Fővárosi Lapok 1893. április (90-118. szám)
1893-04-08 / 96. szám
XXX. évfolyam 96. szám Szombat, 1893. ápril 8 Szerkesztői iroda: Budapest, Ferenciek tere 4. Előfizetési dij:1 hóra.....................1 frt 40 kr. Negyedévre . . . 4 „ — „ , Félévre .... 8 n . Egyes szám 5 kr. ‘ Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP KÖZLEMÉNYEKKEL A DIVAT ÉS SPORT KÖRÉBŐL. Kiadóhivatal: Budapest, Ferenciek-terem. Hirdetéseket és apróhirdetéseket elfogad a kiadóhivatal és minden fővárosi hirdetési iroda. Magyar művészek Bécsben. A bécsi művészek háza nem megszokott találkozási helye a magyar képíróknak és szobrászoknak. Művészeinket nem igen csábítja a császárváros közeli fekvése; műveiket még mindig örömesebb küldik Münchenbe, vagy ha épen kiválóbb, ambiciózusabb alkotásuk van: dicsőséget, hírnevet osztogató Párisba. Tömegesebben, impozánsabban még nem is voltak képviselve Bécsben, csak egy alkalommal, az 1882-diki nemzetközi művészeti kiállítás alkalmával. Régebben, egy más helyen elmondtam már, hogy anyagi szempontból mily érthetetlen dolog művészeinknek a bécsi kiállításoktól való idegenkedése. Hangsúlyoztam akkor, hogy képíróink, ha összeszednék erejüket, az osztrák főváros nagyobbára középszerűségekből álló művészei mellett mily könnyen feltűnhetnének, s nem mulasztottam el rámutatni arra is, hogy az általuk csaknem következetesen mellőzött Bécs végre mégis csak olyan művészeti központ, ahol a magyar képírónak, szobrásznak könnyen nyílik alkalma arra, hogy munkásságát, ha nincsenek túlzott igényei, értékesíthesse. Becsnek vannak jómódú amateurjei, kik szép tárgyak szemlélésében növekedtek, kik megszokták azt, hogy szobáikat a művészet alkotásaival díszítsék s vannak műkereskedései, melyek megannyi közvetítő csatornák az alkotó művészek s a fogyasztó nagy közönség között. Nekünk, itt Budapesten a művészetek prosperálásának mindezen tényezőit jóformán nélkülöznünk kell. A magyar fővárosban az amateur még mindig fehér holló s az értelmes fő által vezetett műkereskedés •Opium desiderium. Hogy létesül- e ilyen egyhamarjában, ki tudná megmondani ? A jelek egyelőre nem sok jóval biztatnak. A kínálkozó alkalmat fölhasználni tehát nem csupán ambíció dolga, hanem egyúttal az anyagi prosperálás követelménye. Hogy ennek a fölszólalásnak volt némi alapja , az utóbbi két-három esztendő tapasztalásai mutatják. Végre megértük azt, hogy nem mi kérünk kölcsön Bécstől művészeket, mint ez évtizedeken keresztül divatos dolog volt nálunk, hanem Bécs buzgólkodik abban, hogy jelesebb képíróinkat kitüntetésekkel, megrendelésekkel magához csábítsa. A bécsi művészek házának évi katalógusaiból láthatjuk, hogy nincs olyan díj, nincs olyan kitüntetés, melyben magyar művész ne részesült volna; a kiállításokon szereplő tárgyak közt a tőlünk származók csaknem mindig feltűnést vagy legalább érdeklődést keltenek; az osztrák főváros arisztokráciája pedig egy idő óta, mondhatni, ambícióját helyezi abba, hogy magyar képíró, Benczúr vagy Horovitz által festesse magát. Horovitznak ideje nagy részét már ma is Bécsben kell töltenie, s ha Benczúrt nem kötnék hozzánk a vezetése alatt álló iskola gondjai s régibb megrendelések, az osztrák főurak közt bizonyára szintén nagyon fényesen tudná kamatoztatni a maga nemében páratlan művészetét. He nemcsak ezek a kiváló mesterek, hanem más magyar művészeink is az elismerés számos jelében részesülnek. A közönség örömest látja, megvásárolja, a kritika dicséretekkel halmozza el műveiket. Pedig még mindig nem mondhatjuk, hogy az a tíz-tizenkét művész, aki egy-egy bécsi kiállításon megfordul, csak tájékoztatólag is képviseli a modern magyar művészetet. Geniálisabb fiatal festőink egy része még egyáltalában ismeretlen a császárvárosban. S akik oda ellátogatnak is, rendesen olyan képeiket állítják ki, amely képek egy pár külföldi kiállításon már megfordultak, de vevőre sehol, sem találtak. Még téli kiállításunk jutalmazott művei sem mindenkor láthatók a bécsi művészek vendégszerető házában. Pedig, ha festőink, szobrászaink egykor arra határoznák el magukat, hogy Bécsben jobb műveikből tömeges kiállítást rendezzenek, bizonyos vagyok benne, hogy nemcsak meglepnék, hanem meg is hódítanák az osztrák közönséget. A pár nap előtt megnyílt tavaszi Toiáltitás tanulságai lebegnek előttem. Tizenhat, többnyire kifogástalanul világított terem van megrakva képekkel, szobrokkal; a kiállított művek száma meghaladja a nyolcszázat s ebben a nagy tömegben azok a képek, a melyek előtt folyvást nézők csoportosulnak, magyar művészek ecsete alól kerültek ki. Ott van mindjárt a földszinti nagyteremben, abban a teremben, mely az 1882-diki emlékezetes internacionális kiállítás alkalmával a francia művészet remekeit fogadta magába, Ferdinand bolgár fejedelemnek Benczúr Gyula által festett hasonmása. Valóságos küzdelembe kerül, míg az impozáns kép közelébe juthatunk. Folyvást újabb és újabb csoportok képződnek a nagy vászon előtt, mely teljes ragyogásában mutatja a mi Benczúrunk művészetét. A fény, a gazdagság, mely erről a festményről felénk ragyog, csaknem kápráztatja a szemünket, s a kép hatása egészben véve mégis nyugodt és összhangzatos. A rendjelek nagy halmaza, a bútorzat aranyozásai, az asztalon pihenő bolgár arany korona nem vonják magukra figyelmünket, mert a mester ezúttal a fiatal fejedelem arcát igyekezett kiemelni, nagy melyről a karaterő és előkelőség tükröződnek vissza. Ez, a festmény, szín hatását illetőleg, a régi olasz mesterek alkotásaival versenyezhet. A bécsi közönség nem tud betelni szemlélésével s Elena férje. (Olasz regény.) Irta Giovanni Verga. (Folytatás.) Elena, keztyűs kézzel, mintha látogatáson lett volna, mindent dicsért s határozottan állította, hogy neki pompás dolga van s kérte Róbertet, segítsen neki alkalmas és nem igen nagy, inkább szerény fészek keresésében; a fődolog csak az, hogy az a lakás szép, márványlépcsőzetű házban legyen. Rosamarina s az altavillái három szoba kerek kilencezer lírán kelt el. Mikor Elena az óhajtott kisfészkecskét megtalálta, egy szalont, hálószobát és öltöző szobát rendezett be magának s egy kis dolgozószobát a férje számára. Az ajtóra csinos sárgaréz táblácskát szögeztek ily fölirattal: »Dorello, ügyvéd« s Cesare új irodájában várta az ügyes bajos embereket. Elena egészen el volt foglalva azzal, hogy az intézetbeli előkelő barátnőinek, kikről tudomása volt, névjegyeket küldözgetett. Az ő kis aranyszín sárga szalonjában, ragyogó csecsebecséi és virággal telt vázái közt fogadta aztán ezeknek a látogatásait. Egy hónap sem telt belé, midőn fogadó napja volt; barátnői el-eljöttek érte kocsin s a San-Carlo színházban, hol páholyt béreltek, igen jól töltötték az időt tisztelőik körében. Elena, a társaságokban, hová behatolt a férjjének az oldalár, igen jó benyomást tett. — Te oly ismeretségeket szerezhetsz itt, melyek hasznodra válhatnak, — mondta a fiatalasszony a férjének, — tanácsbeliekkel, híres kartársakkal, gazdag kliensekkel ismerkedhetel meg, akik téged majd divatba hoznak. Ilyenkor aztán Elena az ajtónál vagy valamelyik kártyaasztalnál hagyta férjét megállni, hol ásítozásait kalapja mögé rejthette, vagy a játékot nézhette, melyhez mit sem értett és ahol válaszolnia kellett ismerősei köznapias csevegéseire, kik mellette elhaladva, csupa udvariasságból, intéztek hozzá néhány szót, ha a tánc vagy zene a komolyabb embereket az ablakhoz vagy az ajtók felé szorította. Voltak itt tanácsosok, képviselők, felsőtörvényszéki tagok, potrohos ügyvédek, kik kalapjaikkal legyezgették magukat, a társaságot bámulták, hőség miatt panaszkodtak s Cesare előtt a felesége elegáns és kellemes modorát dicsőítették. Aztán megjegyezték, hogy némi szórakozás szükséges az oly embereknek, kik egész nap komoly dolgokkal foglalkoznak, a fölött pedig csudálkozásukat fejezték ki, hogy őt soha sem látják a törvényszéki tárgyalásokon. Pirulva kellett Cesarenak megvallania, hogy még nem voltak pőrei. A többi, csupa udvariasságból megjegyezte, hogy mindig így szokott az lenni, ha valaki a pályája kezdetén az illemre sokat tartva, nem barátkozik vendéglősökkel, hajhászokkal, kik a vidéken a kilenseket vadászszák a számára. Végre egy hódolatteljes pillantást vetettek a kereset nélkül való ügyvéd elegáns nejére, ki mosolygva és fesztelenül fogadta, mint bármely előkelő asszonyság, a férfiak hódolatát. Ha Elena, alighogy elköltve ebédjét, öltözőszobájába sietett s valamennyi gyertyát meggyujtott, hogy szinházhoz, hangversenyhez vagy mulatsághoz öltözködjék, férje elszomorodott, mert eszébe jutottak a rosamarinai kellemes esték, midőn Elena csupán neki élt. Úgy rémlett neki, mintha ezek az idegen emberek, kik őt alig üdvözölték, ez a zene, melyet ő nem igen ismert, ezek az örömök, melyekben nem igen osztozott, valamit elrabolnának a feleségétől, egy godolatot, egy kis figyelmet, a vidámság pillanatait s némi nyájasságot. Keserű élvezetül szolgált neki, csaknem nőiesen finom érzékével boncolgatni Elena érzelmeinek minden árnyalatát, melyek mindinkább távolodtak tőle. Ha aztán a fiatal asszonyt szépségének tudatában, sugárzó arccal ismé megjelenni látta, mosolygott a feleségére, újra elragadtatva ennek diadalt arató hivalkodása által. Ekkor aztán nem volt többé bátorsága, azt mondani neki,hogy jobban szeretne vele egyedül bolyongani a sötétben, karöltve, mint amaz éjjel, mikor a csöndes utcákon egymás mellett lépdeltek. Csak egyetlenegyszer nyilvánította Cesare efféle óhaját. Elena bámulva nézett rá s nyájasan mondta : — Amint akarod. Többé aztán nem hozott elő ilyesmit. Ama társaságokban, ahová feleségét kisérgetnie kellett, ezt egész este csak a fekete kabátok egész bástyája mögött láthatta, rikító színek és csillogó legyezők közt, melyek úgy lebegtek mint a lepkeszárnyak, a ragyogó világításnál, ama körben, mely egy-egy rögtönzött quadrill után feloszlott s a zongora körül tömörült, ha zongoráztak, ama néhány kiválasztott közt, akik a háziasszony divánja körül csoportosulhattak. Egyszer-máskor, mint üde forrás csörgése hatott Cesarenak a lelkére egy-egy szó vagy ka-