Fővárosi Lapok, 1891. november (28. évfolyam, 300-329. szám)
1891-11-01 / 300. szám
A fiatal kamasz, mikor álkulcsokról hallott beszélni, kacagásba tört ki. — Mit röhögsz, te béka ? — förmedt rá Soufflard. A kisfiú annyira nevetett, hogy beszélni sem tudott. Vollardné boszosan nézett elkényeztetett gyermekére. — No, csak nevessen, uracskám, — szólt a fiához,— ön valóban büszke lehet. Hiszitek-e, hogy ez a gézengúz azért kacag, mert anyjára emelni merészelte a kezét ? — Nem, nem a kezemet,hanem az öklömet! — kiáltott föl a fickó, folyvást nevetve. — És miért ? — Mert azoknak a záraknak a viaszlenyomatára volt szükség. — Ejh, Vollaidné, — kiáltott föl Soufflard — hát neked álkulcsaid is vannak már? — Van bizony! — kiáltott föl a fiú, — hála az én ügyességemnek. — Beszéld el azt nekünk,— szólt Micaud. — Oh, én nem beszélem; sokkal szerényebb vagyok, kérdezd az anyámat. Vollardnének a haragja színlelt volt. Tulajdonképen büszke volt ő a fiára s meg nem állhatta, hogy dicséretére pár szót ne ejtsen. — Képzeljétek, mikor én ezzel a semmiházival a templom-utcában jártam, egyre azon gondolkoztam, miképen juthatok abba a bizonyos házba, hogy a zárakról lenyomatot vehessek ? No, mert nem akartam, hogy a háznál lássanak, mivelhogy a felügyelők, meg a kereskedő cselédjei már ismertek. — Talán abban a házban laktál ? — Nem én, de kenyeret hordtam pár hétig abba a házba, helyrajzi tanulmány végett. — Akkor a leányka nem volt otthon a szüleinél, a vidéken volt látogatóban, nem tudom hol ... Szóval, a házban, a családból, csupán ő nem ismert engem. Nos, a zsebemben volt a lágy, előre elkészített viasz s mindig lestem az alkalmat, mikor belopózkodhatom a házba. Egyszer csak, az én mihaszna fiam így szólt hozzám: — Nem mindegy volna-e az, ha a zárlenyomatok helyett a kulcsok lenyomatát kaphatnád meg ? — Ez még jobb volna! — Jól van. Te azt mondtad, hogy a leány nem ismer téged. — Egyátalában nem. — No, akkor se baj! Meg kell jegyeznem előttetek, hogy ama sarokról, ahol mit álltunk, távolról szemmel tarthattuk a templomutcai boltot, ahol az apa meg a leány tartózkodtak. Az én furfangos fiam oda futott a közelben ácsorgó közszolgához, igy szólva neki: »Menjen, keresse föl Renaud urat s tudassa vele, hogy a Meslayutca 42. számú házának a kapusa neki egy közelebb elhalt lakónak az ágyneműit akarja eladni. Kisérje el ön őt és segítsen az ágyneműket elszállítani.« Az ostoba közszolga engedelmeskedett. Távolról láttuk, a mint a kereskedőhöz bement s csakhamar távozott ezzel a Meslay utca felé, miközben a leány egyedül maradt a boltban. Ekkor az én mihasznom igy szólt hozzám: — Azt mondod, hogy az a leány folyvást járkel, hol az apjához, hol az anyjához, vagyis a boltból a raktárba? — úgy van; ő mindig ide-oda fut. — Nos, mivelhogy most az anyja ágyban fekvő beteg, nem tud fölkelni, hogy ajtót nyisson s igy a kulcsoknak a leánynál kell lenni, ugye ? — Nagyon valószinű. — Jól van, add ide azt a viaszt. — Nesze. — Most, hajolj meg. — Miért ? — Hajolj meg, ha mondom. — Nos, én engedelmeskedtem s az én pajkos fiam a viaszt hátul a váll-lapockáim közé dugta. Nagyon csiklandós vagyok. Mikor éreztem, hogy a hátamon kaparász, fölegyenesedtem. — No, csak hajolj még egy kissé! — Hát, jól van igy ? — Nem, még jobban! — Elég volt-e már ? Ekkor, a helyett, hogy a semmiházi válaszolt volna, hátralépett s egy erős ütést mért öklével az orromra. A kis kamasz ismét kacagott s a társaság utánozta a nevetésben. Vollardné folytatta a beszédét. — Rögtön elindult a orrom vére. Képzelhetitek csodálkozásomat. Még alig tértem magamhoz, mikor a fickó már húz engem a bolt felé. Mihelyt a fiatal leány engem vértől borítva megpillantott, részvétet érzett irántam. — Szegény mamának, — szólt ez a kis kötélrevaló, — megint megindult az orra vére!. . Oh, csak kulcsom volna! . . Azt mondják, ha kulcsot nyomunk az orrvérző hátához rögtön eláll a vér. — Ezt hallva a leány, rögtön kivette zsebéből az kulcsokat s Alfrédhez lépve igy szólt: — íme, itt vannak kulcsok, tegyen kísérletet ezekkel. — A fickó a kulcsokat rögtön bedugta a hátamhoz ragadt viaszhoz s mindenikről lenyomatot vett. Én nem tudom, a valódi kulcsok voltak-e ezek; de orrvérzésem elmúlt. A leány átvette a kulcsokat s miután megköszöntük a leány szívességét, eltávoztunk, magunkkal vive a lenyomatokat. Vollardné, bevégezve elbeszélését, zsebébe nyúlt s három állkulcsot húzott ki, melyeket az asztalra dobott. (Folyt, köv.) életéből vallja be, hogy egy időben többet gondolt nehezenszerzett bársony kabátjával, mint komoly tanulmányaival. Ágai Adolf humorosan adja elő »Muzsikus pályámból« címmel azt az epizódot, midőn zenélő táraival egy táncmester óráin muzsikált. Benczúr Gyula — kinek műtermét is látjuk a könyv egyik képén — sub titulo: »Két kép története« emlékezik az öngyilkossá lett bajor királyról, kinek ő sokat festett. Veigelsberg Leó egy »Hírlapírói turpisság«-át vallja be, midőn gróf Mailáth delegácionális elnöki beszédét, mivel ez nem adta át neki, saját fogalmazásában küldte meg egy lapnak, s Mailáth még csak nem is tiltakozott ellene, mert a költött beszéd közel járt a valódihoz. Dr. Silberstein Adolf »Malomkövek« közt cím alatt szól pályája nehézségeiről. Gyarmathy Zsigáné »A ki engem elárult« nevet adott kis cikkének, melyben K. Papp Miklós kolozsvári szerkesztőről emlékezik, ki az ő álnevét: »Katinkát« először bolygatta meg, elárulva, hogy ki rejlik alatta ; akkor neheztelt rá értté, most már nem. Szana Tamás »Vallomások«-at nyújt olaszországi élményeiből, s említi, hogy olasz rendjelt kapott, midőn olasz képzőművészekről néhány cikket írt, midőn pedig itthon a »Magyar Művészek« című két kötetes, képes díszkönyvét adta ki, dupla adót róttak rá, úgy gondolkozván, hogy aki ilyen költséges munkát bocsát közre, fizethet bőven. Than Mór (»Életemből«) honvédvilági és művészeti emlékeiből mond el egyet s mást. Justh Zsigmond »Szenttornyai világomról« címmel szól az alföldi tájról, népről és főleg nagyvilági vendégeiről. Kassay Vidor »Figuratarisznyá«nak nevezi a maga emlékezését, melybe komikai alakokat szed az életből a színpadra s úgy veszi már észre (de a színházi közönség még nem), hogy ez a tarisznya üresedni kezd. »Az első siker gyötrelmei« a címe Munkácsi Mihály önéletirazi dolgozatának, melyben azt beszéli el érdekesen, hogy midőn 1870-ben az ő »Siralomház«-a a Salonban első dijat nyert s ő maga egyszerre fölkapott ember lett, ez a nagy fordulat őt nem ragadta el, sőt leverte. Kezdett bizalmatlan lenni magához, nem elégedett meg műveivel, bármint fizették is, s elmenekült Parisból Kolpachra, mostani neje első férjéhez , De Marché báróhoz, s ott festegetett be fehér falakat s nyerte vissza nyugalmát, munkakedvét. De még most is este sokszor lekaparja a vászonról azt, amit egész nap csinált. Rákosi Szidi nem akarva színészi pályájáról írni, érdektelen kis gyermekkori emléket vetett papírra »Első ideálom« címmel, kilenc éves korában a szomszéd parádés kocsisa tetszett neki. Strobel Alajos (»Munka közben«) az ő Toldi mintázásáról ir . Teleki Miklós (»Nem úgy van most, mint volt régen«) arról az időről, midőn vele, a kezdővel, nőszerepeket játszottak a színpadon; Lendvayné Táncsi Ilka »Első föllépté«-ről, midőn tizenöt éves korában Shakespeare Júliájában lépett a közönség elé; Kenedi Géza (»Lőporfüstből«) boszniai katonadolgokról; Margitay Tihamér arról, »Hogy lett festővé«; Wohl Janka, (»Egy éj«) szegény beteg nővéréről; ifj. Ábrányi Kornél, hogy »Mit köszönhet Gyulai Pálnak?«, azt, hogy örökös epéskedésével megedzette őt a kigyócsipések ellen; Vízvári Gyula »A szinlaposztó«-ról, mint ki maga is az volt valaha; Donáth Gyula, »A két mahomedánus«-ról, kik tréfából mohamedánoknak jegyezték be az idegenek cédulájába magukat, miért aztán a rendőrséggel lett bajuk, s az egyik maga Donáth volt. E. Kovách Gyula színpadi élményt beszél el, midőn énekét Kassán akkor is nagyon megtapsolták, midőn elakadt a hangja s csak a zene szólt; Horovitz képiró »A kanári madár« címen gyermekkori esetkét mond el; Márkus Emilia azt, hogy »Mint lett színésznővé.« Jankó János az első mecénását mutatja be; Stephan berlini főpostaigazgatót, ki Szegeden látott népjeleneteket festetett emlékül vele. Benedek Elek arról szól, »Haljunk meg« címmel, hogy fiatal korában egyszer elcsüggedve, pisztolyt szögezett a mellének, de mert időközben kiszedték belőle a golyót, nem halt meg, hanem a fővárosba jött és hírlapíróvá lett s most már holta napjáig a?. is marad. Sturm Albert egy hírlapírói maleurt mond el; Bartók Lajos az önéletrajzról elmefuttatást közöl; Vidor Pál (»Egy vérszerződés«) fiatalkori epizóddal szolgál, mikor néhányan Rozsnyóról az utolsó lengyel fölkelés segítségére készültek menni; Aggházi Károly a vidéki hangversenyzés kellemetességeiből nyújt illusztrációkat; Vágó Pál előadja hogy miután a jogi egyetemen elvesztett öt évet, mikép lett piktorrá, neki eredve Münchennek; Hunyady Margit falusi »Emlékeiből« sorol elő néhányat; Solymosi Elek, ki a színpadon mulattat, e könyvben »Színész csevegés« filma alatt boldogtalanságának emlegetésével szomorítgatja az olvasót; Stettka Gyula képírónk a maga »Velencei tanulmányútjá«-ról emlékezik meg; Neugebauer László arról, hogy »Petőfi Bécsben« mint vált közismeretűvé, a Lewinsky szavalása útján; Evva Lajos (»Színházi pályám«) röviden vázolja múltját addig, amíg a népszínház direktora lett. Ábrányiné Wein Margit igénytelen csevegéséből megtudjuk, hogy háziasszony is nagyon szeret lenni, meg a touristaság is nagy kedvtelése. Ábrányi Emil a maga poétái pályája kezdetéről szól, feljegyezve többi közt, hogy nevét először a »Fővárosi Lapok« nyomatta ki 1866-ban, Scott Walter egyik lefordított balladája alatt. Bezárja a sort Mikszáth Kálmán, arról elmélkedve kedélyesen és röviden, hogy »Hová ér az ember.« Kisgyerekkorában ő kocsis szeretett volna lenni, hogy lovat hajthasson. Kisdiák-korában nagybátyjánál, aki szolgabiró volt, óhajtott volna zsivány lenni, hogy őt is vallassák. Később a királyságra vágyott, hogy legyen sok katonája. Mikor a bajusza serkedezni kezdett, a báli előtáncos szerepét álita, de ebben sem volt szerencséje. Ráfanyalodott aztán az íróságra, imitt-amott találkozott is a dicsőséggel, de a boldogsággal nem. Bejutott a parlamentbe is, de most már csak egyre vágyik: szeretne egésséges lenni! Nem irigyli sem Bismarckot, sem Tisza Kálmánt, sem Rotschildot, legfölebb az amerikai férfiakat, kik egy-egy orvost vehetnek el feleségül. Legutól a szerkesztő beszéli el: »Hogyan készült e mű«, t. i. a könyv. Sokat kellett látnia, futnia, mig nyélbe üthette. Két oldal van tele nevek saját* 2235 Tudomány és irodalom. * A »Budapesti Szemle« novemberi füzete a következő tartalommal jelent meg: »Az ifjúság testi nevelése az iskolában« dr. Imre Józseftől (a német iskolai tornázás helyett az angolos játékokat ajánlva); »Az arany valuta behozatala Németországon« dr. Pisztóry Mórtól (negyedik közlemény); »Egy francia követség Keleten« Huszár Imrétől (harmadik közlemény); »Költségvetési kérdések«, budgetjogi fejtegetések Földes Bélától; költemények Gyulai Páltól és Szász Bélától (Longfellow után), a negyedik folytatás Meyer K. F. regénye »Jenatsch György« fordításából és két polemikus cikk Simonyi Zsigmondtól és Volf Györgytől »A magyar helyesírásról.« Az »Értesitő«-ben négy könyvről olvasunk bírálatot. * Az akadémia első nyelv- és széptudományi osztálya holnapután, kedden délután 5 órakor ülést tart. Tárgyai: »A szamojéd névragozás Budenz József rendes tagtól, Magyar igeidők Simonyi Zsigmond lev. tagtól. * A néprajzi társaság tegnap délután ülést tartott, Hunfalvy Pál elnöklete alatt. Az első felolvasó Hervan Ottóné volt, ki igen mulattató és néprajzi szempontból is érdekes felolvasást tartott »A harangok szaváról.« Összeállította azokat a mondásokat, melyekkel a nép az ország különböző vidékein és külföldön a harangszót utánozza, pl. »úri bunda — úri bunda« a nagy harangra, »apró gombok — apró gombok« a második harangra, »a milyen — olyan« a kis harangra és »ringy — rongy« a csengettyűre sat. A nagy számú hallgatóság zajosan megtapsolta a felolvasást. Utána Herman Antal »A néprajznak a milleniumi kiállításon való méltó képviseltetéséről« értekezett, amaz óhajt fejezve ki, hogy akkor az igazi magyar népéletet mutassák be, ne holmi francia pezsgős mulatságokat, hitelvesztett népünnepeket sat. rendezzenek. Dr. Alexics György a legtöbb európai népnél meglevő népmesét adta elő a számokról. Az ördög kisérti az embert és sorra kérdi tőle, hogy mi az egy, mi a kettő sat., egész a tizenhármas számig. Ha a kérdezett nem tud a számokra felelni az ördög alattvalója lesz. Az isten azonban, mint koldus elmegy az nmmi^ii¥iTrrTi-kTT-Bi--r-|iiiniiiriii■ mnTWiTwm—!■■■■!■ n mm imm mim—i—i—m—mm