Fővárosi Lapok, 1892. november (29. évfolyam, 302-331. szám)
1892-11-01 / 302. szám
Kedd, 1892. november 1 302. szám Huszonkilencedik évfolyam Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek-tere 4. Előfizetési dij: Télévre................................8 frt Hegyedévre .....................4 frt Egyes szám 5 kr. a „Salon és Sport“ képes melléklettel együtt 15 kr. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. „SALON ÉS SPORT" HETI MELLÉKLAPPAL Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek-tere, Atlienaeum-épület) küldendők. Kísértetek. Gyakorta, őszi félhomályban, Mely övezi magányomat, Fölkel a múlt idők sírjából Egy-egy alak s meglátogat. Soká nézek sápadt arcába, Mely komor szemmel rám tekint, Amíg fölismeri a lelkem S megkérdi: »Eljöttél . . .megint? Majdnem mindannyi egy tanyáról, A régi temetőből jött fel. S beszélnek hozzám szótlan ajkkal S néznek reám hideg szemekkel. El kellett múlni soknak, soknak, Amit az ifjú szeretett, Mik visszajönni sohse fognak Gyógyítván az ütött sebet. S belátom, hogy a sorsnak tőre Már a bölcsőtül fogva sért, Egyik döfés a más után jön S az fáj, hogy nem tudom — miért ? Sokan kibírják késő őszig E fájó törszúrásokat Sokat meggyógyít a felejtés, De meg is öl sokat . . . sokat . . . S a nagy, bús gyilkolás telében Amely közöttünk végbemegy, Várjuk a végdöfést, mely részünk S a sors parancsszavát: »Eredj . . .!« Váradi Antal. ------------------- Molnár Judit. (Elbeszélés a székely népéletből.) Irta Harmath Lujza. (Folytatás..) Kétség nem is férhetett hozzá, hogy igy volt, mert a medve és a merész pásztorfiu csakugyan ott ékeskedett a kapu fölött. Mindenesetre az Ilyéssy família egyik legrégibb nemesi nemzetsége volt a megyének,melyből vicispánok, táblabirák és egy püspök kerültek ki, csakhogy a törénelemnek az a rossz oldala van, hogy az utódokra gyakran csak a cafrangot, a fényes múlt emlékezetét hagyja, mit tudvalevőleg nem lehet kenyérnek felgyúrni. Pedig abból volt itt a nemesi kúrián a legkevesebb: a kenyérből. Mindent a jelen szürkesége födött be, melyen nem birt átcsillámlani a múlt dicsősége. A két kiszögellő toronyról lemorzsolta az idő vasfoga a födelet s most már a rohanó vihar táncolt ottan a mikor vad kedve telt benne. Az ablakokon szabadon járt be a denevér s éjjeli vijjogásukból lehetett gyanítani, hogy sokan vannak odabenn. Lehettek, nem zavarta senki. A külső falakon merészen kúszott fel a vadszőllő indája, jótékony zöldjével legalább nyáron át elfödve a vakolatlan téglákat. A faragványos díszes ajtók nagyobbára ki voltak vetve sarkaikból, a nehéz tölgyfa padlózat helyenként be volt rothadva a rá hulló esőtől, a lépcsőkön pedig csak életveszéllyel lehetett járkálni. Csupán a földszintnek egy jó tágas szobája volt lakható állapotban, amennyiben az ablakok régi megsárgult papiros ragasztókkal álltak ellent a széthúzásnak, az ajtót erős vállak segítségével ki lehetett nyitni s a padlózat süppedékeit józan ember eléggé kikerülhette. Itt e fényes múltú, nyomorúságos fészekben lakott. Ilyéssy Bálint, a nagynevű család egyetlen örököse, a »méltóságos urfi«, a mint a székelyek tisztességtudással emlegették. Alig volt harminc-harminckét éves, erős vállas, munkabíró ember, de lomha járásán meglátszott az élő unalom, álmosan pislogó szemeiről, rezes arcáról az alkohol élvezete, hanyag, ronda öltözetéről az élet megvetése. Azt nem is lehetett ráfogni, hogy ősi nevét a munkában megalázta volna. Ebben az egyben kitűnt benne a múltak uralkodása. Úgy látszott, egész nagy úri borzalmat érez eme parasztnak való foglalkozás előtt. Dolgozni? Nem! Egész nap ott heverészett a medvebőrrel letakart pamlagon — egyetlen ékessége házának is ivott válogatás nélkül, a mihez hozzá juthatott, vagy válravetett fegyverrel járta be a határt, melyet már jó régen Feuer zsidó, az élelmes kocsmáros, meg Berényi Josiás mondtak a magokénak. Mikor atyja meghalt, még maradt annyira, hogy kitartó szorgalommal elég jól megélhetett volna belőle, de hát egy Ilyéssytől nem lehetett várni, hogy megfogja az ekeszarvát. S mit tanult ő, a miből megélhetett volna ? Semmit. Atyja még a nagy név melegen sütkérezett s fiának egyéb nem maradt hátra, mint a tengődés a hátra maradt ősi foszlányokon, így aztán a Feuer élelmessége és a Berényi szorgalma mind nagyobb tért foglalt el a határon, az urias mannavárás meg egyre szűkebb körre szokta a földet a düledező kastély körül. És amilyen volt a ház, olyan volt az udvar, kert, gazdasági épületek és a huszonnégy lóra épült istáló is. Huszonnégy lóra! Nem irónia-e az az ősöktől, hogy istálóra volt gondjuk, de arra nem, hogy a késő unokák se tartsák a nagy épületet üresen! Mikor az ifjú átvette örökét, még alig volt huszonöt éves, abban a korban, midőn minden ember teljes erővel fog neki az életnek; de Ilyéssy Bálint tehetetlenül állt e nagy problémával szemben. Nem tanult semmit, úgy szólva csak átjátszotta az ifjú éveket. Atyja úgy vélekedett, hogy a betű nem annak való. A munka áldását az ifjú nem ismerte. Úgy nőtt fel, hogy megalázónak tartja azt, ami egyedül emeli ki az embert a nagy tömegből, amit a mai kor világosan gondolkozó emberei büszkeségüknek tartanak: a munkát. Ölő unalom, tehetetlenség fogta be lelkét, mint egy szürke pókháló; egy darabig vergődött benne, mig lassan megadta teljesen magát sorsának s bután, tehetetlenül nézte hervadó ifjúságát. * A meggazdagodott molnár mester ez ifjúba szeretett bele a leánya számára. Gyakran eljárt a cimeres kapu előtt s mindjobban megérlelődött benne az a vágy, hogy méltóságos asszonyt csináljon egyetlenegy gyermekéből. És mintha gondolatát az a titkos szellő hordaná szárnyain, mely az ősi kastély számos nyílásain November elseje. Egy vízió kisért. Nem a »setét fátylakba burkolt végzetes árnyalak, mely minden hitek kulcsát bírja« ; nem ama gyötrelem-osztó fájdalomhirnök, ki minden fényt kiolt, kinek nyomában pusztaság, úr és kétségbeesés üti fel tanyáját. Egy enyhe világú vízió ez, holdfényes mezben, melynek homlokán egy ragyogó sugár ég felé mutat. Sirassuk bár örök bánatunkban eltűnt kedveseinket, könnyeink inkább szólnak önmagunknak , árvaságunknak, örömtelenségünknek, mintsem nekik, akik megismerték azt, mi még a föld legnagyobb kincséért, a szeretetért is kárpótol. Halottak napja van — pedig nem haltak ők meg. Az egész világ, mindaz amit csodálunk, mi szemünk, lelkünk gyönyörűségére szolgál, miből szellemünk táplálkozik: az örök »szép«, a költészet, művészet, a tudomány végnélküli birodalma dicsőségteljesen hirdetik, hogy nem hal meg soha senki. Akár egy iparanynyal, akár világ csodálta remekekkel járult légyen hozzá az emberlakta föld nemesítéséhez, szépítéséhez, nyoma itt maradt és megóvja a feledéstől a hangyát, mely bármily csekély helyet betöltött az élők között. És nem halt meg ő sem, ő az egyetlen, akit örökké siratok. Itt maradt velünk, ami benne halhatatlan volt, lelkének, szellemének megnyilatkozása, ama nemes szívnek alakot öltött dobbanása, mely műveiben lüktet elévülhetetlen, örökkévaló melegséggel! Áldozzunk virággal, könyöntözte immortellával, örökzölddel és cserfalevéllel a hősöknek, akik nyugosznak. Hős mindenki, a ki megküzdött az élettel, még az is, akit legyőzött. Requiscat in pace ! Wohl Janka. Fertőtlenítve! „Por és Hamu.“ (Irta Ágai Adolf. 366 lap. Az »Athenaeum* kiadása: Ara 2 frt 40 kr.) (Sz.) Könyv, a mely voltaképpen temető. Velin ívei sirhalmak, cimnevei emlékjelek, sorai ciprusok és virágkoszoruk. Amig sima lapjait forgatjuk, akár egy szép sirkertben járnánk, hol az életben kitűnt, dicsőséget szerzett, vagy reményt keltett hírnevesek feküsznek egymás mellett, megvilágítva mélabús őszi napfénytől, az emlékezéstől. Egy már-már veteránodó írónkat, a legjobb magyar stilisták egyikét, ki időszaki irodalmunkban a Porzó álnevet tette ismeretessé és vonzóvá, a »múlandóság gondolata« hajtotta rá, hogy ez emlékgyűjteményét nagyobb könyvben közrebocsássa. Mikor ez az érdekes kötet megjelent, a »Főv. Lapok« irodalmi rovata azonnal köteles méltánylattal szólt róla; de most szintén a múlandóság gondolata, mely e napokban különösebben is megszáll minden jó lelket, készt rá, hogy még bővebben foglalkozunk vele. Mindig jó könyv ez, de ilyenkor egyszersmind »alkalmi« is, mert egyez a közhangulattal, táplálja a kegyeletet, éleszti az emlékezést. És vigasztal is egyszersmind, mert azok a halottak, akikre élénken, bánattal emlékezünk, nem haltak meg egészen: eltűntek ugyan a föld színéről, de élnek még, a mások szívében. Csupán hamvaik már az enyészeté, de lelki képek még nem. A halottak nagy ünnepén a kerepesi-úti temetőben a föltámadás e mezején is, nem azok a sírok a legszomorúbbak, melyeknél könnyet ejtenek és imát mondanak , mert hisz a köny, az ima, a fris virág, zöld koszorú és az esti lámpafény mind azt beszélik, hogy az ott nyugovók ma is élnek gyászoló özvegyek, szülők vagy hálás gyermekek, jó barátok és tisztelők meg- megelevenülő bánatában; azok haltak meg végkép, kiknek ékitlen sirhalmuk behorpadt, keresztjük kitört, emlékkövük eldőlt s nincs, ki egy virágszálat tegyen s egy vékony gyertyát gyújtson hamvaik fölé! Az elfeledtetés e képe az, a mi hűvösen borzongatja meg lelkünket; az emlékezés, ha könynyel jár is, vigasztalást nyújt. Mint a többé nem látott tájat, ahol egykor boldogak valánk, vissza-visszaadja nekünk a rágondolás; az emlékezés is enyhítő kapcsunk marad azokkal, kik elköltöztek tőlünk, miután hosszabb vagy rövidebb idő folyásán szivünkbe jegyezték emléküket. A bus mondást, melylyel a »Por és Hamu« elöljáró beszéde kezdődik, minden élemedett ember érzi: »mikor az ember túl van az ötvenen,több az ismerőse a temetőben, mint a városban.« És azt is érzi, hogy az elköltözöttek közt vannak rendesen olyanok is, kikre elmondhatjuk azt, amit Moore Tamás irt egy elveszített kedves nőre: »Találkozunk mi vidám alakokkal, S megannyi boldog lényekkel; de ládd: Azok körében élni, társalogni, Nem oly édes, mint emlékezni rád ! Az emlékezés ez édessége óvja meg írónk betűkbe foglalt temetőjét, bús könyvét is a ridegségtől. Azt, amit vagy harminc halottról összeirt, életük virágzó mosolyával együtt mutatja be, a személyes érintkezések meggyülemlett anyagát vonzó formákban. Ír nagyokról, a kiknek járt fényes árnyékában, s aprókról, a kiknek ült lábainál s kik az ő életének egy-egy darabját is elvitték magukkal a sírba. Épp ezért, természetes is, ha az egyéni bensőségnek melegebb hangja pendül meg néha épp a kisebbekről szóló emlékezésekben. Esténkint is asztalunkon a lámpa jobban világít nekünk, mint az álló csillag, mely nagy égitest, de tőlünk messze van. Mai számunk 10 oldalra terjed.