Fővárosi Lapok 1893. április (90-118. szám)
1893-04-01 / 90. szám
tizeden keresztül egészen a 70-es évekig, nem is volt oka a dolgát megröstelni. A legközelebb múlt évtizedben azonban a színpadi zenedráma második és sokkal hatalmasabb prófétájának a szelleme — kivált halála után — már oly világhódításokat tett, hogy Magyarország határát is elementárisan áttörte. Az állami, politikai s nemzetiségi átalakulások dulakodásában, nem jártak jó napok a magyar zenére sem. Idegen áramlatok tolakodtak közéje, a nemzetközi kozmopolitizmus láza elfogta a közönséget és a zenenemzedéket egyaránt. Egy évtized óta számtalan idegen művész, színpadon és hangversenyteremben egymásnak adja át nálunk az ajtót; a hazai művészek vagy félreállnak az útból, vagy velük együtt dagasztják a kozmopolitikus dicsőség vitorláit. Az állami hajó kormányzói közönyösen nézik a nemzeti zene vergődését. A magyar parlament legfölebb arról vitázik: van-e, nincs-e magyar zene ? A közönség és sajtó pedig "demonstrál a magyar zenedráma javára. Benne vagyunk tehát nyakig egy oly zsákutca sötétségében, melyből csak egy világsugár segítségével nyithatik kilátás a szabadulásra. Ezt a világsugárt azonban nem a földről, hanem az égből kell várni. Onnan várták a tántorgó olaszok is, s ime meg is kapták. De mi más célt is lehetne egyebet elérni a magyar zenedrámával, kivált oly értelemben, mint a nagy német próféta nemcsak kontemplált, de meg is tudott valósítani saját nemzetiségi alapján, mint annak a megmutatását, hogy: »majdnem vagyok olyan legény mint te ? Hát igaz, hogy ez is valami, de még sem minden s talán épen nem az, amire minden nemzetnek törekedni kell, vagyis: azt megmutatni, hogy: »nem olyan vagyok ugyan mint te, de mégis értékes s eredeti szeme a művészet végtelen láncolatának.« Egy oldalról azt hirdetni, hogy nincs magyar zene s a mely van az nem bir képességgel magasabb művészeti színvonalra emelkedni, más oldalról pedig azt a keveset is, a mit nagy kegyesen koncedálni méltóztatnak, a német zenedráma legmélyebb óceánjába mártani belé, hogy abból a magyar kalpagnak kócsagtolla is csak sóvá krisztalizálódva látszék ki s aztán kimondani, hogy ime meg van oldva a nagy nemzeti probléma: hát ez legszelídebben szólva, a fából való vaskarika tieoriájának a szentesítése! Nem ! — A magyar operaírók ne erre törekedjenek, ne ez legyen az ideáljuk. Ha belemarkolnak a magyar történelem alakjainak zenei nyelven való megszólaltatásába, hát minden magyar érezze, hogy magyar s nem német vagy más nemzeti zene nyelvén beszélnek hozzá. Mert ha ezt elfogadjuk és szentesítjük, akkor annak a német drámaírónak is igaza lesz, aki Mátyás királyt, Rákóczyt vagy Bercsényit Irakban fogja a színpadra állítani, írjanak magyar operát, ha van hozzá nemsieti géniusztól inspirált tehetségük. De markoljanak bele inkább a magyar népélet, költészet és monda világába, mint a koturnus használására csábitó hősi alakok zenei megrajzolásába, mert ez irány és iskola már a nagy nemzetközi operairodalomban is az »istenek alkonyát« járja s előbbutóbb le fog tűnni a valódi élet színteréről, hol — bármint okoskodjunk — mégis csak több jogosultsága van magának a természetes életnek, mint az erőszakolt német etikettnek. * Ha a magyar zene, a természet rendje szerint, alulról fölfelé fejlődött volna s ez előtt három-négy évtizeddel csakugyan ily irányban megkezdett s folytatott építkezését meg nem zavarta volna a nyelvek bábeli zűrzavara, hát én hiszem, hogy ma nem állanánk szemben azzal a kérdéssel, melyet e cikk címéül fölvettem. Mert Hunyadi, Bánk bán, Szép Ilon, Ilka, Brankovics, Névtelen hősök stb. példája után folytatná az akkorinál sokkal tanultabb mai magyar zenészeti nemzedék tetejéig emelni az építkezést. Most már nincs más választás, mint visszafordulni s kerülő után jutni a cézához, ha megakarjuk menteni a nemzeti géniuszt. Vagy lemondani a nemzeti ideálról s közösen verni a nagydobot az idegen zenedráma világkiállításának a kapuja előtt.ülönben én hiszek a magyar géniuszban, mely indig akkor jött segítségül, mikor a magyar — Kízely téren — szorongatva volt. VI Id. Ábrányi Kornél. Midőn egyszer ily állapotában haza tért, anyját az ajtajánál ülve találta; ez is halvány és fáradt volt. Málhája előtte hevert az asztalon. Cesare, mintha tőrszúrást érzett volna a szivében, mozdulatlanul, elfogódva állt anyja előtt; karjai hanyagul csüngtek alá s mereven nézett maga elé. Az anya útközben betanulta beszédét, az adandó válaszokkal együtt. Elképzelte magának fia mozdulatait, hangját, megbánását s hogy miként veti majd magát a karjai közé és mikép fog vele haza térni. Ily gondolatok közt nézte könyezve a mezőket s a fákat, melyek mellett a vonat tova röpült, hogy emlékezetébe vésve ezeket s örüljön az ellentétnek, ha majd ugyanezen az utón fiával visszatér. Kecsegtetőleg emelkedett ki a nap a hegyek mögül. A szegény asszony összekulcsolt kézzel fohászkodott föl: »Szent anyám, köszönöm neked, oh istenem!« Most azonban, megrendült fiának a láttára, ki mint valamely gonsztevő állt ott, nem tudta mit szóljon s mindazokat a szép szavakat, melyekkel fiának a szivére hatni akart, elfeledte. Reménytelen, mint valamely gyermek, vonta félre a száját s reszketett a visszafojtott zokogástól. Ez a gyermekes aggály, egy már élemedett, őszhaj a nőnél, megható volt. — Oh, anyám, anyám, — szólt a fiatal ember, végre lábai elé borulva, voh anyám! . . Többet nem tudott mondani. A szegény anya halkan sirt, fia fölé hajolt s megtapogatta a kezével ennek arcát és vállait. Megcirógatta a fejét, mint ezt tette egykor, mikor még fia kicsiny volt s örömkönyeket sirt. Az anya, fiának a szivéhez szólt: »Az idén szűk esztendő volt, gabona nem igen termett s a szöllőt is elverte a jég. A juhok közt is kiütött a ragályos betegség a télen, úgy hogy Foranoéknak még a házat is el kellett adniok. Csak isten segíthet.« Így folytatta az anya panaszait, melyek csak a szegényekre lehetnek hatással s a jó aszszonyság azt hitte, ezzel az ügyet elintézte s fiát haza viheti. Mikor nyugodtabbak lettek, az anya megölelte a fiát s szorosan átkarolva tartotta, miközben fejét ennek a vállára hajtotta. Szívből imádkozott: »Szent anya, hálát adok neked; a meghaltak lelkei megpuhitották fiamnak a szivét; apjának a lelke szólt hozzá.« Aztán rendbe hozta a szobát, mintha csak otthon lett volna s nehéz tehertől szabadult volna. Majd fölbontotta a málháját s szétnézett, vájjon hová rakhatja holmiját. — ugy-ő adsz nekem szállást ? — kérdezte. — Holnap majd együtt haza utazunk. Nagybátyád azt üzeni, hogy tárt karokkal vár. Tehát holnap, most törődött vagyok, megöregedtem s még öregebbnek érzem magamat. — Nem, mama, — hebegte a fiatalember, — én nem mehetek többé haza. Az anya most gondolkozni kezdett. Csomagját a kezében tartva, most már nem tudta, hová fogy. Visszatette az asztalra és sovány kezeit tördelve kérdezte: — S mit tettél, fiam, hogy nem jöhetsz haza ? Az ifjú nem felelt, csupán a fejét csóválta, szeme könynyel telt meg. Szomorúan ült le az ágy szélére, könytőlázott zsebkendőjét kezében szorongatva. — Én már öreg vagyok, — folytatta az anya, — ám tedd azt, ami neked tetszik; de gondold meg, hogy szegény nővéreid hajléktalanok lennének, ha minket nagybátyád elhagyna. — Oh, mama, — kesergett a fiatal ember, — ha tudnád, ha tudnád! . . . — Tudom, fiam, szegény fiam, mit érezhet a szived. De hát mit tehetünk mi arról, hogy szegények vagyunk ? Te nem tudod, nem tudhatod, hogy nagybátyád egész éjeket virrasztott át, mikor te a havi pénzedet vártad. Minő nap volt az, karácsonykor, midőn a bérlő a pénzt a szőllőbérletért nem küldte meg s a gazda a vásárról üres kézzel tért haza. Nem mi végeztünk, hiszen nővéreid mindent megszoktak s megelégesznek egy pár répával is. De miattad volt a nagy gond. »Az a fiú nem tud magán segíteni idegen városban.« —- szólt a nagybácsi. — Nekem meg úgy rémlett, mintha éhesen látnálak bolyongani az idegen város utcáin, ott a hegyek mögött, abban az órában, mikor otthonlétedkor haza jöttél s nővéreid már a lépteidről megismerve, igy szóltak : »Ő az, most jön ő!« Lásd, a testvéreid nem oly szépek, mint sok más leány, de annál inkább szeretnek téged, örökké csak felőled beszélgetnek, ha este a nagy képek alatt ülnek és kötnek s mióta elutaztál — juthat még eszedbe, hogy mindnyájan a folyosón álltunk, mig csak el nem tűntél a szemünk elöl — azóta minden nap megvetettük az ágyadat, mintha csak haza térnél esténkint. Szobad úgy maradt, mint ahogy elhagytad és sőt senki sem használta, még akkor sem, mikor an szentjános-kenyeret takarítottak be, hogy azt tudtuk, hová helyezzük s két kosárnak a nagybátyád is adott helyet az ágya alatt. A 764 Juli néni. Irta Thury Zoltán. A nagynénik mindent tudnak, az édes anyák semmit. Ezek a szegény jó asszonyok csak szeretnek, azok azonban ráérnek a megfigyelésekre a más gyermekével szemben. Nekik is van gyermekük s jól esik a lelküknek, ha a más fia rosszabb, mint az övék. A szegény öreg Wagnerné se látott semmit s csak összecsapta kezeit nagy bámulatában, mikor rosszabbnál rosszabb hírekkel állított be hozzá a testvére. — Juli lelkem, nem hazudsz? — kérdezte egyszer. — Nem én, hát szoktam ? — Nem, de azért mégis mondd, hogy: bizony isten. — No hát, bizony isten, úgy van. Még gyermekkorukban úgy esküdtek egymásnak : bizony isten. Rosszul van ez így mondva, hanem nekik jó volt. Csak érezték, hogy valami olyast jelent: bizonyságul hívom az istent — de nem tudták , és azért megmaradtak mellette vénségükre is. És szent volt nekik ez a naiv eskü. Ha valamelyikük elmondta, biztos lehetett benne a másik, hogy igazat hallott. A szegény öreg Wagnerné pedig mindennap uj esküvel megpecsételt igazságokat hallott a fiáról, aki úgy látszik, hogy nem egészen olyan jó firma, a milyennek az anyja képzeli. Egynémely estén nagyokat lumpol, falhoz verdesi a palackokat s a cigány hátához csapja a hegedűt, ha nem a kedvére játszik. Elhanyagolja az üzletét, ferde irányba tévednek a latinéi, komor, még a família tagjaival szemben is néha úgy viseli magát, mintha szeretné lerázni magáról ezt a sok alkalmatlan, sipitozó öregasszonyt, aki mind tőle vásárolja a cukrot és a kávét s a mellett órákig beszélget a fülébe mindenféle hiábavalóságokat a rokoni jusson. Szemrehányásokat tesz a sorsnak, amiért ilyen igazságtalan az öreg asszonyok és vén kisasszonyok rokoni kiosztásában. Neki adott tizet is, másnak egy sincs. Eddig jobb fiú volt s hogy ilyen hirtelen megváltozott, nagy pánik lett egyszerre a famíliában. Juli néninek nem volt semmi dolga, hát ő járt el legszorgalmasabban a dologban, mert ki kell deríteni azt minden áron, hogy miért változott meg olyan egyszerre ez a derék, jó fiú, a Wagnerné Ference. Egy délután aztán biztos adatokkal megrakodva, lihegve nyitott be Wagnernéhez Juli néni. — Baj van, barátom — azon kezdte, — nagy baj van. — Mi? — Sokkal nagyobb, mint hittem volna.