Fővárosi Lapok, 1892. október (29. évfolyam, 271-301. szám)

1892-10-01 / 271. szám

Anglica, miközben szőrét simogatja, cirógatja oly gyöngédséggel, a minővel különben senki e földön nem dicsekedhetett, igy szólt: »Boldog Artaxerxes, ki minden gondtól szabad !« A jól táplált állat nem törődik a sértő célzás­sal, újra behunyja a szemét s egykedvűen folytatja horkolását, mig signor Emilio egy mosolyt fojt el s a fiatal leány felé pillantva, vállat von. Most az óra az előszobában hetet üt s ez az óra az, melyben Angelica az ő cicájával le szokott fe­küdni s ilyenkor kezdődik az apa és lány közt a bi­zalmas beszélgetés. Ma este azonban, mintha csak bepecsételték volna az ajkukat. A percek gyorsan röpülnek s az utolsó parázs hamvadni kezd a kandallóban, az al­vók mély lélekzetvétele hallik a szobában, de sem .Clarina sem signor Emilio nem beszélnek egy szót sem. Végre fölkel Clarina, odamegy a falon függő hőmérőhöz, futólagos pillantást vet arra, aztán hirte­len megfordul s könnyű léptekben lebegve végig a sző­nyegen. signor Emiliohoz siet, leül melléje, átkarolja a nyakát, kiveszi a szájából a szivart, kezéből a hírla­pot és halkan odasóg: — Papa! Az apa kimondhatatlan gyöngédséggel pillant rá, elsimítja haját a homlokáról s kérdi: — Kedves Clarinám, jól érzed-e te ma ma­gadat? — Mint a hal a vízben. .. Csak nem tartasz engem betegnek azért, hogy kissé halvány vagyok ? — Hát valóban tökéletes egésségben vagy ? — Kétségkívül. Ne táncoljak-e kissé előtted? — És még­sem tagadhatod, hogy nem vagy a szokott derült hangulatban. — Mily különös vagy te! Nem természetes­e­n ez, ha téged oly komolynak látlak? ... Jól vettem­­én észre. . . — Mit vettél észre ? — vágott közbe signor Emilio, egyszerre elpirulva. — Megváltozott kedély hangulatidat, — vi­­szonzó Clarina szintén elpirulva. — Oh, úgy! — kiáltott föl az apa nagyot lé­­lekzve, mintha valamely tehertől szabadult volna meg. — Te csalódd, Clarina. — Nem papa, valóban úgy van az! .. De, én nem faggatlak ; tudom, nem szereted, ha e tekintet­ben kérdezősködünk tőled s hallgatok . . . Persze, ez hiba tőled, mely iránt elnézéssel kell lennünk; egyéb­iránt, igazad van, én sem vagyok rózsás hangulatom­ban. . . gondolkozom. .. — Miről? — Magam sem tudom, annyi mindenféle gon­dolat tolul az agyamba... de különösen valakire gondolok, a­kit soha sem ismertem. — Ugy­e, anyádra, szegény Clarina ? — Úgy van, papa s ha elgondolom, hogy te így egyedül maradtál. . . — Egyedül, gyermekem ? Hát te nem voltál-e mindig mellettem ? — Oh, az egészen más, — susogta a fiatal leány, lesütve a szemét s állát a tenyerébe hajtva; — ki tudja, vájjon nem álltam-e szerencsédnek az útjába? ... — Clarina! — vágott közbe komoly hangon az apa, — följogosítottalak-e téged valaha arra, hogy így beszélj hozzám ? . . Szinte úgy rémlik előttem, mintha te ma félrebeszélnél .. . — Papa, édes papa, ne értsd félre a szavaimat! — csengett a bájos fiatal leány, s egy nyájas csókkal zárta el atyjának az ajkát. — Megvallom, sokat vét­keztem ellened. . . szeretném azt neked meggyónni; de, szabad-e, élőb­ől kezdenem ? — Csak beszélj, te csudálatos gyermek. — Ugy­e, amaz este óta több mint tizenöt év múlt el ? . . A szegény mama, ki oly szép, oly jó s oly fiatal volt, látni vágyott engem. »Clarina alszik« — Azt mondták neki. Ő fájdalmasan mosolygott s alig hallhatólag susogta: »Én is aludni fogok most!« Ezt mondva, lassan félrefordult, karját a feje alá helyezte és — elaludt örökre. .. Én a harmadféléves gyermek a mellékszobában aludtam, de másképen. .. Én is oldalt fordultam és a karom alá helyeztem fe­jemet, ép úgy, mint ő . .. Angelica sokszor mondta ezt nekem.. . S midőn te hiába kísérelted meg csók­jaiddal a drága halottat fölébreszteni, az én szobá­mig tántorogtál s lerogyva egy székre az ágyacskám mellett, lankadt fejedet a takaróra hajtottad, hogy arcomban a boldogult vonásait keresd s lélekzetemben az ő életleheletét találhassad föl. Angelica, kinek szomorú kötelességeket kellett teljesítenie, nem lépett abba a szobába, mely mérsékelten volt megvilágítva, mig a mellékszobában gyászos világosság áradt szerte. Midőn a hajnal a lebocsátott redőnyökön áthatolt, engem alva talált, téged pedig mellettem virrasztva s mikor én fölébredtem, első mosolyom is téged illetett, mely azonban, mint Angelica állítja, mindjárt keserű sírássá változott. Midőn én a későbbi években más gyermekeket hasonló viszonyok közt láttam, megér­teni hittem, hogy ámbár abban a korban a szeren-­­­csétlenséget nem tudjuk érthetőleg felfogni, de öszö­­ tönszerűleg kitaláljuk azt. Nem tudjuk, miért sírunk, de érezzük a sírás szükségét.. .. Mindezeket a rész­leteket részint tőled, részint Angelicától tudtam meg; ha netalán nem felelnének meg szavaim az igazság­nak, mondd meg azt nekem... — Tökéletesen igazak azok; de én meg nem foghatom, miért beszélsz nekem erről, hiszen ezek na­gyon elszomorító emlékek. . . (Folyt, köv.) szót is nem gyermek, hogy azokkal torkoskodjon; másodszor nem asszony még, hogy a háztartás gondja valami különösen érdekelné ; harmadszor pedig, (talán akár mindjárt itt kezdhettük volna) ma igen »fessen« álló új ruha van rajta. Mi tevő tehetne egyebet, úgy dél feléig szorgalmasan jár szomszédolól s csak ak­kora kerül elő ismét, mire alaposan képzelhető, hogy kezd gyűlni a vendég. A­mi azt illeti, itt is lehetnének már. Hej azok a kegyetlen birói ügyviteli szabályok, hogy még szü­retre sem adnak törvényszünetet! Azután meg ha már éppenséggel annyira éhesek a papiros és tenta­­pusztitásra, hát hisz ott van az öregje, házasa, érjek be velök: de ne mindég azokat a szegény aljegyzőket s árva joggyakornokokat nyúzzák ! Hangos szüret, melléje kedélyes mágnum áldo­­más, — igy volt ez mindég, mindenütt. Ünnepi menetben hozza be az e célból szemen válogatott négy legszebb leány a koszorút. Jöhetnek már: megfőtt a tarhonya leves, gulyásos lé, rotyogós juhhúsos kása, zsírba pirult marhapörkölt,­­ ku­lacsba, pintesbe, fertályba felkészítve a múlt évi termés java, cuppan a savanyú vizes üvegek dugója, nyilván e szép szóra szekundál, szólva, durrogva, mozdulva a lyukas kulcs, pisztoly és öreg tarack. Tá­bort ütnek s megnépesül a présház előtti nagy diófa alja. Azonban ha Csak ennyi lenne, minden mellett is minden híjával volnának, szárazon a tenger bor közepett. Még­is szerencse, hogy teremtett az isten cigányt! Szünetel most országszerte a vályogvetés s akár meleg eső után a pöfeteg gomba, a banda úgy terem. Még a bagózni alig tudó purdé is kerít magá­nak egy hasadt böndőjü hegedűt s ha nem került hurra, szükségből kócmadzagon riszálja rajta a szá­­kóci-marsot, Klapka-indulót. Különösen e két piecc­­ben excellálnak. Mit nekik Paganini, ki egy húron játszott, nekik annyi sem kell. Jó az ma így is, a tisz­telt közönség nem válogatós. Alig veszik neszit, már­is táncra perdül a szoknyahad s ha azután menten párja akad, röpköd a szélben bokorugró vigadója. Hajrá, haj ! Sohsem halunk meg! A ház ura a pincegádorból nézi a zene­bénát, őt is csak a kemény kötelesség tarja ott, hogy a mai szűrés, behordás elhelyezését ellenőrizze. De nem kell félteni, neki is van magához való esze, azért ő is csak kiveszi részét a vigasságból. Kézből-kézbe bujdosik a pohár, körüle jóbarátok, szomszédok gyűlnek. A gazda kétkedve kinálgat, öntelten mosolyog, a ven­dég mély szakértelemmel szürcsöl s királgatva iszsza a válogatottnál válogatottabb nektárokat. Áll a versen­gés egymás között, becsülik az ideit mennyiségre, mi­nőségre, ha jót öntött a tőke, megelégedést ragyognak az arcok, ha silánynak vált be a termés vagy kevés lett, úgy a jövőbe vetett bizalom, vagy a remélhető jobb ár kilátása kecsegteti őket, derít rájuk vi­gaszt. Különben is hát rózsás nekik ma a világ­­bor mellett vannak. »0 quam placens in colore O quam fragrans in odoré O quam sapidum in ore Dulce linquae vinculum!« Van bőve a felköszöntőnek. Olyan szakadatla­nul, olyan kimeríthetetlenül bugyog a forrása, mint az ártézi kút; összehordanak benne Tolnát-Baranyát, Bismarck herceget, a miskolci csizmadiákat, tudo­mányos akadémiát s azt, a ki a csapot föltalálta; párharcot vívnak szófegyverrel s tornája áll a világ­bámulta magyar ékesszólásnak. Másutt nehéz tudo-­ mány az elokvencia, de nálunk velünk született ere­dendő bűn. Ebből a hazafias lelkesedés beszél, abból a lágyszívű elérzékenyülés; ez kesereg a világ folyá­sán, hogy az utána következő annál humorosabb ol­dalát lássa mindennek, s akármiről van szó, minden­nek csak kocintás a vége s igy nem csoda, ha elvégre is mindenek felett a bor beszél belőlök. Elvétve szájra­­ kél halkan egy-egy régi bordal, vagy az idősebbje adomára gyújt, megemlékezik a borogháti szőllőről, melynek nem felette, de alatta jár el délben a nap; van a ki meg esküszik reá, hogy saját szemével látta, midőn meszet venni járt ott, hogy Szent Lászlón ma­lomkövek között őrlik meg a fürtöt, mig vérét veszik; akad valami zsírosabb szájú is, ki csintalankodik, no, de hát attól sem csömörült meg az ember, ha bort iszik reá. Ürül, telik a kancsó, mint ama bizonyos legenda­béli olajos korsó; a ki nem iszik, arra megharagsza­nak ; a kinek megárt, azt kinevetik s talán in infini­tum sem fogynának ki a történeti nevezetességre ju­tott kábai asszonyra való hivatkozásból; de egyszer csak felsistereg valami színes röppentyű, a fény go­lyók szállnak, szikrát szór a forgó nap s befejezésül vakítón veti sugarait a magnésium, a görögtűz. Gyö­nyörű volt, még szája is szemmé vált a közönségnek. Majd békát ereget valami vásott suhanc a fehérnép közé, vihognak, sikoltoznak a leányok, a­mint közöt­­tök szökik, pattog; a legdévajabbja, ki legkevésbé ijedez a tréfától,­­ rendesen az csinál legnagyobb patáliát. A fény, a zaj előcsalta a férfiakat is, de vesz­tekre jöttek. Éppen kapóra, a gyermek-ember álmos, az asszony fáradt, Nesztike bárányilag jámbor s Mariska titkon nagyokat ásít. — Hol jársz, te lány. Az elébb semerre sem láttalak. Az az ármányos görögtűz nyilván rajt feledte rózsás fényét az Irmácska arcán. Jóval napszállta után van már, ideje is volna talán haza menni. Bizony az urak is jóllakhattak már a jóval. Elismerik, de azért a szent János áldását el nem en­gedik a nagyvilágért sem. »Soká éltesse az isten szent János bácsit, állan­dó erőben egészségben!« Későre jár , de lepje bár szuroksötétség a­lá­* 2011 Tudomány és irodalom. * »Magyar Salon.« A gróf Keglevich István ki­adásában és Fekete József szerkesztésében megjelenő képes havi folyóirat megnagyobbodott, díszesebb alak­ban kezdte meg tizedik évfolyamát. Színes nyomású külön műmelléklet (»Virágáldozat«) és egy regény­melléklet (Gabriele d‘Annunzio olasz regénye) van az októberi füzetben a rendes tartalmon kívül. Élén »Margit-versek,« Margitokról, Margitokhoz, Margi­­toknak írt költemények olvashatók 23 poétánktól, köz­tük Ábrányi Emil, Jakab Ödön, Dömötör Pál, Lauka Gusztáv, Palágyi Lajos, Prém József, Bartók Lajos, Szávay Gyula, Endrődi Sándor, Dengi János, Lipcsey Ádám sat. tollából. Minden poéta arcképben is be van mutatva. A többi, szövegbe nyomott képek művé­szeinktől, Ébner Lajostól, Bihari Sándortól, Vastagh Györgytől, Kacziány Ödöntől, Bruck Miksától sat. mutatnak be eredeti rajzokat, dr. Losonczi Lipót magyarázó szövegével. Kóbor Tamás és Murai Károly novellettejei, emlékezések Tors Kálmánra és Tamási Józsefre fejezik be a változatos tartalmat. A díszes füzet ára 1 frt. Disze lehet minden szalon-asztalnak. * Az Athenaeum kézi lexikona. Személyekről, konkrét és elvont fogalmakról lehetetlen mai nap oly ismereteket gyűjteni, hogy az olvasmány és társal­gás folyamán számtalan esetben tanácsadóra ne szo­rulnánk. Ily tanácsadó az »Athenaeum Kézi Lexi­kona«, mely ezer meg ezer cikkében jó, szabatos tá­jékozást nyújt az emberi ismeretek minden ágáról.­A »Kézi Lexikon«-ból most jelent meg a 25. füzet, mely »Mátyástól«—»Moleschottig« terjed és két szép melléklettel van díszítve. A kézi lexikon Acsády Ig­nác akad. tag által jelesen van szerkesztve, kiállítása fényes, minden sorát hazafias szellem lengi át, meg­szerzése pedig olcsó áránál fogva bárkinek is lehetsé­ges. Az »Athenaeum Kézi Lexikonénak« első kötete (AT K) már kötve is megjelent és ára díszes és erős félbőrkötésben 8 frt, fűzve 6 frt. Az egész mű 40 fü­zetre fog terjedni. Megszerezhető 30 kros füzetekben, 3 frtos félkötetekben is. Megrendelhető az Athenaei­m könyvkiadóhivatalától (Budapest, Ferenciek­ tere), vagy bármely könykereskedőtől. * »Verskötet«. Várady Ferenc pécsi hírlap­írótól egy kötet vers jelent meg­­»Hulló levelek« cím­mel. Váradynak ez már kilencedik költemény-füzére és mint az előbbiekben, ebben is mesterkéletlenül, az őszinteség melegével versel. Lángoló szenvedély nem nyilatkozik verseiben; a szerelem és lemondás, a családi élet eseményei , a létért való küzdelem szó­laltatják meg lantját, melynek az érzelmesség egyik

Next