Fővárosi Lapok, 1892. szeptember (29. évfolyam, 241-270. szám)
1892-09-01 / 241. szám
Csütörtök, 1892. szeptember 1. 241. szám. Huszonkilencedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek-tere 3. ' Előfizetési díj: félévre ....... 8 frt Negyedévre ..... 4 frt Egyes szám 5 kr. A „Salon és Sport“ képes melléklettel együtt 15 kr. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. „SALON ÉS SPORTHETI MELLÉKLAPPAL Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. A tragédia. (Elbeszélés.) Irta Thury Zoltán. (Vége.) VII. Amit a sok ismerőséről mondott, az igaz volt. A direktor tőkét csinált a nevéből. Már az előadás előtt hetekkel hirdette a kis vidéki újságban, mely a szabad jegyekért rendelkezésére állott, hogy eredeti tragédiát hoz szinte, szerzője: Bokrossi Géza, az általánosan ismert Bokrossi család kiváló fia. Kiküldték a lapot Gerendre is s ezt már nem lopta el az öreg úr, hanem hangosan olvasta fel azokat a sorokat, melyek őket érdekelték. — Ugye másként hangzik ? — kérdezte a fiatal Bokrossi kipirult arccal és nagy büszkeséggel. Közölték a darab meséjét is. Olyan reklámot csaptak neki, mintha Shakespeare, az a bizonyos angol drámaíró, ébredt volna fel s első dolga lett volna, hogy új drámát üssön össze a direktor úr részére. A kis szinház utolsó zugát is elfoglalta a közönség, mire először csengettek s a zenekar valami túlságosan zajos indulóba kezdett. A zenét nem igen hallgatták, hanem annál figyelmesebben, szinte mohón szögezték látcsöveiket a szerző páholyára. A kis asszonyka, a ki nem igen szerette a feltűnést, visszahúzódott a sok látcső elől s azt mondta: — Olyanok, mint egy szörnyeteg, melynek ezer a szája és mindenikkel föl akarna falni. A fiatal Bokrossi diadallal nézett végig a szörnyetegen s majd átesett a páholy könyöklőjén, úgy előre hajlott. Néha hátra fordult az apjához és suttogva, de izgatottan beszélt néhány szót. — Nem hitted ugye? Hallod, hogy emlegetnek : Bokrossi, Bokrossi. Félted-e még a nevünket ? Én mentem meg. Én! — Várjuk meg édes fiam a végét. — Mit vársz rajta? Itt vagyunk már a végén és most kezdünk el igazán élni. Aztán elhatározták, hogy előadás után abba a vendéglőbe mennek, ahol a legtöbb ember van. Meghívják a színészeket is. Lassan, lassan az öreg Bokrossi is kezdett fölmelegedni. Már nagyon emlegetik nevüket, melyet a fia visszahozott most az emberek közé, ki tudhatná, hátha ez az est az új élet kezdete a családra nézve. Kissé későn jött ugyan, de itt van- Miért gondolkozik az eshetőségen. Ez a perc az övék, a Bokrossiaké, élni kell vele. A zenekar befejezte az indulót s felgördült a függöny. Ettől kezdve nem szóltak egymáshoz egy szót sem, az előadással voltak eltelve mindnyájan. A közönség is hallgatott. A szerző szinte elnyelt minden szót, amit a színpadon mondtak s nyugtalanul forgott ide-oda. Néha a páholyba nézett vissza, máskor a közönségre mereszté szemeit s dühbe jött, ha valami nem tetszett neki. — Ostoba, — suttogta lázasan a színpad felé, mikor valaki mást beszél és nem a mit ő megirt s majd elfuladt, mikor valami nagyobb hibánál nem kiabálhatott s nem vághatott végig botjával azon a karmon, aki tönkre teszi a darabját. Az öregúr nem szólott semmit, csak megrántotta néha-néha az aszszonyka csipkéjét s félve, ijedten nézett reá, mintha kérdezné: — Mi lesz ? Látsz valamit ? Leeresztették a függönyt. Megzavarodott arccal nézett hátra a fiatal Bokrossi , senki sem tapsolt. Az első felvonás nem tetszett a közönségnek. Senkit se talált maga mellett, akinek része volna a bukásban. Öklével ütötte a páholy falát s reszketve beszélt. — Menjünk ki, megfuladok. Kirohant a folyosóra s nekiduzzadt nyakáról egy rántással leszakította a gallért. Sok időbe került, míg föllázadt vére kissé lecsöndesült. — Gazemberek, tolvaj komédiások ! Egy se tud semmit. Az öreg csitította. — Majd tetszeni fog a többi. Várjunk. Karon fogta a fiát s járkáltak föl s alá a folyo Isón. Okosan, higgadtan beszélt hozzá, pedig az ő szeméből is kicsordult a köny, ha arra gondolt, hogy a mai nappal megint több lesz egy bukott, Bokrossival. Eltelt a lelke keserűséggel, de erőt vett magán, mikor ezt a reszkető, beteg embert vonta maga után. — Baj is az! Nem vagyunk mi hozzá kötve ehez a darabhoz. Ha nem fog tetszeni, hát itt hagyjuk! Csináljanak vele azt, amit akarnak. Hazamegyünk szépen Gerendre. Kell nekünk dicsőség! Minek? Megélünk mi a nélkül is. Nem igaz ? — Nem! Odabent elkezdték a második felvonást, hát bementek ők is. A fiatal Bokrossi most már nem ült előre, hanem nyugtalanul húzódott meg a páholy sarkában s csak a szemeit meresztette a színpad felé, mintha még mindig várna onnan valamit. A kegyetlen, kőszívű közönség talán tapsolt is volna egy kicsit, ha így látja. Féltő gondoskodással vették körül az apja és a felesége a szegény embert, mikor másodszor is lehullott a függöny a nélkül, hogy csak egy hang is emelkedett volna föl a közönség soraiból a darab mellett. Olyan csöndes maradt a szinház, mint egy kripta s valaki hangosan elásitotta magát s ezen nagyot nevettek. Az asszonyka a férje mellé ült és biztatni kezdte: — Most jön a legszebb része. Ne félj. Tudod, a bányában, mikor azt kiáltják, szerencse fel! — s megjelenik Sybill. Ez tetszeni fog. A szegény ember pedig nem hallgatott senkire, hanem a maga nyomott, rekedt hangján vádolni kezdte azt, aki legközelebb állott hozzá, az apját. — Azt hiszed, hogy én vagyok a hibás ? Nem igaz! Ti tettétek tönkre a nevünket, te meg a fiaiad. Nem vesznek komolyan. Gyalázat! Magatokkal rántottatok engemet is. — Hallgass, hallgass! — Nem hallgatok, mert úgy van. Elverekedtétek a becsületünket, ti ti . . . Az asszony kicsi tenyerét rátapasztotta a szájára s beszélt a fülébe. S c h e y e n i n g e n. (A saison tetőfokán.) Ha a Kursalon hivatalos közlönye, a »Courier de Scheveningue« nem is jelentené napról napra, akkor is tudnák, hogy a saison tetőpontját érte el ezen a mindenesetre igen nagy, elegáns, de valami nagyon élénknek nem mondható tengeri fürdőhelyen. A part összes nagy szállói és villái tömyék fürdővendégekkel éppúgy, mint a scheveningeni jó hosszú, csinos Kaizerstraat és mint a hágai »Bosebje« szép hosszú fasorát két oldalról szegélyező, úri fénynyel és kényelemmel berendezett nyaralók, melyek egész Hágáig meg nem szűnnek. A part délelőtt és délután (értve ez alatt természetesen nem az ebéd idejét, mely itt nyugati szokásként esteli hat-hét órára esik), egyformán élénk. A Kursalon fényes termeiben és kint a nagy, szabad, itt valóban elragadó természetben egyformán nagy és mozgalmas képet nyújt a közönség. Szóval minden azt mutatja, hogy a saison elérte fénypontját. Még a hágai vendéglők számlája is erről tesz kiáltó tanúságot, melyek ugyanis különben valószínűleg igen csekély forgalmukon azzal akarnak lendíteni, hogy jól kiszipolyozzák a Hágába este megérkező és természetesen szállás után futkosni nem bíró scheveningeni fürdővendégeket. Az ember igyekezik mentül hamarább menekülni ezekből a modern fosztogató tanyákból, melyekben az árak valósággal nevetségesek Ha már költeni kell, így okoskodunk, legalább kiélvezzük a pénzünket. — Az igaz, (nem akarom ugyan leszólni ezt a kétségtelenül szép,kedves helyet, de mégis ki kell mondanom:) valami zajos, kiváló élvezeteket itt hiába keresne valaki. De ki a legkitűnőbbnek elismert tengeri fürdőkön kívül beéri azzal, ha idejét eléggé változatosan tölti el, messze elbarangolva a tengerpart bársonypuha, finom homoku talaján, űzve a »homok-kultuszt«, mely itt úgy ki van fejlődve, mint talán sehol, vagy elkalandozva a nagyszerű, páratlan hágai erdő árnyas, örökké hüs utain — s aki mindezek tetejébe még egy-két hangversenyen, pár igen is szolid bálon és azokon a rendes, megszokott szórakozásokon kívül, melyeket minden nagyvilági fürdőhely gyógyterme nyújtani szokott, nem kíván egyebet, az itt idejét teljes megelégedésére fogja eltölteni és azzal az erős szándékkal távozik el, hogy ha letelt a fürdőzési időszaka, a jövő év augusztusában ismét itt, e kitűnő parton fogja nézni, mint olvadott messze egybe végtelen kékes szürkeségbe a hullámtenger az ég aljával. Különös zaj ébreszt fel a mint a nap sugarai kissé erősebben kezdenek tűzni hollandi tisztaságot mutató, fényes ablaktábláinkra. Egyhangú topogások, a fekete ruhás, jellegzetes, többnyire komor arcú halászok, a vastag hollandi asszonyok és a csontos gyerekek facipőinek topogása, amint végig haladnak ablakunk alatt a part felé. Nemcsak a német pedantériájú orvos tanácsa készt bennünket is arra, hogy mielőbb a szabadban legyünk, hanem az a különös vágy is, melyet, ha egyszer megizleltük kellemeit, szüntelen érez a nyaldosó hullámok után. Sietve mászszuk meg a jó magas horokpartot, ahol már élénk kép tárul elénk. Egy része a kocsiknak még künn van a parton, de a türelmetlenek már ott bent élvezik azt a nagy kést, mikor a tornyosulva kifelé futó hullám megtörik rajtunk, jól meglódítva, hogy szinte orra bukunk. A fürdés ideje ugyan egész délután ötig tart, de aki csak nem jár el valami nagy alapossággal, kilesvén az időpontot, midőn a hullámverés legerősebb, igyekszik mentül elébb elvégezni fürdését, hogy aztán kedve szerint élvezhesse tovább a napot. Különben erős hullámverés mindig van. Az egyik fehér fodros hullámot még föl se fogtuk, már a másik zúdit nyakon, elcsapva fejünk fölött. Ennek a mindent beborító, erős hullámzásnak természetesen sokkal több a barátja, mint azok, akik ellene vannak s ez utóbbiakat az bosszantja, hogy ilyenkor távcsöveiknek nem vehetik valami nagy hasznát a női fürdőhely körül. Ezeknek különben épp oly ellensége a mulatságos alakot nyújtó hollandi rendőr is, ki — támaszkodva ama világos tilalomra, mely két, jókora fehér táblán adja tudtul a kíváncsiskodó férfi világnak, hogy tilos az időzés e fürdőhely körül — ünnepélyesen komor ábrázattal hívja fel távozásra azokat, kik elég merészek megállva használni távcsöveiket. Sétálni szabad, amíg tetszik, csak »időzni« nem. Hja, nagy a bölcsesség nemcsak a budapesti, hanem a hollandi rendőrség körében is.* Egész sátortábor a part. Aki bevégezte azt a negyed- vagy félórányi sétáját, melyet a kúra mint okvetlenül megteendőt szab ki, ide telepszik le a finom porondu partra; az egyik rész sátorokban tanyázik, a másik kosarakat foglal el, melyek mind beljebb-beljebb kénytelenek vonulni a víztől, amint ez lassanként hatalmába ejti bizonyos pontig a partot. Sokan egész vermeket vájnak maguknak és ott adják át magukat annak az édes semmittevésnek, mely a városi, egyhangú élethez szokott embernek oly jól esik. A gyerekekés mondhatom, annyi gyereket egy csomóban még nem láttam fürdőhelyen, mint itten, valóságos sisiphusi munkát végeznek az árral szemben. Aki nem paskol térdig a sekélyes vízben vagy nem küzd óriás vitorláshajók tengerre bocsájtásával, az mind ott ás, kapál a homokban és olyan hévvel, szározgalommal, mint hogyha legalább is arról volna szó, hogy valami óriási gátat kell építeniük,amely megvédje az országot a tenger árja ellen. És jaj annak, aki véletlenül egy lépésével megront egy ilyen nagy védművet, melyet a legközelebbi dagály úgy el fog se.