Fővárosi Lapok 1893. április (90-118. szám)

1893-04-01 / 90. szám

tizeden keresztül egészen a 70-es évekig, nem is volt oka a dolgát megröstelni. A legközelebb múlt évtizedben azonban a színpadi zenedráma második és sokkal hatalma­sabb prófétájának a szelleme — kivált halála után — már oly világhódításokat tett, hogy Magyar­­ország határát is elementárisan áttörte. Az állami, politikai s nemzetiségi átalakulások dulakodásá­ban, nem jártak jó napok a magyar zenére sem. Idegen áramlatok tolakodtak közéje, a nemzetközi kozmopolitizmus láza elfogta a közönséget és a zenenemzedéket egyaránt. Egy évtized óta szám­talan idegen művész, színpadon és hangver­senyteremben egymásnak adja át nálunk az ajtót; a hazai művészek vagy félreállnak az útból, vagy velük együtt dagasztják a kozmopoli­­tikus dicsőség vitorláit. Az állami hajó kormány­zói közönyösen nézik a nemzeti zene vergődését. A magyar parlament legfölebb arról vitázik: van-e, nincs-e magyar zene ? A közönség és sajtó pedig "demonstrál a magyar zenedráma javára. Benne va­gyunk tehát nyakig egy oly zsák­utca sötétségé­ben, melyből csak egy világsugár segítségével nyithatik kilátás a szabadulásra. Ezt a világsu­­gárt azonban nem a földről, hanem az égből kell várni. Onnan várták a tántorgó olaszok is, s ime meg is kapták. De mi más célt is lehetne egyebet elérni a magyar zenedrámával, kivált oly értelemben, min­t a nagy német próféta nemcsak kontemplált, de meg is tudott valósítani saját nemzetiségi alap­ján, mint annak a megmutatását, hogy: »majdnem vagyok olyan legény mint te ? Hát igaz, hogy ez is valami, de még sem minden s talán épen nem az, amire minden nemzetnek törekedni kell, vagyis: azt megmutatni, hogy: »nem olyan va­gyok ugyan mint te, de mégis értékes s eredeti szeme a művészet végtelen láncolatának.« Egy oldalról azt hirdetni, hogy nincs magyar zene s a mely van az nem bir képességgel maga­sabb művészeti színvonalra emelkedni, más oldal­ról pedig azt a keveset is, a mit nagy kegyesen koncedálni méltóztatnak, a német zenedráma leg­mélyebb óceánjába mártani belé, hogy abból a magyar kalpagnak kócsagtolla is csak sóvá krisz­­talizálódva látszék ki s aztán kimondani, hogy ime meg van oldva a nagy nemzeti probléma: hát ez legszelídebben szólva, a fából való vaskarika tieoriájának a szentesítése! Nem ! — A magyar operaírók ne erre töre­kedjenek, ne ez legyen az ideáljuk. Ha belemar­kolnak a magyar történelem alakjainak zenei nyel­ven való megszólaltatásába, hát minden magyar érezze, hogy magyar s nem német vagy más nem­zeti zene nyelvén beszélnek hozzá. Mert ha ezt elfogadjuk és szentesítjük, akkor annak a német d­rámaírónak is igaza lesz, a­ki Mátyás királyt, Rákóczyt vagy Bercsényit Irakban fogja a szín­padra állítani, írjanak magyar operát, ha van hozzá nem­sieti géniusztól inspirált tehetségük. De markolja­nak bele inkább a magyar népélet, költészet és monda világába, mint a koturnus használására csábitó hősi alakok zenei megrajzolásába, mert ez irány és iskola már a nagy nemzetközi operairoda­lomban is az »istenek alkonyát« járja s előbb­­utóbb le fog tűnni a valódi élet színteréről, hol — bármint okoskodjunk — mégis csak több jogo­sultsága van magának a természetes életnek, mint az erőszakolt német etikettnek. * Ha a magyar zene, a természet rendje szerint, alulról fölfelé fejlődött volna s ez előtt há­rom-négy évtizeddel csakugyan ily irányban megkezdett s folytatott építkezését meg nem z­avarta volna a nyelvek bábeli zűrzavara, hát én hiszem, hogy ma nem állanánk szemben azzal a kérdéssel, melyet e cikk címéül fölvettem. Mert Hunyadi, Bánk bán, Szép Ilon, Ilk­a, Brankovics,­­ Névtelen hősök stb. példája után folytatná az akko­rinál sokkal tanultabb mai magyar zenészeti nem­zedék tetejéig emelni az építkezést. Most már nincs más választás, mint vissza­fordulni s kerülő után jutni a cézához, ha meg­akarjuk menteni a nemzeti géniuszt. Vagy lemon­dani a nemzeti ideálról s közösen verni a nagydo­bot az idegen zenedráma világkiállításának a ka­puja elő­tt.­ülönben én hiszek a magyar géniuszban, mely indig akkor jött segítségül, mikor a magyar — Kí­zely téren — szorongatva volt. V­I Id. Ábrányi Kornél.­­ Midőn egyszer ily állapotában haza tért, anyját az ajtajánál ülve találta; ez is halvány és fáradt volt. Málhája előtte hevert az asztalon. Cesare, mintha tőrszúrást érzett volna a szivében, mozdulatlanul, elfogódva állt anyja előtt; karjai hanyagul csüngtek alá s mereven né­zett maga elé. Az anya útközben betanulta beszédét, az adandó válaszokkal együtt. Elképzelte magának fia mozdulatait, hangját, megbánását s hogy mi­ként veti majd magát a karjai közé és mikép fog vele haza térni. Ily gondolatok közt nézte könyezve a mezőket s a fákat, melyek mellett a vonat tova röpült, hogy emlékezetébe vésve ezeket s örüljön az ellentétnek, ha majd ugyanezen az utón fiával visszatér. Kecsegtetőleg emelkedett ki a nap a hegyek mögül. A szegény asszony összekulcsolt kézzel fohászkodott föl: »Szent anyám, köszönöm neked, oh istenem!« Most azonban, megrendült fiának a láttára, ki mint valamely gonsztevő állt ott, nem tudta mit szóljon s mindazokat a szép szavakat, melyek­kel fiának a szivére hatni akart, elfeledte. Remény­telen, mint valamely gyermek, vonta félre a szá­ját s reszketett a visszafojtott zokogástól. Ez a gyermekes aggály, egy már élemedett, őszhaj a nő­nél, megható volt. — Oh, anyám, anyám, — szólt a fiatal em­ber, végre lábai elé borulva, v­oh anyám! . . Többet nem tudott mondani. A szegény anya halkan sirt, fia fölé hajolt s megtapogatta a kezével ennek arcát és vállait. Megcirógatta a fejét, mint ezt tette egykor, mikor még fia kicsiny volt s örömkönyeket sirt. Az anya, fiának a szivéhez szólt: »Az idén szűk esztendő volt, gabona nem igen termett s a szöllőt is elverte a jég. A juhok közt is kiütött a ragályos betegség a télen, úgy hogy Foranoéknak még a házat is el kellett adniok. Csak isten segít­het.« Így folytatta az anya panaszait, melyek csak a szegényekre lehetnek hatással s a jó asz­­szonyság azt hitte, ezzel az ügyet elintézte s fiát haza viheti. Mikor nyugodtabbak lettek, az anya meg­ölelte a fiát s szorosan átkarolva tartotta, miköz­ben fejét ennek a vállára hajtotta. Szívből imád­kozott: »Szent anya, hálát adok neked; a meg­haltak lelkei megpuhitották fiamnak a szivét; ap­jának a lelke szólt hozzá.« Aztán rendbe hozta a szobát, mintha csak otthon lett volna s nehéz tehertől szabadult volna. Majd fölbontotta a málháját s szétnézett, vájjon hová rakhatja holmiját. — ugy-ő adsz nekem szállást ? — kérdezte. — Holnap majd együtt haza utazunk. Nagybá­tyád azt üzeni, hogy tárt karokkal vár. Tehát holnap, most törődött vagyok, megöregedtem s még öregebbnek érzem magamat. — Nem, mama, — hebegte a fiatal­ember, — én nem mehetek többé haza. Az anya most gondolkozni kezdett. Csomag­ját a kezében tartva, most már nem tudta, hová fogy.­ Visszatette az asztalra és sovány kezeit tördelve kérdezte: — S mit tettél, fiam, hogy nem jöhetsz haza ? Az ifjú nem felelt, csupán a fejét csóválta, szeme könynyel telt meg. Szomorúan ült le az ágy szélére, könytől­ázott zsebkendőjét kezében szorongatva. — Én már öreg vagyok, — folytatta az anya, — ám tedd azt, ami neked tetszik; de gon­dold meg, hogy szegény nővéreid hajléktalanok lennének, ha minket nagybátyád elhagyna. — Oh, mama, — kesergett a fiatal ember, — ha tudnád, ha tudnád! . . . — Tudom, fiam, szegény fiam, mit érezhet a szived. De hát mit tehetünk mi arról, hogy szegé­nyek vagyunk ? Te nem tudod, nem tudhatod, hogy nagybátyád egész éjeket virrasztott át, mikor te a havi pénzedet vártad. Minő nap volt az, karácsonykor, midőn a bér­lő a pénzt a szőllő­­bérletért nem küldte meg s a gazda a vásárról üres kézzel tért haza. Nem mi végeztünk, hiszen nővéreid mindent megszoktak s megelégesznek egy pár répával is. De miattad volt a nagy gond. »Az a fiú nem tud magán segíteni idegen városban.« —- szólt a nagybácsi. — Nekem meg úgy rémlett, mintha éhesen látnálak bolyongani az idegen város utcáin, ott a hegyek mögött, ab­ban az órában, mikor otthonlétedkor haza jöttél s nővéreid már a lépteidről megismerve, igy szóltak : »Ő az, most jön ő!« Lásd, a testvéreid nem oly szépek, mint sok más leány, de annál inkább sze­retnek téged, örökké csak felőled beszélgetnek, ha este a nagy képek alatt ülnek és kötnek s mióta elutaztál — juthat még eszedbe, hogy mindnyájan a folyosón álltunk, mig csak el nem tűntél a sze­münk elöl — azóta minden nap megvetettük az ágyadat, mintha csak haza térnél esténkint. Szo­bad úgy maradt, mint a­hogy elhagytad és sőt senki sem használta, még akkor sem, mikor an szentjános-kenyeret takarítottak be, hogy azt tudtuk, hová helyezzük s két kosárnak a nagybátyád is adott helyet az ágya alatt. A­­­ 764 Juli néni. Irta Thury Zoltán. A nagynénik mindent tudnak, az édes anyák semmit. Ezek a szegény jó asszonyok csak szeret­nek, azok azonban ráérnek a megfigyelésekre a más gyermekével szemben. Nekik is van gyerme­kük s jól esik a lelküknek, ha a más fia rosszabb, mint az övék. A szegény öreg Wagnerné se látott semmit s csak összecsapta kezeit nagy bámulatában, mi­kor rosszabbnál rosszabb hírekkel állított be hozzá a testvére. — Juli lelkem, nem hazudsz? — kérdezte egyszer. — Nem én, hát szoktam ? — Nem, de azért mégis mondd, hogy: bizony isten. — No hát, bizony isten, úgy van. Még gyermekkorukban úgy esküdtek egy­másnak : bizony isten. Rosszul van ez így mondva, hanem nekik jó volt. Csak érezték, hogy valami olyast jelent: bizonyságul hívom az istent — de nem tudták , és azért megmaradtak mellette vén­­ségükre is. És szent volt nekik ez a naiv eskü. Ha valamelyikük elmondta, biztos lehetett benne a másik, hogy igazat hallott. A szegény öreg Wagnerné pedig mindennap uj esküvel megpecsételt igazságokat hallott a fiá­ról, a­ki úgy látszik, hogy nem egészen olyan jó firma, a milyennek az anyja képzeli. Egynémely estén nagyokat lumpol, falhoz verdesi a palacko­kat s a cigány hátához csapja a hegedűt, ha nem a kedvére játszik. Elhanyagolja az üzletét, ferde irányba tévednek a latinéi, komor, még a família tagjaival szemben is néha úgy viseli magát, mintha szeretné lerázni magáról ezt a sok alkalmat­lan, sipitozó öreg­asszonyt, a­ki mind tőle vásárolja a cukrot és a kávét s a mellett órákig beszélget a fülébe mindenféle hiábavalóságokat a rokoni jusson. Szemrehányásokat tesz a sorsnak, a­miért ilyen igazságtalan az öreg asszonyok és vén kisasszonyok rokoni kiosztásában. Neki adott tizet is, másnak egy sincs. Eddig jobb fiú volt s hogy ilyen hirtelen megváltozott, nagy pánik lett egyszerre a famíliában. Juli néninek nem volt semmi dolga, hát ő járt el legszorgalmasabban a dologban, mert ki kell deríteni azt minden áron, hogy miért változott meg olyan egyszerre ez a derék, jó fiú, a Wagnerné Ference. Egy délután aztán biztos adatokkal meg­rakodva, lihegve nyitott be Wagnernéhez Juli néni. — Baj van, barátom — azon kezdte, — nagy baj van. — Mi? — Sokkal nagyobb, mint hittem volna.

Next