Fővárosi Lapok 1893. május (119-148. szám)
1893-05-01 / 119. szám
XXX. évfolyam, 119. szám, Szerkesztői iroda: Budapest, Ferenciek-tere 4. Előfizetési dij: •1 hóra.....................1 frt 40 kr. Vftgyedévre ... 4 — - ff évre .... 8 „ — » Egyes szám 5 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Hétfő, 1893. május 1. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP KÖZLEMÉNYEKKEL A DIVAT ÉS SPORT KÖRÉBŐL. Kiadóhivatal: Budapest, Ferenciek tere & Hirdetéseket és apróhirdetéseket elfogad a kiadóhivatal é• minden fővárosi hirdetési iroda. Udvart a gyermekeknek! (Levél a szerkesztőhöz.) Két cikket olvastam már régebben e lapnak hasábjain: gyermekszoba-irtó volt az egyik, gyermekszoba-védő a másik. Most, hogy a fák már lombosodnak s a meleg tavaszi napsugár a szabadba csalogat, föléled bennem a vágy, hogy megtoldjam ezt a dolgot még egy alkalomszerű szóval. Elek apa a legtágasabb szobát jelölte ki a gyermekeknek; én ennél is tovább megyek: a tető és festett falak nélkül szűkölködő udvart ajánlom. Szinte látom a székes főváros gyermekáldott apáinak és anyáinak mosolygását, hallom is, amint mondják: — Te jámbor, provinciál pedagógus, mily kényelműen dobálózol evvel a szóval: udvar. Hiszen, ha látnád, milyen udvarai vannak a mi cifra kaszárnyáinknak! Egy-egy markos rakodó szolga ha kiterjesztené a tenyerét, úgy lebontaná a mi tágas udvarainkat, mint kotló a csirkéit. Tudom . . . tudom. Tudom, hogy a fővárosi paloták udvarának ékes kockaköveit nem érinti a magasztalt napsugár csókja; tudom, hogy vannak ablakok, melyeken át a napsugár még sohasem pillantott a szobába, hol egy-egy fővárosi diák buzgón tanulja az elévülhetetlen genus-szabályokat. Ha pediglen olykor-olykor alápislant a tenyérnyi udvarra, nem ébred fel gyermeki szívében az a kivánság, ha én köröskörül szaladgálhatnék egynéhányszor! Az udvar poézise kivész, mint sok egyéb ezen a zsibárus világon. Az udvari poézise, az utcák futópályája, a nagy terek csatasíkja! A tél folyamában gonosz lárma utóhangja hatolt el a mi komoly iskolánk tanári szobájáig. Szólott a hir a következőképpen : — Szilaj harc dühöngött tegnap a gimnazisták és realisták között. Hógolyók röpültek elsötétítve a napot, harsány kiáltozással telt meg a borongós levegő, sok hóba kanyarított nebuló heverte meg a puha hórakásokat. Kitürült arcú bajnokok iramodtak újabb rohamra, miglen a rendőrség közbelépése elejét vette mindennemű vérontásnak. Szörnyű .... szörnyű! Gonosz idők nyilvánvaló jelei. Az embriójában is fenyegető egyházpolitikai zavargások egyik rejtett szikrája pattant fel bizonyára, avagy a komor muszka-készülődések nagy hordóerejű sejtelme öltött testet, ami abból is kitetszik, mert az egyik fél muszkának, a másik magyarnak nevezte magát. Hozzájuk csatlakoztak vállalkozó szellemű elemisták, kiket azonban a küzdő oroszlánok csakhamar megugrasztottak a helyszínéről. Törvényt kellett ülni a csendháborítók felett, s kijutott a professzori szigorú dorgatóriumból, hogy a városi tanács nyugalma helyreállíttassék. Pedig vájjon nem istennek és embernek egyaránt tetsző cselekedet-e az, ha a gyermekek egy jókora terjedelmű udvaron, pompás széles utcán, vagy négyszögletű téren egymást kétszer-háromszor a hórakásba lódítják és serény kezekkel egymás mellére érdemrendül hólapdákat ragasztanak. Vájjon Kohn Mórickának nem gömbölyödik-e ki gombóc módra az ábrázata, ha Csiba Jankót nyakon találja felejteni biztos távolból a hógomolyaggal? Ni... mint kipirultak az arcaik! Mint ragyognak a szemeik, vörös tenyerük mily vakmerő kedvvel forgatja a szűztiszta havat, formálván belőle csinos labdát! Hogy megfeszül az izmuk, hogy emelkedik nemes önérzettől a kebelék, ha eltalálják az eltalálni valót! Hova lettél te utcák, terek, udvarok feledhetetlen poézise ? A diszkertek irigy pöffeszkedéssel foglalják el azt a nagyobbacska helyet a különben elég nagy udvaron. Vasrács mered korlátul az ügyetlenül mozgó gyermek ellenében, ha bogarászni egy kis kedve támad. Néha a nyájas házi úr leszen,, hogy takarodjanak fel azok az arcátlan gyermekek, ne rabolják meg délutáni álmát . . . Feltakarodnak ... fel, mert a házi urak bölcs és hatalmas emberiek. Kiadnák ők albérletbe négyszögcentiméterenkint az udvar levegőjét is, ha ez az a derék légnemű test nem tudná magát emancipálni minden néven nevezendő kisajátítástól.. . Feltakarodnak a szegény fiúcskák, s félénken beléjük szorul, bennök összezsugorodik a természetes élénkség, a kifelé törő gyermeki nyughatatlanság, megbénul bennök a szabadság iránt való szeretet, mert hogy is vágyódnának ellenállhatatlanul az után, amit gyermekkorukban soha meg nem ismernek. Itt eszembe jut iskolánk hosszú folyosója, melyen hideg, téli időben egymás hátára szorulnak a gyermekek, s mégis nagy ügygyel-bajjal fogócskát, bakugrást rögtönöznek tíz percnyi boldogság édes zálogául. Mi pedig IX. rangosztályba nyomott pedagógusok olyan emberszeretettel nyeljük a port, mely utánuk emlékeztetőül marad, hogy már csak ezért is megérdemelnénk a két fizetésfelemelési fokozatot. Bezzeg, ha szabad az udvar, van ott olyan nyüzsgés, futkosás, ugrás, dulakodás, lárma, hogy azt lehetetlen igazi boldogság nélkül nézni. Felérem észszel, hogy mindaz, amiről beszélek, jámbor óhajtás, jobb időknek visszasóvárgása, mert hiszen lehetne-e valamely házzal rendelkező úriember, aki méregdrága pénzen vásárol minden A HARMADIK. (Lengyel elbeszélés.) Irta Sieukiewicz Henrik. (Folytatás.) VII. Következik ünnepies eljegyzésünk. XV. Lajos stíljében készült gyönyörű gyűrűt vettem, mely sem a szülőknek, sem Kaziának nem tetszett, mert hát az egész családban senkinek sincs fogalma az igazi művészetről. Kazián még nagyon sokat kell csiszolnom, hogy a nyárspolgárias modort eltávolíthassam tőle s művészet iránt való érzéket önthessek belé, de mivel szeret, a legjobbat remélem tőle. Az eljegyzésre Swiateckin kívül senkit sem akarok meghíni. Kértem, látogassa meg addig Suslowskit, de ő azt állította, habár erkölcsileg és anyagilag tönkre ment is, mégsem sülyedt anynyira, hogy vizitelgessen. Nagyon kellemetlen dolog ez! Suslowskival előre meg kell értetnem, hogy az én pajtásom egészen kivételes eredetiség, máskülönben pedig jeles kópirós a legbecsületesebb fickó. Mikor Suslowski megtudta, hogy az én barátom »nagy«, »közép« és »kis holttesteket fest, összevonta a szemöldökét s kinyilatkoztatta, hogy ő mindig csak rendes emberekkel érintkezett, egész hivatali pályafutása mocsoktalan volt s igy ama biztos reményének ad kifejezést, hogy Swiatecki úr egy tisztességes polgári családnál uralkodó szokásokat tisztelni fogja. Őszintén megvallom, hogy ebben a tekintetben nem vagyok mentt minden aggodalomtól s kora reggel óta harcolok Swiateckivel. Makacsul a mellett marad, hogy ő hosszuszáru csizmában jelen meg azünnepélyen. Rimánkodom, csengek, egyre folyvást kérem et. Végre enged, amennyiben kinyilatkoztatja, mikép neki semmi oka nincs arra, miért ne tegye magát bolonddá. Sajnos, az ő saru fölszerelése élénken emlékeztet Közép Ázsia kutatóinak ilynemű fölszereléséhez, mert a feketeségét csakhamar azután elvesztette, mikor azt a csizmadia, hitelre, haza hozta. De hát ezen nem lehet segíteni! Még nagyobb baj az, hogy Swiateckinek a feje olyan, mint egy erdőborította hegytető, melyen a vihar kegyetlenül garázdálkodott. Ezen azonban nem lehet segíteni, mert nincs a világon az a hajrendező szerszám, mely az ő bozontos üstökét rendbe hozhatná. Azonban, ama zubbony helyett, melyet Swiatecki minden nap visel, kabátot erőltetek rá. Nem ellenzi ezt, de hasonlít abban az általa festett holttestek egyikéhez s ugyanakkor halottiasan komor hangulat lepi meg. Az utcán mindenki megbámulja vékony lábszárait és óriási vedlett kalapját, de hát én ezt már megszoktam. Csöngetünk és belépünk. Már az előszobában hallom Jaczkowicz bácsinak a hangját, aki a túlnépesedés kérdéséről beszél. Jaczkowicz bácsi örökösen erről szokott beszélni — ebből áll egész bölcsesége. Kazia, az ő mousselin ruhácskájában, felhőcskéhez hasonlít — egyszerűen igaz! Suslowski frakkban van, a rokonság is frakkban, az öreg nénikék pedig selyem ruhában vannak. Swiatecki megjelenése benyomást okoz. Bizonyos nyugtalansággal vesznek szemügyre minket . . . Swiatecki mogorván néz szét s kijelenti Suslowski papának, hogy ő bizony az úri népnek a világért sem okozna alkalmatlanságot, »ha nem a Wladeknek a házasságáról és effélékről volna, szó.« Az »effélék« kifejezés végzetes hatásu. Suslowski méltósággal emeli föl a fejét s kérdezi, hogy tulajdonképen mit ért Swiatecki ur az »effélékben ? . . . Swiatecki ur erre azt válaszolja, hogy neki mindegy, akárhogy értelmezik is azt, azonban meri állítani, hogy Wladekért akár fénymázzal is bevonatná magát, ha tudná, hogy abban Suslowski úr gyönyörűségét lelné . . . Az én jövőbeli ipamuram a feleségére, Kazlára meg én rám oly pillantást vet, melyből a megbotránkozás az elkeseredéssel harcol a túlnyomóságért. Szerencsére sikerül nekem a helyzeten könynyíteni, amennyiben a nálam szokásos lélekjelenléttel jövőbeli ipamat arra kérem, legyen szíves engem a család ama tagjaival megismertetni, akiket eddig neki ismertem. Miután mindnyájan megismerkedtünk, leültünk. Kazia mellettem foglal helyet s kezét a kezembe teszi. A szoba megtelt emberrel, de mindnyája feszes és hallgatag. A lég rekkenő és nyomasztó. Jaczkovicz bácsi újra visszatért a vesszőparipájához, a túlnépesedés kérdéséhez Az én Swia-