Fővárosi Lapok 1893. április (90-118. szám)

1893-04-08 / 96. szám

XXX. évfolyam 96. szám Szombat, 1893. ápril 8 Szerkesztői iroda: Budapest, Ferenciek­ tere 4. Előfizetési dij:­­1 hóra.....................1 frt 40 kr. Negyedévre . . . 4 „ — „ , Félévre .... 8 n . Egyes szám 5 kr. ‘ Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP KÖZLEMÉNYEKKEL A DIVAT ÉS SPORT KÖRÉBŐL. Kiadóhivatal: Budapest, Ferenciek-tere­m. Hirdetéseket és apró­hirdetéseket elfogad a kiadóhivatal és minden fővárosi hirde­tési iroda. Magyar művészek Bécsben. A bécsi művészek háza nem megszokott ta­lálkozási helye a magyar képíróknak és szobrá­szoknak. Művészeinket nem igen csábítja a csá­szárváros közeli fekvése; műveiket még mindig örömes­ebb küldik Münchenbe, vagy ha épen ki­válóbb, ambiciózusabb alkotásuk van: dicsőséget, hírnevet osztogató Párisba. Tömegesebben, impo­­zánsabban még nem is voltak képviselve Bécsben, csak egy alkalommal, az 1882-diki nemzetközi mű­vészeti kiállítás alkalmával. Régebben, egy más helyen elmondtam már, hogy anyagi szempontból mily érthetetlen dolog művészeinknek a bécsi kiállításoktól való idegen­kedése. Hangsúlyoztam akkor, hogy képíróink, ha összeszednék erejüket, az osztrák főváros nagyob­­bára középszerűségekből álló művészei mellett mily könnyen feltűnhetnének, s nem mulasztot­tam el rámutatni arra is, hogy az általuk csaknem következetesen mellőzött Bécs végre mégis csak olyan művészeti központ, a­hol a magyar képírónak, szobrásznak könnyen nyílik alkalma arra, hogy munkásságát, ha nincsenek túlzott igényei, értéke­síthesse. Becsnek vannak jómódú amateurjei, kik szép tárgyak szemlélésében növekedtek, kik meg­szokták azt, hogy szobáikat a művészet alkotásaival díszítsék s vannak műkereskedései, melyek meg­annyi közvetítő csatornák az alkotó művészek s a fogyasztó nagy közönség között. Nekünk, itt Bu­dapesten a művészetek prosperálásának mindezen tényezőit jóformán nélkülöznünk kell. A magyar fővárosban az amateur még mindig fehér holló s az értelmes fő által vezetett műk­ereskedés •O­pium desiderium. Hogy létesül- e ilyen egyhamar­­jában, ki tudná megmondani ? A jelek egyelőre nem sok jóval biztatnak. A kínálkozó alkalmat fölhasználni tehát nem csupán ambíció dolga, ha­nem egyúttal az anyagi prosperálás követelménye. Hogy ennek a fölszólalásnak volt némi alapja , az utóbbi két-három esztendő tapasztalá­sai mutatják. Végre megértük azt, hogy nem mi ké­rünk kölcsön Bécstől művészeket, mint ez évtizede­ken keresztül divatos dolog volt nálunk, hanem Bécs buzgólkodik abban, hogy jelesebb képíróinkat kitüntetésekkel, megrendelésekkel magához csá­bítsa. A bécsi művészek házának évi katalógusaiból láthatjuk, hogy nincs olyan díj, nincs olyan kitünte­tés, melyben magyar művész ne részesült volna; a kiállításokon szereplő tárgyak közt a tőlünk szár­mazók csaknem mindig feltűnést vagy legalább érdeklődést keltenek; az osztrák főváros arisztok­ráciája pedig egy idő óta, mondhatni, ambícióját helyezi abba, hogy magyar képíró, Benczúr vagy Horovitz által festesse magát. Horovitznak ideje nagy részét már ma is Bécsben kell töltenie, s ha Benczúrt nem kötnék hozzánk a vezetése alatt álló iskola gondjai s régibb megrendelések, az osz­trák főurak közt bizonyára szintén nagyon fénye­sen tudná kamatoztatni a maga nemében páratlan művészetét. He nemcsak ezek a kiváló mesterek, hanem más magyar művészeink is az elismerés számos jelében részesülnek. A közönség örömest látja, megvásárolja, a kritika dicséretekkel hal­mozza el műveiket. Pedig még mindig nem mond­hatjuk, hogy az a tíz-tizenkét művész, aki egy-egy bécsi kiállításon megfordul, csak tájékoztatólag is képviseli a modern magyar művészetet. Geniálisabb fiatal festőink egy része még egyáltalában isme­retlen a császár­városban. S akik oda ellátogat­nak is, rendesen olyan képeiket állítják ki, amely képek egy pár külföldi kiállításon már megfordul­tak, de vevőre sehol, sem találtak. Még téli kiállí­tásunk jutalmazott művei sem mindenkor látha­tók a bécsi művészek vendégszerető házában. Pedig, ha festőink, szobrászaink egykor arra határoznák el magukat, hogy Bécsben jobb mű­veikből tömeges kiállítást rendezzenek, bizonyos vagyok benne, hogy nemcsak meglepnék, hanem meg is hódítanák az osztrák közönséget. A pár nap előtt megnyílt tavaszi Toiáltitás tanulságai lebegnek előttem. Tizenhat, többnyire kifogástalanul világított terem van megrakva képekkel, szobrokkal; a ki­állított művek száma meghaladja a nyolcszázat s ebben a nagy tömegben azok a képek, a melyek előtt folyvást nézők csoportosulnak, magyar mű­­vészek ecsete alól kerültek ki. Ott van mindjárt a földszinti nagyteremben, abban a teremben, mely az 1882-diki emlékezetes internacionális kiállítás alkalmával a francia mű­vészet remekeit fogadta magába, Ferdinand bol­gár fejedelemnek Benczúr Gyula által festett ha­sonmása. Valóságos küzdelembe kerül, míg az im­pozáns kép közelébe juthatunk. Folyvást újabb és újabb csoportok képződnek a nagy vászon előtt, mely teljes ragyogásában mutatja a mi Benczúrunk művészetét. A fény, a gazdagság, mely erről a festményről felénk ragyog, csaknem kápráz­tatja a szemünket, s a kép hatása egészben véve mégis nyugodt és összhangzatos. A rend­jelek nagy halmaza, a bútorzat aranyozásai, az asztalon pihenő bolgár arany korona nem vonják magukra figyelmünket, mert a mes­ter ezúttal a fiatal fejedelem arcát igyekezett ki­emelni, nagy melyről a karaterő és előkelőség tükrö­ződnek vissza. Ez, a festmény, szín hatását illetőleg, a régi olasz mesterek alkotásaival versenyezhet. A bécsi közönség nem tud betelni szemlélésével s Elena férje. (Olasz regény.) Irta Giovanni Verga. (Folytatás.) Elena, keztyűs kézzel, mintha látogatáson lett volna, mindent dicsért s határozottan állította, hogy neki pompás dolga van s kérte Róbertet, segítsen neki alkalmas és nem igen nagy, inkább szerény fészek keresésében; a fődolog csak az, hogy az a lakás szép, márványlépcsőzetű házban legyen. Rosamarina s az altavillái három szoba ke­rek kilencezer lírán kelt el. Mikor Elena az óhajtott kis­­fészkecskét megtalálta, egy szalont, hálószobát és öltöző szo­bát rendezett be magának s egy kis dolgozó­­szobát a férje számára. Az ajtóra csinos sárgaréz táblácskát szögeztek ily fölirattal: »Dorello, ügy­véd« s Cesare új irodájában várta az ügyes bajos em­bereket. Elena egészen el volt foglalva azzal, hogy az intézetbeli előkelő barátnőinek, kikről tudo­mása volt, névjegyeket küldözgetett. Az ő kis aranyszín sárga szalonjában, ra­gyogó csecsebecséi és virággal telt vázái közt fogadta aztán ezeknek a látogatásait. Egy hónap sem telt belé, midőn fogadó napja volt; barátnői el-eljöttek érte kocsin s a San-Carlo színházban, hol páholyt béreltek, igen jól töltötték az időt tisztelőik körében. Elena, a társaságokban, hová behatolt a férj­­jének az oldalár, igen jó benyomást tett. — Te oly ismeretségeket szerezhetsz itt, melyek hasznodra válhatnak, — mondta a fiatal­asszony a férjének, — tanácsbeliekkel, híres kar­társakkal, gazdag kliensekkel ismerkedhetel meg, a­kik téged majd divatba hoznak. Ilyenkor aztán Elena az ajtónál vagy vala­melyik kártyaasztalnál hagyta férjét megállni, hol ásítozásait kalapja mögé rejthette, vagy a já­tékot nézhette, melyhez mit sem értett és a­hol válaszolnia kellett ismerősei köznapi­as csevegé­seire, kik mellette elhaladva, csupa udvariasság­ból, intéztek hozzá néhány szót, ha a tánc vagy zene a komolyabb embereket az ablakhoz vagy az ajtók felé szorította. Voltak itt tanácsosok, kép­viselők, felsőtörvényszéki tagok, potrohos ügy­védek, kik kalapjaikkal legyezgették magukat, a társaságot bámulták, hőség miatt panaszkodtak s Cesare előtt a felesége elegáns és kellemes mo­­dorát dicsőítették. Aztán megjegyezték, hogy némi szórakozás szükséges az oly embereknek, kik egész nap komoly dolgokkal foglalkoznak, a fölött pe­dig csudálkozásukat fejezték ki, hogy őt soha sem látják a törvényszéki tárgyalásokon. Pirulva kellett Cesarenak megvallania, hogy még nem voltak pőrei. A többi, csupa udvariasság­ból megjegyezte, hogy mindig így szokott az lenni, ha valaki a pályája kezdetén az illemre sokat tartva, nem barátkozik vendéglősökkel, hajhászok­­kal, kik a vidéken a kilenseket vadászszák a szá­mára. Végre egy hódolatteljes pillantást vetettek a kereset nélkül való ügyvéd elegáns nejére, ki mo­­solygva és fesztelenül fogadta, mint bármely elő­kelő asszonyság, a férfiak hódolatát. Ha Elena, alighogy elköltve ebédjét, öltöző­szobájába sietett s valamennyi gyertyát meggyuj­­tott, hogy szinházhoz, hangversenyhez vagy mu­latsághoz öltözködjék, férje elszomorodott, mert eszébe jutottak a rosamarinai kellemes esték, mi­dőn Elena csupán neki élt. Úgy rémlett neki, mintha ezek az idegen emberek, kik őt alig üdvö­zölték, ez a zene, melyet ő nem igen ismert, ezek az örömök, melyekben nem igen osztozott, valamit elrabolnának a feleségétől, egy godolatot, egy kis figyelmet, a vidámság pillanatait s némi nyájas­ságot. Keserű élvezetül szolgált neki, csaknem nőiesen finom érzékével boncolgatni Elena érzel­meinek minden árnyalatát, melyek mindinkább távolodtak tőle. Ha aztán a fiatal asszonyt szép­­ségének tudatában, sugárzó arccal ismé megje­lenni látta, mosolygott a feleségére, újra elragad­tatva ennek diadalt arató hivalkodása által. Ekkor aztán nem volt többé bátorsága, azt mondani neki,hogy jobban szeretne vele egyedül bolyongani a sötétben, karöltve, mint amaz éjjel, mikor a csöndes utcákon egymás mellett lépdeltek. Csak egyetlenegyszer nyilvánította Cesare efféle óhaját. Elena bámulva nézett rá s nyájasan mondta : — A­mint akarod. Többé aztán nem hozott elő ilyesmit. Ama társaságokban, a­hová feleségét kisér­­getnie kellett, ezt egész este csak a fekete kabá­tok egész bástyája mögött láthatta, rikító színek és csillogó legyezők közt, melyek úgy lebegtek mint a lepkeszárnyak, a ragyogó világításnál, ama körben, mely egy-egy rögtönzött quadrill után feloszlott s a zongora körül tömörült, ha zongo­ráztak, ama néhány kiválasztott közt, a­kik a házi­asszony divánja körül csoportosulhattak. Egyszer-máskor, mint üde forrás csörgése hatott Cesarenak a lelkére egy-egy szó vagy ka-

Next