Fővárosi Lapok, 1891. december (28. évfolyam, 330-359. szám)

1891-12-01 / 330. szám

Kedd, 18­11. december 1. 330. szám Huszonnyolcadik évfolyam, Szerkesztői iroda: Félévre................................8 frt Negyedévre .....................4 frt Egyes szám 5 kr. A „Salon és Sport“ képes melléklettel együtt 15 kr.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. „SALON ÉS SPORT“ HETI Budapest, ferenciek-tere 3 Előfizetési dij: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhitfatalbe (Budapest, ferenciek-ter* Athenaeum-épület) küldendők. Lajos úr hangulatai. •— Elbeszélés. — Vértesi Gyulától. I. Csontor. Julius hó. Kedves Izmusom! Jobban szerettem volna ugyan, ha a levél helyett élőszóval mondhattam volna el neked két heti megfigyeléseim eredményét. Mert hiába, így nagyon hiányosak lesznek a fotográfiák, s nem fognak úgy mulattatni, mint ha magad látnád őket. Te, hallod-e édes, jer el, ha nem is az én kedve­mért, a magad mulatságáért. Mintha látnálak, hogy rázod azt a bodros fejedet meg húzogatod jobbra­­balra azt a csókolni való kis szádat. Mulatni Csonto­­ron! Ah, fidone — mondod Melanie kisasszony­nyal. Igaz, tudod-e, mit fog a kisasszony a vakáción át csinálni ? Lederer úrral egy francia szótárt faragnak össze. Te, még az a Lederer úr valamit gondol. És éppen passzol: ötven meg ötven az száz. Legszebb kor egy ifjú párnak! Majd adna nekem a kisasszony, ha valahogy a fülébe jutna az én szerény véleményem életkora fe­lől. Pedig kár csúfondároskodnom, majd meglátod, hogy itt vénülök a Péter bácsi nyakán. Izmád­, hallod, milyen furcsa is lesz az, mikor majd te egyszer sok-sok esztendő múlva eljösz hoz­zám egész családoddal (Te, egész család!) Egy dere­­sedni kezdő hatalmas úri­ember, a­kinek a bajusza nem olyan selymes, nem olyan puha már, mint mikor először súgott egy rózsás kis fülecskébe valamit — valami nagyon kedves, édes dolgot — azután egy kövéredni kezdő kis asszonyka, aki meg fog aprehen­­dálni, mikor a hosszú ölelés után azt mondom neki... hogy : Izmud­, de megváltoztál. Azután, — azután ? Te, parancsolom neked, hogy tovább olvass ... a há­tad megött fog ágaskodni egy nagy buksi gyerek, a­ki, miután a kezének semmiféle jobb helyet nem ta­lál, hát bedugja mind a kettőt a nadrágja zsebébe, s csak akkor veszi ki onnan azokat, mikor Piroska néni neki esik s elkezdi csókolgatni .... azután egy kis nyúlánk bakfis lányka, akinek épp úgy fog ragyogni a szeme, az a nagy kék szem, mint a magáé édes Mu­cus most s a­kinek szakasztott olyan aranyhaja lesz, mint a mamájának . . . Nohát igy fogtok ti eljönni majd hozzám, a ráncos arcú, kis tipegő Piroska nénihez. (Te, tudod, hogy tegnap már a szemem alatt egy ráncot fedez­tem fel! Egy icike kicsit, de majd megnő az. Most csak akkor látszik, ha haragszom, de később majd látszik mindég.) S ha jöttök majd, ott fogtok találni egy sereg macska között, amint javában osztom ne­kik az ebédet. Mert hiába minden, vén kisasszonynak muszáj a macskát szeretni. No ma már nem megy el ez a levél. Nem írha­tok tovább, mert a bácsi hatalmas lépteit hallom. Aha, kiabál is már: Piroska, Piroska .... Mindjárt bácsi, mindjárt, csak ezt a levelet dugom el, így ni, ugyan mit akar ? Végre folytathatom a levelet — egész nyugod­tan. Mindenki lefeküdt már. Csak az öreg Borosa motoszkál még a verandán. Nézegeti, hogy be vannak-e csukva az ajtók. Most bekopog az ablakon, tessék már lefeküdni, késő van . . . Látod, így dirigál engem ez a rész­vén csoroszlya. Minden dolgomba bele­avat­kozik, s mindenütt utánam jár. Jaj, a múltkor is úgy rám ijesztett.­­ Nagyon melegem v­olt, lementem a kertbe, azok alá a nagy-nagy vén fák alá,a­melyeket ha te meglátnál, valahová az amerikai őserdők közé képzelnéd magad, s keresnéd a fákon a rikácsoló kakadokat, meg a hin­tázó majmokat, a bokrok közt pedig Robinzont. Tu­dod, azt a szép fiatal Robinzont, akit egyszer a Dar­vas úr órája alatt a könyvembe pingáltál — akiről aztán álmodtunk is s akivel szívesen ellaktunk volna egy puszta szigeten . . . Ennek is vége van. Kinőttünk a Robinzonok iskolájából. Most már inkább valami doktor juris­­vagy orvos vagy erdész után nézünk. Te, jó dolga le­het egy erdész feleségének. Egész nap kint a szabad­ban. Élvezni a reggeleket, persze, csak nyolc órától. A harmatot, az üde levegőt s a természet egész mo­solygó arcát — amint ezt Zengei úr is leírta — tudod, mikor randevút kért tőled az erdőbe, másnap reg­gelre. Hogy is kezdte csak: Üdvöm őrangyala — megláttam s eszem vesztem — jöjjön, gyógyítson ki, holnap reggel várom a nagyerdőben, harmatos virá­gok közt — természet mosolygó arca — üdén fu­­valló zefir — stb. s aláirva: Zengei Mihály hatodik gymnazista imádó. Te Micu, nevetünk-e még valaha olyan jót szerelmes levelen, mint azon! Hopp! Látod, hogy kalandoz az eszem, mint valami bolond lepke, virágról virágra. Igen, virágok az emlékezések — monda .. . tudom is én ki. Ott hagytam el ugy­e, hogy nagyon melegem volt s a fák alá mentem hüsölni. De ott se maradhat­tam. Eh, gondoltam, majd én itt kínlódom, mikor ott folyik a Zagyva a kertünk végén. Zöldes-ezüstös kígyózó csikja úgy ragyogott a parti füzek alatt, mint­­ Lederer úr zöldes szeme bozontos szürke szemöldöke alatt. (Poetikusabb ha­sonlatot akartam írni, de nem jutott eszembe.) Szépen lassan, óvatosan, Irigy neszét ne vegye a bácsi, lesomfordáltam a parthoz. Tudod, a bácsi tudta nélkül kellett volna megesni az egész élvezet­nek, mert ő szigorúan rám parancsolt, öt napi kü­lönbeni főzés terhe alatt (brr, nyáron főzni!) hogy ne menjek a kert alá fürödni, mert nagyon mély a víz. De hát tudod, annál jobban esett volna, mert meg volt tiltva. Rocambolet se szereztük volna meg, ha a madám lelkünkre nem köti, hogy el ne olvas­suk valahogy. Meg Jókait se olvastuk volna olyan édesdeden. Jaj, te emlékszel-e arra a helyre, nem tu­dom már melyik regényében, mikor a hős megszök­teti a kedvesét, azután rájuk esteledik, egy kunyhó- Hun­vy Pál. Szül. 1810 márc. 12-én, meghalt 1891 nov. 30-d­ikán* (K.) Sugarak közt áldozott le, mint a nap, mely tiszta égen futotta meg pályáját. Még két nappal ezelőtt beszédet mondott az ethnográfiai társaság ünneplő ülésén, áldva istenét a hosszú élet nagybecsű ajándékáért, melyet nem sza­bad fecsérelni haszontalanságokra, mert a hasznos munka kötelességét kell teljesíteni. Áldotta búcsú­­szózattá vált beszédében egyszersmind az akadémia létrehozóit, mert a »mi keveset vagy sokat irt«, az —­­úgy­mond — az akadémia költségén látott napvilá­got. Utazásaiban is, melyek által embereket és viszo­nyokat ismert meg és tudósokkal érintkezhetett, az akadémia áldozatkészsége gyámolította. Mennyivel szerencsésebb volt ő, — mondá — Révay Miklósnál, e vas szorgalmú és éles elméjű tudósnál, ki ezt a gyámolítást nem ismerhette, mert, akkor még nem volt meg a magyar nemzeti irány. És — tette hozzá megnyugtató öntudattal — abban is szerencsésebb Révaynál, hogy míg ez meghalt a nélkül hogy utódot hagyott volna maga után, ő, ha meghal, azzal a tu­dattal csukja le szemét, hogy a tudományok mind­­amaz ágaiban, a melyekben működött, utódokat hagy maga után. E komoly, fenkölt szavak, melyek a kora iránti hála, a hazafiság és tudományszeretet oly nemes ki­fejezései, valódi sugarak, melyek egy mély elme leál­­dozását magasztossá teszik. A gondviselés, mely őt a tudomány terén magas hivatásra szánta, nemcsak hosszú élettel ajándékozta meg, hanem halálát is megkönnyítette. Nem kellett sokáig szenvednie. Egy idő óta érezte ugyan gyöngü­lését, de ez nem volt olyan fokú, hogy legnemesb kedvtelésétől, a munkától elzárta volna. Azon a neve­zetes munkán, melyet becses örökségül hagy hátra: »A rumének történeté«-n még a legutolsó estén is dolgozott. Aztán nejével, ki lelkének fele, méltó társa, gondjainak könnyítője, örömeinek gyarapítója volt mindig, báró Eötvös József egyik beszélyéből olvas­tatott föl magának, mert a költészetet épp úgy sze­rette, mint a tudományt. Majd álomba merült, hogy abból már csak igen rövid időre ébredjen föl, aszth­­matikus baja lévén, melle zihált, hörgött, de csak né­hány percig, mert a szívszélhűdés hamar véget vetett életének. Mire házi­orvosa, dr. Haberern Pál meg­érkezett, már halott volt, így szűnt meg élni, dol­gozni, s a halál kíméletesen bánt vele. Vasárnap este még jó neje sem sejthette, hogy ily közel a vége. Tegnap reggel pedig, midőn a gyász­lobogót kitűzték az akadémia homlokzatára, minden­kit meglepett a váratlan hír, mert hiszen előtte való nap még azt olvasta mindenki, hogy mint ünnepelték szombaton a népismeret tudósai, kik közt annyi a há­lás tanítványa. Ritka szép, komoly élet az, melynek múltja előttünk feltárul. Egy szegény sorban született fiú önerején mint nő fel európai hírű tudósnak, az aka­démia legtiszteltebb nesztorának, a főrendi ház nagy érdemekért kinevezett tagjának — ez nem minden­napi látvány. Magának köszönhetett ő mindent, a­mit csak elért. Még azt a családi nevet is, melyet oly tiszteletreméltóvá tett, maga alkotta s előtte nem viselte senki. Atyját, a nagyszalóki szegény földmivest, Hunsdorfernek nevezték Hunsdorfról (Hunfalu). Ezt a szepességi szegény embert a sors két olyan fiúval áldotta meg, a kik anyagi segély nélkül is sokra tudták vinni. Apjok nem iskoláztathatta őket s falu­­jok derék lelkésze volt az első ember, ki látva, hogy a nagyobbik fiú mily nagy buzgósággal olvassa a tőle elkért könyveket, módját találta, hogy az Kézs­­márkra juthasson s majdan Miskolcra, iskolába. A nagyobbik fiú aztán támogatója lett a kisebbik­nek, (Jánosnak, a pár évvel ezelőtt meghalt egyetemi tanárnak és elsőrendű földrajzi tudósnak,) és sok nél­külözés, szolgálás, mások tanítgatása közben serdül­tek föl, miközben maguk igen sok ismeretet szerez­tek. A fölserdülés ez éveiben nehéz, kemény lépcsőket jártak mind a ketten, de buzdította őket a tudomány szeretete, a jellem, az akarat ereje s a célba vetett hit. És győztek. Hunfalvy Pál jobb léte ott kezdődik, a­hol fia­talon az aszódi Podmaniczky-családhoz ment nevelő­nek. A két fiatal bárót tanította buzgón, jó kedvvel, Ármint és Frigyes bárót, ki emlékirataiban igen me­­legen emlékezik róla. Nevelőjük aztán a jogi pályához fordult, jurátus lett s 1838-ban megszerezte az ügy­védi oklevelet. De nem volt célja peroket folytatni s örült, midőn 1842-ben Kézsmárkra meghívták jog­tanárnak. Akkor már volt neki, az »Athenaeum«-ban és politikai lapokban közölt magvas dolgozataiért, szép irói hírneve is s az akadémia már 1841-ben, a Kisfaludy-Társaság pedig 1843-ban választotta meg tagnak. Amott Thukidydes jellemzéséről, emitt az Aristoteles poétikájáról irt tanulmányaival kö­szöntött be. E mellett irt jogtudományi műveket is, igy a Lőcsén 1843-ban megjelent »Magyar váltó és kereskedelmi törvények«-et. Mint jogtanár, hamar híressé vált s távoli megyékből is sokan mentek hozzá tanulni. Tanárpályája hat esztendeig tar­tott. Szabadelvű férfi volt, ki ez időben a politikai életben is részt vett. A Szepességen méltányolták ezt a tevékenységét is s az 1848-diki parlament kép­viselőjének a szepes-szombati kerületben válasz­tották meg. Szilárd hive volt a szabadságharc ügyének s ott volt Debrecenben, sőt Szegeden is, de a mérsékeltekhez, a békélni vágyók közé tartozott. Ez időben naplót is vezetett, melyből pár évvel ezelőtt igen érdekes részleteket adott ki a »Budapesti Szemlé«-ben. A szabadságharc után ő is szenvedett zaklatást, fogságot, de csakhamar alkalma lett teljesen az iro­dalomnak élhetni. Az akadémia könyvtárnokává 1851 junius 27-dikén lett s az maradt mindvégig. Az intézet palotájában lakott, s egész lénye összeforrt az akadémiával, melynek munkásságában negyven

Next