Fővárosi Lapok, 1892. december (29. évfolyam, 332-361. szám)

1892-12-01 / 332. szám

Csütörtök, 1892. december 1. 332. szám. Huszonkilencedik évfolyam. Szerkesztői iroda: « A Előfizetések 2.». FŐVÁROSI LAPOK Egye..rim­fa. SZÉPI­RODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. (■«■*•*. «»»** I■*«* A „Salon és Sport“ képes . , Athenaeum-épü­let) ■elléklettel együtt le kr. „SALON ÉS SPORT “ HETI MELLÉKLAPPAL küldendők. Samaritan­a. (Elbeszélés.) Írta Fanghné Gyújtó Izabella. (Folytatás.) A­mint a zene megszűnt, másféle hangok csen­dültek fel közel az ablaka alatt. Román népdal­énekes kezdett el dalolni, tamburát pengetve hozzá, a­mihez még egy hegedű és egy pár fuvola hangjai vegyültek. A hang kellemes volt, a sajátságos kiséret olyan jól illett a busongó dallamhoz, a mely egy­hangúsága mellett is úgy a szívhez szólt s a zené­szek napbarnitotta, a tiszta fajjelleget mutató arca, kopottas, néhol szakadozott, de szingazdag festői nemzeti viselete méltó képet nyújtott az idegenszerű zenéhez. Zinka hátrafordult és jóakaró mosolyával mintegy bátorítólag nézett a zenészekre, a­kik azon­ban még be sem végezhették az első dallamot, mikor egyszerre Csak ott termett egy haragos arcú fürdő­biztos, durván rivált rájuk és kezével intette, hogy kotródjanak onnan. De Zinka megszánta őket, odament a biztos­hoz és kedves, kérő hangján addig engesztelte, mig nem megkegyelmezett a szegény muzsikusoknak és tovább vonult. Ekkor Zinka néhány ezüst pénzdara­bot nyújtott át az énekesnek, s míg társa vásárlását bevégezte, leült egy padra és kedvtelve hallgatta az újra felcsendülő dallamot. Azonban a korosabb nő elvégezte vásárlását, mire mindketten felkerekedtek és a megújuló eső kö­zeledtének láttára, sebes léptekkel indultak meg az ismerős villa irányában. Az eső délután is folyton esett, szép lassan, tömötten, mint hegyvidékeken szokott, a hegyeket felhők takarták, a látóhatárt az eső sűrű fátyla ta­karta el, vigasztalan képet adva a máskor oly gyö­nyörű vidéknek. Zoltán roppantul unatkozott. Azt már belátta, hogy egész napon ki nem mozdulhat, mit tegyen? mivel élje el az idejét? E­lcsengette Dumitrut és elküldte a fürdő ker­tészéhez, köttessen egy kicsi bokrétát, de a legszebb, legfinomabb virágokból. Egy óra múlva ott volt a bokréta és Zoltán meg lehetett vele elégedve. A szép zöld páfrány ala­pon fehér nemesgyopár-csillagok közül pompás, illa­tos rózsák magaslottak elő. Aztán névjegyet vett elő és ezt a pár szót irta reá: »A könyörülő samaritanának, géniuszának hálás tisztelője.« . Borítékba tette, s becsusztatva azt a virágok közé, megmagyarázta Dumitrunak, hova kell vinni és a lelkére kötötte, hogy csakis a Zinka kisasszony sa­ját kezébe adja. Estefelé aztán, mikor az eső újra tartott egy kis fegyverszünetet, a szürke esőköpeny ismét meg­jelent, egy negyedórára társával a sétányon s egy ba­rátságos pillantás, melyet a lány arra az ablakra ve­tett, melyből mély meghajlás köszönte, bizonyitá, hogy a küldött hűségesen teljesítette megbízását. Másnap derült, tiszta égen kelt föl a nap, ra­gyogott, tündöklött az egész vidék mintha gyémánt­porral lett volna telehintve, a hegyek alján tanyázó hófehér párafelhők mind feljebb, felebb emelkedtek, hogy a belőlük kibontakozó hegyeket még zöldebbek­nek tüntessék fel. A parkot elözönlő sétálók serege versenyzett a vidámságban a smaragzöld pázsit körül előkandikáló virágültetvényekkel. A tegnap még oly borús, lehangoló kép ma oly kedves, vidám hangula­tot mutatott. Derült kedély­lyel kelt ki ágyából Zoltán is. Bi­zonyos volt benne, hogy ma találkozni fog kedves mulattatójával. Alig várta, hogy elteljen a délelőtt, melyet orvosa s a fürdő vett igénybe, hogy aztán fel­vitethesse magát szokott üdülőhelyére, de egy sóhaj­tást mégse nyomhatott el a gondolatra, várjon mikor lesz, mikor a maga erején mehet oda ? Hanem ha lassan is, de folyton haladt a javu­lás útján. Már ma is annyira ment, hogy orvosa meg­engedett egy kis járkálást bot segítségével, sima he­lyen, csak a hegymászástól való óvakodást kötötte nagyon a lelkére. A fejéről is leszedte a kötelékek nagyobb ré­szét , a karját is könnyebb kötelékkel látta el, úgy hogy Zinka meglepetten kiáltott fel, mikor így át­alakulva látta viszont. — Nini! hiszen ön meggyógyult! — kiáltott fel örömmel. — Még nem egészen, de a legjobb után vagyok a gyógyulás felé. Hanem azért még nagy szükségem van támogatására. Lássa! úgy szeretnék kissé itt ezen a lankás helyen járkálni, de nem merek magamra. . . . — Én majd vezetem—szólt a leány kezét nyújtva, hogy segítsen Zoltánnak leszállni a tolókocsiról. A dolog könnyebben sikerült, mint hitte. Zoltán elég könnyűséggel tette meg a vakmerő lépést, aztán kezénél fogva közelebb vonva magához a lányt, mély, gyöngéd tekintettel nézett a szemébe és értelmes han­gon rebegte, hogy Zinka pirulva sütötte le szemét. — Kedves, drága védangyalom! de boldog va­gyok, hogy újra itt, a közelében lehetek! — Akar kissé járkálni ? Támaszkodjék csak reám és kisértse meg — monda zavarát palástolva Zinka. — Így ni! hiszen elég jól megy, csak lassan, nehogy elfárassza magát. — Oh nem, nagyon jól megy, köszönöm. És most séta közben mondja meg, mivel töltötte az időt, a­mióta nem láttam ? — Hiszen csak három nap volt az egész. — Nekem egy örökkévalóságnak tetszett. Per­sze, ön rendes körülményei, foglalatossága között. . . . — Ön pedig idegen világban, betegen, tétle­nül . . . bizony elhiszem, hogy nagyon unatkozo­l. Olvasott legalább ? — Keveset, mert valami mindig a könyv közé és közém tolakodott. — És ugyan mi? — Az, a­kitől kaptam. S minthogy ez sokkal kellemesebb volt előttem, azt félretettem. Igazán, higgye meg, egész idő alatt önnel foglalkoztam.­­ — És mégis unatkozott ? És uram, ez bóknak igen különös. A játékbarlang­. — Terpigorjeff orosz rajzaiból. *) — A nagy Morszkáján **) barangoltam. Egy óra volt délután. Előtte való nap sok hó esett. Minden felfrissült, még a sápadt pétervári arcok is. Dacára a Pétervártt korai órának, az utcák nagyon élénkek voltak. Lakást kerestem. Egyszer csak, Dusseau ven­déglője közelében, szemembe ötlik egy oroszul, né­metül és franciául fogalmazott hirdetés : két szépen bútorozott szoba, a hozzá tartozandóval, kívánatra teljes ellátással is, kiadó: bejárat az utcáról, a há­­tulsó lépcsőn, a harmadik emeleten. .. Először tuda­kozódom a portásnál, nagyon szép szobák, mondja, Poljenin úr lakott elébb benne. »Poljenin? Hogy hív­ták ? Mikhajlovics Konstantinnak ?« — »Igen, ugyanaz.« — »Tudod-e hová hurcolkodott?« — »Még mindig nálunk lakik. De a félemeletre jött le, mert foglalkozása mellett sok ember jár hozzá és a hely nagyon szűk lett odafönt.« — »Miféle foglalko­zása van?«— »Lássa uram, ha ismeri, akkor tudni fogja, hogy . . . mert .. . hiszen ismeretes. . . egyéb­iránt, honnan tudhatnánk mi valamit?« — A portás, úgy látszik, majd hogy el nem szólta magát. Fel­mentem. A szobákat francia nőcske adta bérbe, egy azok közül, kik hódításokra jöttek közénk most, hogy megvénült, »üzletekre« adta magát, azaz búto­rozott szobákat adott bérbe, uraságoktól levetett csipkét, kendőt és keztyűt adogatott el, stb. Mindig lehetett nála igen jó francia házi kosztot kapni ebédre.­­ Otthon étkezni, reám nézve nagyon fontos volt. . . A szobák kicsit drágák voltak, de az otthoni étkezés ké­nyelme megvesztegetett s felpénzt adtam. — Eszembe jutott, hogy itt megtudhatok valamit Poljeninről. »Ugyan mondja csak, ki lakott előbb itt?« — »Mon­sieur Poljenin , még ma is siratom. Nagyon jó lakó volt.« — »Hová költözött ?« — »Itt lakik a ház­ban , a félemeleten.« — »Miért hurcolkodott ki innen?« — »Ah, már nem volt elég tág neki. Na­gyon sok ember jár most hozzá.« — ... »Mit csi­nál?« — »Nem ismeri talán Poljenin urat?« — »Az az. . . hogy is mondjam ? Nem, én ösmerem« ... — »De az istenért, csak ne mondja, hogy tőlem tudja.« — Sok mentegetődzés után, elmondja végre Made­moiselle Malviné, a bérbeadó, hogy Poljeninnél rou­­lettet játszanak, világfiak a legjobb társaságból, co­­cotteok stb. Játék közben azután vacsorálnak. Alap­jában véve igen ártatlan, Európában mindenütt divó mulatság, de Oroszországban szigorúan meg van tiltva. Persze a rendőrség tud róla, de neki, Made­moiselle Malvine-nak, nagyon árthatna, ha kitudód­nék, hogy ő árulta el. Megígértem, hogy holmimat még az­nap elküldöm és elbúcsúztam. »Nem fog be­nézni Poljenin úrhoz? Most odahaza van. Későn kel fel, egész éjen átjátszanak« ... — »Nem, ma nem érek rá. . .Valahogy Csak fogunk találkozni.« — »Méltóztatott megnézni a szobákat?« kér­dezett a portás. — »Igen, egészen jók.« — »Méltóz­tatott bérbe venni ?« — »Igen, méltóztattam.« — »De csak ne mondja meg Poljenin úrnak, hogy álta­lam­ tudta meg« ... —— »Úgy látszik, szörnyen félsz tőle!« — »Nem, félni éppen nem félek, de olyan jó és bőkezű úr« . .. Három nappal később a kapuban találkoztam Poljeninnel. Tizenegy óra volt este. »Valahára!« —­­ kiáltá örvendezve és szívélyesen felém nyújtá kezét. — »Már többször láttalak, hogy ide kocsiztál. Kihez jársz látogatóba?« — »Magamhoz. A harmadik emeleten lakom.« — »Micsoda, Mademoiselle Mal­­vine-nél ? Hát nem szégyenled magad, hogy még nem látogattál meg ? Régóta lakói itt?« — kérdezte, mi­alatt a lépcsőn felhaladtunk. — »Nagyon el vagyok foglalva, sok az ügyes-bajos dolgom.« — »De most csak meglátogatsz. Éjjel szünetel minden munka. Hát az otthonvalók egésségesek ?« — Kö­szönöm, azok, hál istennek.« »Tessék« ... — Megállt az ajtó előtt, melyet egy inas felnyitott. — »Majd máskor, nagyon el vagyok fáradva, le kell feküd­nöm.« — »Csak egy percre. Nem tudtam, hogy itt lakói, különben már rég meglátogattalak volna.« A jelenet az ajtó előtt ügyetlenül végződött: be­léptem. Óriási előszobából szemben és jobbra ajtók vezettek, nagy, magas, gazdagon bútorozott, szőnye­gekkel és bronzokkal díszített helyiségekbe. Az egész lakás fényesen ki volt világítva. Több inas toppant elénk. »Ki van itt­? .. . Hát még?« kérdezte Kostya és tiszti sapkájával fején, kardcsörtetve ment előre, en­­gemet könnyedén magával vonszolva. »Ma társaságot találsz nálam,« mondá. »Hát te nem kártyázol ? Akkor csevegni fogunk, visszaemlékezve a régi időkre.« — Vele mentem át a termeken. »Mi van ma nálad, jour fixe, vagy meghívott társaság?« — No, jour fixe ... az emberek jönnek, játszanak ... és borza­lom! . . . játszanak a rouletten« . . . Kostya e sza­vaknál tréfásan ijedt arcot vágott. — »Nálunk min­den el van tiltva . . . Külföldön majdnem minden városban találunk roulettet, — és senki sem törődik vele; nálunk csak kártyázni szabad, a roulette tiltva van: hogy miért, az titok. Istenem ! Oroszország, te szülő anyám így állasz! »sóhajtott mélyen. »Tehát­­ te nem játszol?« — »Játszák el mások a pénzüket.«­­ — »Miért kellene éppen eljátszani ?« kérdezte Kostya *) Mutatvány Uszpenszky-Terpigorjeff nagy érdekű művéből: »A parasztok és nemesek elzüllése Oroszország­ban«. Az Athenaeum kiadása. **) Pétervár egyik élénk utcája. Fertőtlenítve! Mai számunk 10 oldalra terjed.

Next