Fővárosi Lapok, 1891. december (28. évfolyam, 330-359. szám)
1891-12-01 / 330. szám
Kedd, 1811. december 1. 330. szám Huszonnyolcadik évfolyam, Szerkesztői iroda: Félévre................................8 frt Negyedévre .....................4 frt Egyes szám 5 kr. A „Salon és Sport“ képes melléklettel együtt 15 kr.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. „SALON ÉS SPORT“ HETI Budapest, ferenciek-tere 3 Előfizetési dij: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhitfatalbe (Budapest, ferenciek-ter* Athenaeum-épület) küldendők. Lajos úr hangulatai. •— Elbeszélés. — Vértesi Gyulától. I. Csontor. Julius hó. Kedves Izmusom! Jobban szerettem volna ugyan, ha a levél helyett élőszóval mondhattam volna el neked két heti megfigyeléseim eredményét. Mert hiába, így nagyon hiányosak lesznek a fotográfiák, s nem fognak úgy mulattatni, mint ha magad látnád őket. Te, hallod-e édes, jer el, ha nem is az én kedvemért, a magad mulatságáért. Mintha látnálak, hogy rázod azt a bodros fejedet meg húzogatod jobbrabalra azt a csókolni való kis szádat. Mulatni Csontoron! Ah, fidone — mondod Melanie kisasszonynyal. Igaz, tudod-e, mit fog a kisasszony a vakáción át csinálni ? Lederer úrral egy francia szótárt faragnak össze. Te, még az a Lederer úr valamit gondol. És éppen passzol: ötven meg ötven az száz. Legszebb kor egy ifjú párnak! Majd adna nekem a kisasszony, ha valahogy a fülébe jutna az én szerény véleményem életkora felől. Pedig kár csúfondároskodnom, majd meglátod, hogy itt vénülök a Péter bácsi nyakán. Izmád, hallod, milyen furcsa is lesz az, mikor majd te egyszer sok-sok esztendő múlva eljösz hozzám egész családoddal (Te, egész család!) Egy deresedni kezdő hatalmas úriember, akinek a bajusza nem olyan selymes, nem olyan puha már, mint mikor először súgott egy rózsás kis fülecskébe valamit — valami nagyon kedves, édes dolgot — azután egy kövéredni kezdő kis asszonyka, aki meg fog aprehendálni, mikor a hosszú ölelés után azt mondom neki... hogy : Izmud, de megváltoztál. Azután, — azután ? Te, parancsolom neked, hogy tovább olvass ... a hátad megött fog ágaskodni egy nagy buksi gyerek, aki, miután a kezének semmiféle jobb helyet nem talál, hát bedugja mind a kettőt a nadrágja zsebébe, s csak akkor veszi ki onnan azokat, mikor Piroska néni neki esik s elkezdi csókolgatni .... azután egy kis nyúlánk bakfis lányka, akinek épp úgy fog ragyogni a szeme, az a nagy kék szem, mint a magáé édes Mucus most s akinek szakasztott olyan aranyhaja lesz, mint a mamájának . . . Nohát igy fogtok ti eljönni majd hozzám, a ráncos arcú, kis tipegő Piroska nénihez. (Te, tudod, hogy tegnap már a szemem alatt egy ráncot fedeztem fel! Egy icike kicsit, de majd megnő az. Most csak akkor látszik, ha haragszom, de később majd látszik mindég.) S ha jöttök majd, ott fogtok találni egy sereg macska között, amint javában osztom nekik az ebédet. Mert hiába minden, vén kisasszonynak muszáj a macskát szeretni. No ma már nem megy el ez a levél. Nem írhatok tovább, mert a bácsi hatalmas lépteit hallom. Aha, kiabál is már: Piroska, Piroska .... Mindjárt bácsi, mindjárt, csak ezt a levelet dugom el, így ni, ugyan mit akar ? Végre folytathatom a levelet — egész nyugodtan. Mindenki lefeküdt már. Csak az öreg Borosa motoszkál még a verandán. Nézegeti, hogy be vannak-e csukva az ajtók. Most bekopog az ablakon, tessék már lefeküdni, késő van . . . Látod, így dirigál engem ez a részvén csoroszlya. Minden dolgomba beleavatkozik, s mindenütt utánam jár. Jaj, a múltkor is úgy rám ijesztett. Nagyon melegem volt, lementem a kertbe, azok alá a nagy-nagy vén fák alá,amelyeket ha te meglátnál, valahová az amerikai őserdők közé képzelnéd magad, s keresnéd a fákon a rikácsoló kakadokat, meg a hintázó majmokat, a bokrok közt pedig Robinzont. Tudod, azt a szép fiatal Robinzont, akit egyszer a Darvas úr órája alatt a könyvembe pingáltál — akiről aztán álmodtunk is s akivel szívesen ellaktunk volna egy puszta szigeten . . . Ennek is vége van. Kinőttünk a Robinzonok iskolájából. Most már inkább valami doktor jurisvagy orvos vagy erdész után nézünk. Te, jó dolga lehet egy erdész feleségének. Egész nap kint a szabadban. Élvezni a reggeleket, persze, csak nyolc órától. A harmatot, az üde levegőt s a természet egész mosolygó arcát — amint ezt Zengei úr is leírta — tudod, mikor randevút kért tőled az erdőbe, másnap reggelre. Hogy is kezdte csak: Üdvöm őrangyala — megláttam s eszem vesztem — jöjjön, gyógyítson ki, holnap reggel várom a nagyerdőben, harmatos virágok közt — természet mosolygó arca — üdén fuvalló zefir — stb. s aláirva: Zengei Mihály hatodik gymnazista imádó. Te Micu, nevetünk-e még valaha olyan jót szerelmes levelen, mint azon! Hopp! Látod, hogy kalandoz az eszem, mint valami bolond lepke, virágról virágra. Igen, virágok az emlékezések — monda .. . tudom is én ki. Ott hagytam el ugye, hogy nagyon melegem volt s a fák alá mentem hüsölni. De ott se maradhattam. Eh, gondoltam, majd én itt kínlódom, mikor ott folyik a Zagyva a kertünk végén. Zöldes-ezüstös kígyózó csikja úgy ragyogott a parti füzek alatt, mint Lederer úr zöldes szeme bozontos szürke szemöldöke alatt. (Poetikusabb hasonlatot akartam írni, de nem jutott eszembe.) Szépen lassan, óvatosan, Irigy neszét ne vegye a bácsi, lesomfordáltam a parthoz. Tudod, a bácsi tudta nélkül kellett volna megesni az egész élvezetnek, mert ő szigorúan rám parancsolt, öt napi különbeni főzés terhe alatt (brr, nyáron főzni!) hogy ne menjek a kert alá fürödni, mert nagyon mély a víz. De hát tudod, annál jobban esett volna, mert meg volt tiltva. Rocambolet se szereztük volna meg, ha a madám lelkünkre nem köti, hogy el ne olvassuk valahogy. Meg Jókait se olvastuk volna olyan édesdeden. Jaj, te emlékszel-e arra a helyre, nem tudom már melyik regényében, mikor a hős megszökteti a kedvesét, azután rájuk esteledik, egy kunyhó- Hunvy Pál. Szül. 1810 márc. 12-én, meghalt 1891 nov. 30-dikán* (K.) Sugarak közt áldozott le, mint a nap, mely tiszta égen futotta meg pályáját. Még két nappal ezelőtt beszédet mondott az ethnográfiai társaság ünneplő ülésén, áldva istenét a hosszú élet nagybecsű ajándékáért, melyet nem szabad fecsérelni haszontalanságokra, mert a hasznos munka kötelességét kell teljesíteni. Áldotta búcsúszózattá vált beszédében egyszersmind az akadémia létrehozóit, mert a »mi keveset vagy sokat irt«, az —úgymond — az akadémia költségén látott napvilágot. Utazásaiban is, melyek által embereket és viszonyokat ismert meg és tudósokkal érintkezhetett, az akadémia áldozatkészsége gyámolította. Mennyivel szerencsésebb volt ő, — mondá — Révay Miklósnál, e vas szorgalmú és éles elméjű tudósnál, ki ezt a gyámolítást nem ismerhette, mert, akkor még nem volt meg a magyar nemzeti irány. És — tette hozzá megnyugtató öntudattal — abban is szerencsésebb Révaynál, hogy míg ez meghalt a nélkül hogy utódot hagyott volna maga után, ő, ha meghal, azzal a tudattal csukja le szemét, hogy a tudományok mindamaz ágaiban, a melyekben működött, utódokat hagy maga után. E komoly, fenkölt szavak, melyek a kora iránti hála, a hazafiság és tudományszeretet oly nemes kifejezései, valódi sugarak, melyek egy mély elme leáldozását magasztossá teszik. A gondviselés, mely őt a tudomány terén magas hivatásra szánta, nemcsak hosszú élettel ajándékozta meg, hanem halálát is megkönnyítette. Nem kellett sokáig szenvednie. Egy idő óta érezte ugyan gyöngülését, de ez nem volt olyan fokú, hogy legnemesb kedvtelésétől, a munkától elzárta volna. Azon a nevezetes munkán, melyet becses örökségül hagy hátra: »A rumének történeté«-n még a legutolsó estén is dolgozott. Aztán nejével, ki lelkének fele, méltó társa, gondjainak könnyítője, örömeinek gyarapítója volt mindig, báró Eötvös József egyik beszélyéből olvastatott föl magának, mert a költészetet épp úgy szerette, mint a tudományt. Majd álomba merült, hogy abból már csak igen rövid időre ébredjen föl, aszthmatikus baja lévén, melle zihált, hörgött, de csak néhány percig, mert a szívszélhűdés hamar véget vetett életének. Mire háziorvosa, dr. Haberern Pál megérkezett, már halott volt, így szűnt meg élni, dolgozni, s a halál kíméletesen bánt vele. Vasárnap este még jó neje sem sejthette, hogy ily közel a vége. Tegnap reggel pedig, midőn a gyászlobogót kitűzték az akadémia homlokzatára, mindenkit meglepett a váratlan hír, mert hiszen előtte való nap még azt olvasta mindenki, hogy mint ünnepelték szombaton a népismeret tudósai, kik közt annyi a hálás tanítványa. Ritka szép, komoly élet az, melynek múltja előttünk feltárul. Egy szegény sorban született fiú önerején mint nő fel európai hírű tudósnak, az akadémia legtiszteltebb nesztorának, a főrendi ház nagy érdemekért kinevezett tagjának — ez nem mindennapi látvány. Magának köszönhetett ő mindent, amit csak elért. Még azt a családi nevet is, melyet oly tiszteletreméltóvá tett, maga alkotta s előtte nem viselte senki. Atyját, a nagyszalóki szegény földmivest, Hunsdorfernek nevezték Hunsdorfról (Hunfalu). Ezt a szepességi szegény embert a sors két olyan fiúval áldotta meg, a kik anyagi segély nélkül is sokra tudták vinni. Apjok nem iskoláztathatta őket s falujok derék lelkésze volt az első ember, ki látva, hogy a nagyobbik fiú mily nagy buzgósággal olvassa a tőle elkért könyveket, módját találta, hogy az Kézsmárkra juthasson s majdan Miskolcra, iskolába. A nagyobbik fiú aztán támogatója lett a kisebbiknek, (Jánosnak, a pár évvel ezelőtt meghalt egyetemi tanárnak és elsőrendű földrajzi tudósnak,) és sok nélkülözés, szolgálás, mások tanítgatása közben serdültek föl, miközben maguk igen sok ismeretet szereztek. A fölserdülés ez éveiben nehéz, kemény lépcsőket jártak mind a ketten, de buzdította őket a tudomány szeretete, a jellem, az akarat ereje s a célba vetett hit. És győztek. Hunfalvy Pál jobb léte ott kezdődik, ahol fiatalon az aszódi Podmaniczky-családhoz ment nevelőnek. A két fiatal bárót tanította buzgón, jó kedvvel, Ármint és Frigyes bárót, ki emlékirataiban igen melegen emlékezik róla. Nevelőjük aztán a jogi pályához fordult, jurátus lett s 1838-ban megszerezte az ügyvédi oklevelet. De nem volt célja peroket folytatni s örült, midőn 1842-ben Kézsmárkra meghívták jogtanárnak. Akkor már volt neki, az »Athenaeum«-ban és politikai lapokban közölt magvas dolgozataiért, szép irói hírneve is s az akadémia már 1841-ben, a Kisfaludy-Társaság pedig 1843-ban választotta meg tagnak. Amott Thukidydes jellemzéséről, emitt az Aristoteles poétikájáról irt tanulmányaival köszöntött be. E mellett irt jogtudományi műveket is, igy a Lőcsén 1843-ban megjelent »Magyar váltó és kereskedelmi törvények«-et. Mint jogtanár, hamar híressé vált s távoli megyékből is sokan mentek hozzá tanulni. Tanárpályája hat esztendeig tartott. Szabadelvű férfi volt, ki ez időben a politikai életben is részt vett. A Szepességen méltányolták ezt a tevékenységét is s az 1848-diki parlament képviselőjének a szepes-szombati kerületben választották meg. Szilárd hive volt a szabadságharc ügyének s ott volt Debrecenben, sőt Szegeden is, de a mérsékeltekhez, a békélni vágyók közé tartozott. Ez időben naplót is vezetett, melyből pár évvel ezelőtt igen érdekes részleteket adott ki a »Budapesti Szemlé«-ben. A szabadságharc után ő is szenvedett zaklatást, fogságot, de csakhamar alkalma lett teljesen az irodalomnak élhetni. Az akadémia könyvtárnokává 1851 junius 27-dikén lett s az maradt mindvégig. Az intézet palotájában lakott, s egész lénye összeforrt az akadémiával, melynek munkásságában negyven