Fővárosi Lapok 1893. április (90-118. szám)
1893-04-01 / 90. szám
XXX. évfolyam 90. szám Szombat, 1893. ápril 1 Szerkesztői iroda: Budapest, Ferenciek tere 4. Előfizetési dij: 1 hóra.....................1 frt 40 kr. Negyedévre . . . 4 „ — „ Félévre .... 8 „ — „ Egyes szám 5 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP KÖZLEMÉNYEKKEL A DIVAT ÉS SPORT KÖRÉBŐL. Kiadóhivatal: Budapest, Ferenciek tere I. Hirdetéseket és apróhirdetéseket elfogad a kiadóhivatal és minden fővárosi hirdetési iroda. Magyar opera vagy zenedráma?*) Mióta a legközelebb lefolyt parlamenti budget-tárgyalás a magyar zene létezési jogosultságának kérdését is belevonta a vitába, nemcsak az efeletti pro és kontra eszmék kerültek felszínre, hanem az a kérdés is élénken foglalkoztatja a zenevilágot, valamint a színházjáró közönséget is, hogy a hazai színpadi zeneírók operákat vagy újabb keletű zenedrámákat irjanak-e? Mind a két áramlatnak megvan a maga tábora. Olyan ez a vita a művészet terén is, mint mint minden egyéb téren, mely most Magyarországot szintén a század végének rontó-bontó eszmesodra felé ragadja. Mert hát lázas nyugtalanság fogja el a nemzeteket, a legmagasabb alkotások kérdéseiben versenyre kelnek egymással, s készek még saját nemzeti alapjukat is kockára tenni, csak hogy le ne maradjanak s ha lehet, elsők legyenek a küzdtéren. A század végének csodás találmányai és soha nem képzelt technikai kifejlettsége a nemzetközi érintkezések vonalain oly közel hozták a népeket, hogy egymást tolják, vonják, ki akarják ragadni egymás kezéből a civilizáció jogarát s egyik a másiknak azt igyekszik megmutatni, ha mindjárt halálugrással is, hogy amint a magyar mondja: »vagyok olyan legény mint te.« * A század végének, mind nagyobb feltűnésre és szenzációra irányuló törekvése, talán semmi téren sem visz végbe elementárisabb rombolásokat, mint az irodalom és művészet mezején. Ezen pedig a zene képezvén a legizgatóbb, narkotizálóbb szert: csak természetes, hogy a zenészeti chemikusok mindenféle elbódító füvet, fűszert kavarnak össze az üstökben, a preparátumokat sütik, főzik, öblös retortákon keresztül leszűrik, sűrítik, hígítják, hogy aztán nemzetiségi receptek szerint kiki beadhassa a maga saját közönségének. — Azzal, hogy egészségére válnak-e vagy elrontja velük a gyomrát ? — keveset törödnek. A magyar zene laboratóriumában is igy folyik most a munka. Csillag Anna-féle tégelyeket gyártanak s megtöltik közönség-bolondító elixirekkel. Legújabban az opera-gyártás járja mindenütt a világon, mert ez szerez leggyorsabban hirt, nevet, pénzt és dicsőséget. Mellette minden más csak nyomorult szatócskodás. — Így kell hát ennek történni Magyarországon is. — Csak az a kérdés: hogyan ? A magyar operaírók apraja és nagyja ma már kevesli a régi jó opera címet. Magasabbra törnek. A zenedráma lett az ideáljuk. S ez annyival inkább, mert nemcsak a németeknél, akik feltalálói, — hanem a siker fájára gyorsan feljutott olaszoknál is csábító precedenseket látnak, sőt még a franciákat is csak egy lépés választja már el az ígéret földjétől. Szükségtelen magyarázni, hogy mind e zenebontó forrongásba, Wagner R. epodhális nagy szelleme dobta bele az üszköt, mely ma már ép úgy tüzeli minden novicius ambícióját, mint azokét, kik életük kenyerének a javát már megették. A zenedráma-írás műhelye aztán egy nagy fotográfgyárrá változott, melyből csak kevésbé többé sikerült wagneri arcképek kerülnek ki. De meg kellett előbb halni a prófétának, hogy a sors elégtételt szolgáltasson neki azért a sok üldözésért és keresztrefeszítésért, melyet életében el kellett szenvednie. Ha — még csak tíz éves — sírjából fölkelve szétnézne manapság a farizeusok és írástudók táborában s látná, igazabban mondva, hallaná saját arcképének torz alakjait, én azt hiszem, elrongyolt ostorral feküdnék vissza a koporsójába! A zenének kétségkívül leghatásosabb kimagasulása a színpadi drámai zene. De mikor fejlődni kezdett — a 17-ik században, — esze ágában sem volt, hogy a mai értelemben kulmináljon. A nagy Gluck Kristóf volt az első, — a 18-ik században — aki ógörög mythologiai hősöket, félisteni személyeket és ténykedéseket állított a színpadra, s ezek tele voltak drámai nagy vonásokkal. Indíttatva érezhette tehát magát a drámai megzenésítés alapját is letenni. Szavalatilag le is tette aztán oly tökéletesen, hogy e nemben még Wagner sem tudott — mert nem is lehet — tökéletesebbet produkálni. De hiányzott még nála a másik nagyon fontos tényező : a megizmosodott s a kifejezés nagy tökélyfokára jutott színpadi zenekari nyelv s a színpadi technika. Gluck félsikere tehát nem törhetett magának egész utat. E mellett a kortársak s az utána következők még más meggyőződésre is jutottak, tudniillik arra, hogy a zenének — különösen a színpadi zenének — nem lehet csak az a hivatása, hogy más művészetek szolgalármába hajtsa a nyakát, hanem hogy önmagát érvényesítse, mégpedig nemzeti irányok s érdekek alapján. Így fejlődtek ki aztán fényes ragyogással a nemzeti, különösen az olasz, francia és a német nemzeti zeneiskolák, így fejlődik újabban — s jórészt már ki is fejlődött, — orosz s más szláv fajoké, minek elsősorban a lengyel és a cseh. Lépést tartanak ezekkel a skandináv félsziget nemzetiségei is, mint a dán, svéd és norvég. A magyar sem maradt bátran négy év- * Közöljük az érdemes zeneszerző és zeneíró cikkét, de kijelentjük, hogy az abban kifejtett nézetek nem egyúttal a mi nézeteink is, így például Mihalovich Ödön legújabb dalműve, a kiváló sikerű Toldi is cáfolata szerző ama vélekedésének, hogy a magyar dalműben nincs helyén az új iskola — mondjuk Wagner-iskola — tanainak alkalmazása. Szerk. Elena férje. (Olasz regény.) Írta Diovanni Verga. (Folytatás.) NEGYEDIK FEJEZET. Luigi nagybácsi táviratot küldött Altavillába, tudatva, mily csínyt követett el az ő unokaöcscse. A távirat ép akkor érkezett meg, mikor a család ebédhez ült. Don Anselmo elsápadt, mikor azt átolvasta s szótlan nyújtotta át sógornőjének, ki a tányérba ejtette a kanalát. A többi ijedten könyökölt az asztalra, az ablak előtt, melyet a kertben levő nagy diófa egészen elfödött zöld lombjaival. Senki sem mozdult; a leányok úgy néztek egymásra, mintha őket lepték volna meg valamely csíny elkövetésénél. Végre donna Barbara a sógor tányérja után nyúlt, hogy azt megtöltse; ez azonban azt mondta, miközben nyugodtan elhárította a gyűrűkkel megrakott ujjakat: — Köszönöm, már elmúlt az étvágyam. Megtörülte a száját, mintha valamely keserűséget akart volna ledörzsölni; összehajtogatta az asztalkendőt, letette azt az asztalra s fölment a szobájába, hogy ott ama papírok közt kutasson, melyek az íróasztalán hevertek. A sógorasszony ott maradt a leányaival az élőben s némán rejté el arcát a tenyerébe. A leányok szótlan szedték el az asztalt s vonultak a szobájukba. A kanonok nagyegész délután nem ment ki. Este felé a sógorasszony félénken kopogtatott az ajtaján. — Az ő iratait szedem rendbe, — szólt a kanonok, ki a megszomorodott anyának a szeméből a gondolatokat is kiolvasta. — Némi időre lesz szükségem, mert nem is gyanítottam, hogy ily hamar kell neki számot adnom. A szegény asszony megsemmisülve ereszkedett le egy székre, mely az ajtó mellett állt; karjai az ölébe hanyatlottak s gépiesen követte kisirt szemével a nyugodtnak látszó öregnek minden mozdulatát. Végre nyugtalankodva eme nagy nyugodtság miatt, dadogva kérdezte : — Ugye tönkre jutottunk ? — Ti nem. A mi titeket illet, míg élek gondoskodom rólatok, ha nálam akartok maradni, — válaszolta a kanonok. De az asszonyság tovább sirt s az arcát befödte a tenyerével. Majd hebegve kérdezte: — És ö ? — Nézz ide, — szólt a fő tisztelendő ur. Hétezer lira az apai öröksége. Ha ö megelégszik a rosamarinai szöllős kertekkel — melyek egyébiránt valamivel többet érnek — s az apai háznak őt illető részével, akkor a dolgot könnyen elintézzük egymás közt s ez lenne a legjobb. — Hétezer líla! Ez kevés a megélhetésre! A kanonok vállat vont; ez volt az egyetlen nyugtalan mozdulata, melyet észre lehetett venni. — No, valamit majd csak visz a felesége is a tűzhelyhez. Aztán, Cesarenak kitűnő állása van s meg kell gondolnod, hogy a többi gyermeknek annyija sincs, pedig ők nem is kerültek neked oly sokba. Ő megrontott mindnyájunkat. Az anya mindezekre csak könyeivel válaszolt. Egyszerre megnyugodni látszott, mintha a szentlélek szállta volna meg. Még remegett az elfojtott zokogástól s arca is nedves volt a könytől midőn igy szólt: — Magam keresem föl fiamat a városban. A lelkére akarok beszélni. Hiszen ő mindig szerette az anyját. A sógora ránézett, mintha csak benne is ez a szándék érlelődött volna meg; aztán még egyszer elolvasta a táviratot s a fejét csóválta, mintha azt akarta volna mondani, hogy minden törekvésük hiába való dolog. — Cselekedjél tetszésed szerint, — szólt a kanonok, átnyújtva a táviratot. A szegény anya másnap reggel útra kelt. Rosalia hamarjában összecsomagolta málháját s annyira lehangoltnak látszott, mintha az ócska, kopott postakocsiban egészen Amerikáig kellene utaznia. A sógora kikisértese, vasúthoz. — Ha ő magába tér, ha ide vissza szándékozik jönni, mondd meg neki, hogy házunk mindig nyitva lesz előtte — de, természetesen csak egyedül ő előtte. A fiatalember, ki nem bátorkodott Elena szüleinek a szeme elé kerülni, a vendéglőbe költözött. A pajtásai száz lírát kölcsönöztek neki, aközben oly savanyú képet öltve, mintha valamely csapás érte volna őket s a legöregebb köztük, egy orvosjelölt végre tréfásan azt jegyezte meg, hogy jobb lett volna Cesarera nézve, ha a lábát töri. Sajnos, Cesarenak ép lába volt s mint valamely gonosztevő bolyongott egész nap szerte, mig végre dúlt arccal, teljesen kifáradva dőlt ágyára.