Kornél, hogy »Mit köszönhet Gyulai Pálnak?«, azt, hogy örökös epéskedésével megedzette őt a kigyó­­csipések ellen; Vízvári Gyula »A szinlaposztó«-ról, mint ki maga is az volt valaha; Donáth Gyula, »A két mahomedánus«-ról, kik tréfából mohamedánok­nak jegyezték be az idegenek cédulájába magukat, miért aztán a rendőrséggel lett bajuk, s az egyik maga Donáth volt. E. Kovách Gyula színpadi élményt be­szél el, midőn énekét Kassán akkor is nagyon meg­tapsolták, midőn elakadt a hangja s csak a zene szólt; Horovitz képiró »A kanári madár« címen gyermekkori esetkét mond el; Márkus Emilia azt, hogy »Mint lett színésznővé.« Jankó János az első mecénását mutatja be; Stephan berlini főpostaigazga­­tót, ki Szegeden látott népjeleneteket festetett em­lékül vele. Benedek Elek arról szól, »Haljunk meg« címmel, hogy fiatal korában egyszer elcsüggedve, pisztolyt szögezett a mellének, de mert időközben ki­szedték belőle a golyót, nem halt meg, hanem a fővá­rosba jött és hírlapíróvá lett s most már holta nap­jáig a?. is marad. Sturm Albert egy hírlapírói ma­­leurt mond el; Bartók Lajos az önéletrajzról elme­futtatást közöl; Vidor Pál (»Egy vérszerződés«) fia­talkori epizóddal szolgál, mikor néhányan Rozsnyó­­ról az utolsó lengyel fölkelés segítségére készültek menni; Aggházi Károly a vidéki hangversenyzés kelle­metességeiből nyújt illusztrációkat; Vágó Pál előadja hogy miután a jogi egyetemen elvesztett öt évet, mikép lett piktorrá, neki eredve Münchennek; Hu­­nyady Margit falusi »Emlékeiből« sorol elő néhá­nyat; Solymosi Elek, ki a színpadon mulattat, e könyvben »Színész csevegés« filma alatt boldogtalan­ságának emlegetésével szomorítgatja az olvasót; Stettka Gyula képírónk a maga »Velencei tanul­­mányútjá«-ról emlékezik meg; Neugebauer László arról, hogy »Petőfi Bécsben« mint vált közismeretűvé, a Lewinsky szavalása útján; Evva Lajos (»Színházi pályám«) röviden vázolja múltját addig, a­míg a nép­színház direktora lett. Ábrányiné Wein Margit igénytelen csevegéséből megtudjuk, hogy házi­asszony is nagyon szeret lenni, meg a touristaság is nagy kedvtelése. Ábrányi Emil a maga poétái pályája kezdetéről szól, feljegyezve többi közt, hogy nevét először a »Fővárosi Lapok« nyomatta ki 1866-ban, Scott Walter egyik lefordított balladája alatt. Bezárja a sort Mikszáth Kálmán, arról elmél­kedve kedélyesen és röviden, hogy »Hová ér az em­ber.« Kis­gyerekkorában ő kocsis szeretett volna lenni, hogy lovat hajthasson. Kisdiák-korában nagy­bátyjánál, a­ki szolgabiró volt, óhajtott volna zsivány lenni, hogy őt is vallassák. Később a királyságra vá­gyott, hogy legyen sok katonája. Mikor a bajusza ser­­kedezni kezdett, a báli előtáncos szerepét álita, de ebben sem volt szerencséje. Ráfanyalodott aztán az íróságra, imitt-amott találkozott is a dicsőséggel, de a boldogsággal nem. Bejutott a parlamentbe is, de most már csak egyre vágyik: szeretne egésséges lenni! Nem irigyli sem Bismarckot, sem Tisza Kál­mánt, sem Rotschildot, legfölebb az amerikai férfia­kat, kik egy-egy orvost vehetnek el feleségül. Legutól a szerkesztő beszéli el: »Hogy­an ké­szült e mű«, t. i. a könyv. Sokat kellett látnia, futnia, mig nyélbe üthette. Két oldal van tele nevek saját­* 2235 Tudomány és irodalom. * A »Budapesti Szemle« novemberi füzete a következő tartalommal jelent meg: »Az ifjúság testi nevelése az iskolában« dr. Imre Józseftől (a német iskolai tornázás helyett az angolos játékokat ajánl­va); »Az arany valuta behozatala Németországon« dr. Pisztóry Mórtól (negyedik közlemény); »Egy francia követség Keleten« Huszár Imrétől (harmadik közlemény); »Költségvetési kérdések«, budgetjogi fejtegetések Földes Bélától; költemények Gyulai Pál­tól és Szász Bélától (Longfellow után), a negyedik folytatás Meyer K. F. regénye »Jenatsch György« fordításából és két polemikus cikk Simonyi Zsigmond­tól és Volf Györgytől »A magyar helyesírásról.« Az »Értesitő«-ben négy könyvről olvasunk bírálatot. * Az akadémia első nyelv- és széptudományi osz­tálya holnapután, kedden délután 5 órakor ülést tart. Tárgyai: »A szamojéd névragozás Budenz József rendes tagtól, Magyar igeidők Simonyi Zsigmond lev. tagtól. * A néprajzi társaság tegnap délután ülést tar­tott, Hunfalvy Pál elnöklete alatt. Az első felolvasó Herv­an Ottóné volt, ki igen mulattató és néprajzi szempontból is érdekes felolvasást tartott »A haran­gok szaváról.« Összeállította azokat a mondásokat, melyekkel a nép az ország különböző vidékein és kül­földön a harangszót utánozza, pl. »úri bunda — úri bunda« a nagy harangra, »apró gombok —­ apró gombok« a második harangra, »a milyen — olyan« a kis harangra és »ringy — rongy« a csengettyűre sat. A nagy számú hallgatóság zajosan megtapsolta a felolvasást. Utána Herman Antal »A néprajznak a milleniumi kiállításon való méltó képviseltetéséről« értekezett, amaz óhajt fejezve ki, hogy akkor az igazi magyar népéletet mutassák be, ne holmi francia pezs­­gős mulatságokat, hitelvesztett népünnepeket sat. ren­dezzenek. Dr. Alexics György a legtöbb európai nép­nél meglevő népmesét adta elő a számokról. Az ördög kisérti az embert és sorra kérdi tőle, hogy mi az egy, mi a kettő sat., egész a tizenhármas számig. Ha a kérdezett nem tud a számokra felelni az ördög alatt­valója lesz. Az isten azonban, mint koldus elmegy az nmm­i^ii¥iTrrTi-k­TT-Bi--r-|iiiniiiriii■ m­n­TWiTwm—!■■■■!■ n mm im­m mim—i—i—m—mm

Next