Fővárosi Lapok, 1892. december (29. évfolyam, 332-361. szám)
1892-12-01 / 332. szám
Csütörtök, 1892. december 1. 332. szám. Huszonkilencedik évfolyam. Szerkesztői iroda: « A Előfizetések 2.». FŐVÁROSI LAPOK Egye..rimfa. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. (■«■*•*. «»»** I■*«* A „Salon és Sport“ képes . , Athenaeum-épület) ■elléklettel együtt le kr. „SALON ÉS SPORT “ HETI MELLÉKLAPPAL küldendők. Samaritana. (Elbeszélés.) Írta Fanghné Gyújtó Izabella. (Folytatás.) Amint a zene megszűnt, másféle hangok csendültek fel közel az ablaka alatt. Román népdalénekes kezdett el dalolni, tamburát pengetve hozzá, amihez még egy hegedű és egy pár fuvola hangjai vegyültek. A hang kellemes volt, a sajátságos kiséret olyan jól illett a busongó dallamhoz, a mely egyhangúsága mellett is úgy a szívhez szólt s a zenészek napbarnitotta, a tiszta fajjelleget mutató arca, kopottas, néhol szakadozott, de szingazdag festői nemzeti viselete méltó képet nyújtott az idegenszerű zenéhez. Zinka hátrafordult és jóakaró mosolyával mintegy bátorítólag nézett a zenészekre, akik azonban még be sem végezhették az első dallamot, mikor egyszerre Csak ott termett egy haragos arcú fürdőbiztos, durván rivált rájuk és kezével intette, hogy kotródjanak onnan. De Zinka megszánta őket, odament a biztoshoz és kedves, kérő hangján addig engesztelte, mig nem megkegyelmezett a szegény muzsikusoknak és tovább vonult. Ekkor Zinka néhány ezüst pénzdarabot nyújtott át az énekesnek, s míg társa vásárlását bevégezte, leült egy padra és kedvtelve hallgatta az újra felcsendülő dallamot. Azonban a korosabb nő elvégezte vásárlását, mire mindketten felkerekedtek és a megújuló eső közeledtének láttára, sebes léptekkel indultak meg az ismerős villa irányában. Az eső délután is folyton esett, szép lassan, tömötten, mint hegyvidékeken szokott, a hegyeket felhők takarták, a látóhatárt az eső sűrű fátyla takarta el, vigasztalan képet adva a máskor oly gyönyörű vidéknek. Zoltán roppantul unatkozott. Azt már belátta, hogy egész napon ki nem mozdulhat, mit tegyen? mivel élje el az idejét? Elcsengette Dumitrut és elküldte a fürdő kertészéhez, köttessen egy kicsi bokrétát, de a legszebb, legfinomabb virágokból. Egy óra múlva ott volt a bokréta és Zoltán meg lehetett vele elégedve. A szép zöld páfrány alapon fehér nemesgyopár-csillagok közül pompás, illatos rózsák magaslottak elő. Aztán névjegyet vett elő és ezt a pár szót irta reá: »A könyörülő samaritanának, géniuszának hálás tisztelője.« . Borítékba tette, s becsusztatva azt a virágok közé, megmagyarázta Dumitrunak, hova kell vinni és a lelkére kötötte, hogy csakis a Zinka kisasszony saját kezébe adja. Estefelé aztán, mikor az eső újra tartott egy kis fegyverszünetet, a szürke esőköpeny ismét megjelent, egy negyedórára társával a sétányon s egy barátságos pillantás, melyet a lány arra az ablakra vetett, melyből mély meghajlás köszönte, bizonyitá, hogy a küldött hűségesen teljesítette megbízását. Másnap derült, tiszta égen kelt föl a nap, ragyogott, tündöklött az egész vidék mintha gyémántporral lett volna telehintve, a hegyek alján tanyázó hófehér párafelhők mind feljebb, felebb emelkedtek, hogy a belőlük kibontakozó hegyeket még zöldebbeknek tüntessék fel. A parkot elözönlő sétálók serege versenyzett a vidámságban a smaragzöld pázsit körül előkandikáló virágültetvényekkel. A tegnap még oly borús, lehangoló kép ma oly kedves, vidám hangulatot mutatott. Derült kedélylyel kelt ki ágyából Zoltán is. Bizonyos volt benne, hogy ma találkozni fog kedves mulattatójával. Alig várta, hogy elteljen a délelőtt, melyet orvosa s a fürdő vett igénybe, hogy aztán felvitethesse magát szokott üdülőhelyére, de egy sóhajtást mégse nyomhatott el a gondolatra, várjon mikor lesz, mikor a maga erején mehet oda ? Hanem ha lassan is, de folyton haladt a javulás útján. Már ma is annyira ment, hogy orvosa megengedett egy kis járkálást bot segítségével, sima helyen, csak a hegymászástól való óvakodást kötötte nagyon a lelkére. A fejéről is leszedte a kötelékek nagyobb részét , a karját is könnyebb kötelékkel látta el, úgy hogy Zinka meglepetten kiáltott fel, mikor így átalakulva látta viszont. — Nini! hiszen ön meggyógyult! — kiáltott fel örömmel. — Még nem egészen, de a legjobb után vagyok a gyógyulás felé. Hanem azért még nagy szükségem van támogatására. Lássa! úgy szeretnék kissé itt ezen a lankás helyen járkálni, de nem merek magamra. . . . — Én majd vezetem—szólt a leány kezét nyújtva, hogy segítsen Zoltánnak leszállni a tolókocsiról. A dolog könnyebben sikerült, mint hitte. Zoltán elég könnyűséggel tette meg a vakmerő lépést, aztán kezénél fogva közelebb vonva magához a lányt, mély, gyöngéd tekintettel nézett a szemébe és értelmes hangon rebegte, hogy Zinka pirulva sütötte le szemét. — Kedves, drága védangyalom! de boldog vagyok, hogy újra itt, a közelében lehetek! — Akar kissé járkálni ? Támaszkodjék csak reám és kisértse meg — monda zavarát palástolva Zinka. — Így ni! hiszen elég jól megy, csak lassan, nehogy elfárassza magát. — Oh nem, nagyon jól megy, köszönöm. És most séta közben mondja meg, mivel töltötte az időt, amióta nem láttam ? — Hiszen csak három nap volt az egész. — Nekem egy örökkévalóságnak tetszett. Persze, ön rendes körülményei, foglalatossága között. . . . — Ön pedig idegen világban, betegen, tétlenül . . . bizony elhiszem, hogy nagyon unatkozol. Olvasott legalább ? — Keveset, mert valami mindig a könyv közé és közém tolakodott. — És ugyan mi? — Az, akitől kaptam. S minthogy ez sokkal kellemesebb volt előttem, azt félretettem. Igazán, higgye meg, egész idő alatt önnel foglalkoztam. — És mégis unatkozott ? És uram, ez bóknak igen különös. A játékbarlang. — Terpigorjeff orosz rajzaiból. *) — A nagy Morszkáján **) barangoltam. Egy óra volt délután. Előtte való nap sok hó esett. Minden felfrissült, még a sápadt pétervári arcok is. Dacára a Pétervártt korai órának, az utcák nagyon élénkek voltak. Lakást kerestem. Egyszer csak, Dusseau vendéglője közelében, szemembe ötlik egy oroszul, németül és franciául fogalmazott hirdetés : két szépen bútorozott szoba, a hozzá tartozandóval, kívánatra teljes ellátással is, kiadó: bejárat az utcáról, a hátulsó lépcsőn, a harmadik emeleten. .. Először tudakozódom a portásnál, nagyon szép szobák, mondja, Poljenin úr lakott elébb benne. »Poljenin? Hogy hívták ? Mikhajlovics Konstantinnak ?« — »Igen, ugyanaz.« — »Tudod-e hová hurcolkodott?« — »Még mindig nálunk lakik. De a félemeletre jött le, mert foglalkozása mellett sok ember jár hozzá és a hely nagyon szűk lett odafönt.« — »Miféle foglalkozása van?«— »Lássa uram, ha ismeri, akkor tudni fogja, hogy . . . mert .. . hiszen ismeretes. . . egyébiránt, honnan tudhatnánk mi valamit?« — A portás, úgy látszik, majd hogy el nem szólta magát. Felmentem. A szobákat francia nőcske adta bérbe, egy azok közül, kik hódításokra jöttek közénk most, hogy megvénült, »üzletekre« adta magát, azaz bútorozott szobákat adott bérbe, uraságoktól levetett csipkét, kendőt és keztyűt adogatott el, stb. Mindig lehetett nála igen jó francia házi kosztot kapni ebédre. Otthon étkezni, reám nézve nagyon fontos volt. . . A szobák kicsit drágák voltak, de az otthoni étkezés kényelme megvesztegetett s felpénzt adtam. — Eszembe jutott, hogy itt megtudhatok valamit Poljeninről. »Ugyan mondja csak, ki lakott előbb itt?« — »Monsieur Poljenin , még ma is siratom. Nagyon jó lakó volt.« — »Hová költözött ?« — »Itt lakik a házban , a félemeleten.« — »Miért hurcolkodott ki innen?« — »Ah, már nem volt elég tág neki. Nagyon sok ember jár most hozzá.« — ... »Mit csinál?« — »Nem ismeri talán Poljenin urat?« — »Az az. . . hogy is mondjam ? Nem, én ösmerem« ... — »De az istenért, csak ne mondja, hogy tőlem tudja.« — Sok mentegetődzés után, elmondja végre Mademoiselle Malviné, a bérbeadó, hogy Poljeninnél roulettet játszanak, világfiak a legjobb társaságból, cocotteok stb. Játék közben azután vacsorálnak. Alapjában véve igen ártatlan, Európában mindenütt divó mulatság, de Oroszországban szigorúan meg van tiltva. Persze a rendőrség tud róla, de neki, Mademoiselle Malvine-nak, nagyon árthatna, ha kitudódnék, hogy ő árulta el. Megígértem, hogy holmimat még aznap elküldöm és elbúcsúztam. »Nem fog benézni Poljenin úrhoz? Most odahaza van. Későn kel fel, egész éjen átjátszanak« ... — »Nem, ma nem érek rá. . .Valahogy Csak fogunk találkozni.« — »Méltóztatott megnézni a szobákat?« kérdezett a portás. — »Igen, egészen jók.« — »Méltóztatott bérbe venni ?« — »Igen, méltóztattam.« — »De csak ne mondja meg Poljenin úrnak, hogy általam tudta meg« ... —— »Úgy látszik, szörnyen félsz tőle!« — »Nem, félni éppen nem félek, de olyan jó és bőkezű úr« . .. Három nappal később a kapuban találkoztam Poljeninnel. Tizenegy óra volt este. »Valahára!« — kiáltá örvendezve és szívélyesen felém nyújtá kezét. — »Már többször láttalak, hogy ide kocsiztál. Kihez jársz látogatóba?« — »Magamhoz. A harmadik emeleten lakom.« — »Micsoda, Mademoiselle Malvine-nél ? Hát nem szégyenled magad, hogy még nem látogattál meg ? Régóta lakói itt?« — kérdezte, mialatt a lépcsőn felhaladtunk. — »Nagyon el vagyok foglalva, sok az ügyes-bajos dolgom.« — »De most csak meglátogatsz. Éjjel szünetel minden munka. Hát az otthonvalók egésségesek ?« — Köszönöm, azok, hál istennek.« »Tessék« ... — Megállt az ajtó előtt, melyet egy inas felnyitott. — »Majd máskor, nagyon el vagyok fáradva, le kell feküdnöm.« — »Csak egy percre. Nem tudtam, hogy itt lakói, különben már rég meglátogattalak volna.« A jelenet az ajtó előtt ügyetlenül végződött: beléptem. Óriási előszobából szemben és jobbra ajtók vezettek, nagy, magas, gazdagon bútorozott, szőnyegekkel és bronzokkal díszített helyiségekbe. Az egész lakás fényesen ki volt világítva. Több inas toppant elénk. »Ki van itt? .. . Hát még?« kérdezte Kostya és tiszti sapkájával fején, kardcsörtetve ment előre, engemet könnyedén magával vonszolva. »Ma társaságot találsz nálam,« mondá. »Hát te nem kártyázol ? Akkor csevegni fogunk, visszaemlékezve a régi időkre.« — Vele mentem át a termeken. »Mi van ma nálad, jour fixe, vagy meghívott társaság?« — No, jour fixe ... az emberek jönnek, játszanak ... és borzalom! . . . játszanak a rouletten« . . . Kostya e szavaknál tréfásan ijedt arcot vágott. — »Nálunk minden el van tiltva . . . Külföldön majdnem minden városban találunk roulettet, — és senki sem törődik vele; nálunk csak kártyázni szabad, a roulette tiltva van: hogy miért, az titok. Istenem ! Oroszország, te szülő anyám így állasz! »sóhajtott mélyen. »Tehát te nem játszol?« — »Játszák el mások a pénzüket.« — »Miért kellene éppen eljátszani ?« kérdezte Kostya *) Mutatvány Uszpenszky-Terpigorjeff nagy érdekű művéből: »A parasztok és nemesek elzüllése Oroszországban«. Az Athenaeum kiadása. **) Pétervár egyik élénk utcája. Fertőtlenítve! Mai számunk 10 oldalra terjed.