Fővárosi Lapok 1893. augusztus (210-240. szám)

1893-08-01 / 210. szám

egész majolikából készül, 11 méter magas lesz, s egész sor szobor és dombormű fogja ékesíteni, így rajta lesz Szt.-István, Szt-László, Szt.-Erzsébet és Szt.-Margit szobra. Ezeket Széchy Antal szobrász mintázta. Az oltár gótstílusban épült és összhangzásban lesz a gó­­thikus főszentélylyel. A régi oltár lebontásánál, mint a kath. Egyházi­ Közlöny értesül, egy márványlap alatt egész csomó régi arany-, ezüst- és rézpénzre akadtak, melyek jobbára Mária Terézia és II. Ferenc korából valók. A rézpénzek megrozsdásodtak, mert az 1838-iki nagy árvíz elöntvén a templomot, az oltárral együtt e pénzek is vízben állottak. E régi pénzeket a most for­galomban levő pénzek egy-egy példányával együtt be­falazzák az uj oltárba, melyet ez évi szeptember 8-án Vaszary Kolos bíboros hercegprimás fog fölszentelni. * Uj bakteriológiai intézet. Hieroniymi belügy­miniszter, a belügyminisztérium közegészségügyi osztályával kapcsolatban egy bakteriológiai inté­zet berendezését határozta el, hogy ezáltal a vizs­gálatokat s bakteriológiai ügyeket gyorsan el le­hessen intézni. A berendezéssel már annyira elő­rehaladtak, hogy az intézet rövid idő alatt meg­kezdheti működését. * Súlyos csapás érte Mihály Józsefet, a kitűnő írót és tanárt, s nejét, született Ambrus Máriát. Szép kicsi fiuk, Miklós,tegnap hosszas szenvedés után elhunyt. * Egy furcsa rendelet. A bérkocsis ipartársulat azt közli velünk, hogy­, a főkapitány 28,220. sz. alatt legutóbb kelt rendeletet intézett a két és egy­­fogatú bérkocsisokhoz, melyben szigorú büntetés terhe alatt meghagyta, hogy a forgalmi torlódások elhárítása céljából jövőben vasúti és hajóállomá­sok, cirkusz, színház és lóversenyhez szállítandó kocsivendégektől a viteldíjat mindenkor már a be­szállásnál kötelesek elkérni. Ennek a főkapitányi rendeletnek csak ab­ban az esetben volna érzeménye, ha pótlólag az is kimondatnék benne, hogy a fuvardíjnak előre való kifizetése a bérkocsis nagyságos árak utólagos go­rombáskodásának megakadályozása végett rendel­tetett el. Ezt az indokolást azonban ki tetszett fe­lejteni a rendeletből. * A szolnoki új kaszárnya építését a Szolnok városi közgyűlés a Grünwald testvérek eszter­gomi cégre bízta. A megyei közgyűlés megváltoz­tatta ezt a határozatot és Jirenek és Krausz buda­pesti cégnek adta ki az építkezést. Ez ellen a város fellebbezett s a belügyminiszter ennek helyt adott és e szerint az építkezés a Grünwald testvérek cégre bízandó. * Megtámadott leányok címmel lapunk vasár­napi számában mi is megírtuk, hogy a Baross­­utcában szombaton este 3 ember megtámadta a gyárból hazatérő leányokat s tőlük heti keresetü­ket el akarta rabolni, azonban az arra járók a tá­madókat átadták a rendőrségnek. A megejtett rendőri nyomozás és kihallgatások után a rendőri sajtóiroda a nagy port felvert ügyben a következő tényállást közli: Az esetnél letartóztatott három ittas nap­számos — Wodicska Ferenc, Sáska Miklós és No­­váki Ferenc — szombaton, e hó 29-én este Wodics­­kának Emma nevű, s az irongyárban dolgozó szeretőjéhez indultak, a leány azonban eléjük jött a régi józsefvárosi temetőig. A három leány azzal a panaszszal állott elő, hogy néhány perc előtt két napszámos beléjük kötött, mire az ittas Sáska nyomban arcul ütött egy vele szemben jövő nap­számost, abban a hiedelemben, hogy ez bántotta a leányokat. A napszámost a három duhaj legény hatalmasan ütlegelni kezdte, szerencsére azonban arra vetődött néhány honvédgyalogos, s ezek ki­mentették az ártatlanul bántalmazott embert Sáskáék kezeiből. Az ismeretlen ember erre eltűnt, valamint a leányok is, a­kik látták, hogy különösen Sáska féktelen kedvében van. Erre a három legény az örömvölgy-utcába tért be, melynek egyik ka­puja előtt Sáska meglátta Behinszky Irma 18 éves leányt, a ki elé azzal állt, hogy rá a törvény nevében jöjjön velem.« A megrémült leány sikoltásaira annak anyja is elesietett­e Sáskát, a ki a leány­nyal erőszakoskodott, arcul ütötte. Sáska most mind a két nőt a földre rántotta. Ekkorra azonban az utcán járók oda siettek s Sáskát társaival együtt átadták az odahívott rendőrségnek. Sás­kánál 16 frt 94 kr. volt, melynek eredetét ki tudta mutatni. A rablási szándék egyáltalán ki van zárva s az eset nem is a népes Baross-utcában, hanem a járatlan mellékutcában történt. A három duhaj legény ellen a vizsgálat folyamatban van. * Villamos vasút Pozsonyban. Levelezőnk írja nekünk, hogy a régi koronázó városban állandó a panasz, hogy nincs lóvonata vasútja. Most aztán­­ egyszerre villamos vasutat kap. Hármas konzorcium vállalkozott rá, hogy kiépítteti a vonalat, a­mire a kormány már megadta az előleges koncessziót. A terveket Domokos Albert mérnök készítette, most nyújtják be őket a minisztériumhoz, az épí­tési engedély megszerzése végett. De sok függ még a várostól is, hogy a vasút létrejöhessen. Ha t. i. a városi közgyűlés megengedi, hogy központi villamos telepből bizonyos mennyiségű villamos­ságot nyilvános és magán­épületek számára át­engedhetnek világításra, akkor egy előkelő cég el­vállalja a pénzügyi kötelezettségeket és a pályát kiépítteti. Az illető cég a költség hetven százalé­kát maga fedezi, a többi harmincat (mintegy 120,000 forintot)aláírás útján szerzik be. A vasút összes költsége 450,000 frt. A város közgyűlése közelebb határoz ez ügyben. * Nincs milliós hozomány. Pár hét előtt az a hír terjedt világgá Olaszországból, hogy a tönkre­jutott Borghese Pál hercegnek legidősebb fia, Sci­­pio herceg elveszi Vanderbiltnek, az amerikai kré­­zusnak leányát, 80 millió líra hozománynyal. A táviratok annak a hírét is meghozták, hogy az anyahercegnőt, unokája jó házasságának hírére, szélhüdés érte. Ha e fölött érzett örömében s nem a mesalliance fölött érzett bosszúságában érte a szélhüdés, akkor ez teljesen kárbaveszett szélhüdés volt, mert Scipio herceg nem a milliomos Vander­bilt családból házasodik. Sem Cornelius, sem Wil­liam Vanderbiltnek nincs eladó leánya. A herceg menyasszonya tehát valamelyik más Vanderbilt családból származik. * Rövid hírek. A Pasteur-intézetből. A Pasteur­­intézetben julius hó 15-étől augusztus hó 1-éig összesen 50 új beteget vettek föl s ez idő alatt ugyanennyit bocsátottak el. Az intézetben eddig 2171 beteget gyógykezeltek s ezek közül az intézetet 2120 hagyta el s igy jelenleg ápolás alatt 51 áll. A napi oltások száma 45—50 között ingadozik. — Népesedés a fővá­rosban. A lefolyt héten a fővárosban élve született 344 gyermek, elhalt 265 személy, a születések tehát a ha­lálozásokat 79 esettel múlják felül. — Véres verekedé­sek. Nagy István kocsist az éjjel ismeretlen tettesek a külső váci­ uton véresre verték. Most a Rókus-kórház­­ban ápolják. — A hajtsár-uton Bakk István munkás Fábián András napszámost, verekedés közben, fején és karján összeszurkálta. A mentők a sérültet a Rókusba vitték, a tettest a rendőrség letartóztatta. — Ittas emberek balesete. Kadlusz János munkás, ittas álla­potban, a Viktória hajógyárnál elbukott s súlyos sérü­léseket szenvedett. A János-kórházba vitték. — A VII. kerületi kapitányság udvarán ma egy 30 év körüli, tel­jesen részeg, süketnéma ember elesett s súlyos sérülé­seket szenvedett fején. A mentők a Rókus-kórházba szállították. — Összeégett gyerek. Lázer Ferenc asztalosmester Ilona nevű 2 éves leánykája, szüleinek József­ utca 71. számú lakásán gyufával játszadozva, meggyújtotta a ruháját. A kis leány életveszélyes égési sebeket szenvedett. Ötödik felvonás- Áhitatos, csendes éjszaka. Holdnélküli, felhőtlen éj, a melyben remeg a világ, s a melyben elvész a fo­galom a térről. Az a csillagfelhő nem ér véget ott fenn. Lássátok, a reszkető fényes por leér idáig s tovább foly­tatódik a mélybe. Itt van. Ki ne nyújtsátok kezetek, lehorzsolhatnátok a szép kasszióporát. Eszméletünk se bolygassa a végtelent. Nem éri föl. Aludjunk, mint a­hogy alszik a vidék. Messze a parttól, hol az urasági földek mesgyéje kezdődik, az akácsorok alján, a pázsiton, magányos em­ber fekszik. Nagy posztókendőt terített a határárok szé­lére s elterült rajta. Egyik lábát térdben behajtva fölhúzta, jobb kezét meg a feje alá tette s felnéz az égre. Tekintete belemerül ebbe a sziporkázó, mozdu­latlan portengerbe; gondolatai ott bukdácsolnak az apró-cseprő fénypontok, kisebb-nagyobb világmorzsák között. Van-e ott hasonló ehhez ? Megmozdítja a fejét s egyenesen fölnéz. Függé­lyesen föl az égbolt közepébe. Ott pici csillag hunyorog. Pici, mint gombostűfej. És az is egész világ. Kik lak­hatnak ott ? Tökéletes­ lények, mint itt lenn. Lehet, valamelyik tudósuk épen ide irányította a látcsövét, épen ide, a szemébe, a homloka közepébe, és lehet az is, a tudományuk annyira haladt oda fenn, hogy az a tudós most áthat koponyáján, de a velejébe, apróra boncolgatja gondolatait és számit. Felkönyököl a jobb kezére s a ballal dörzsölgeti a halántékait. Melléből mély, száraz köhögés tör elő, mely szinte elfojtja s a fejébe kergetik a vért. Vájjon látja-e ott az a tudós ezeket a kis lénye­ket itt a mellében, melyek lassan fölemésztik tüdejét ? Látja. Ő már talán ki is számította, mikor vesz ki ettől a kis növény­féregtől az emberiség, aztán az állatvi­lág, végül az egész növényzet. És a föld akkor repülni fog az űrben ember nélkül, élettelenül. Nagy, gömbölyű, la­katlan sivatag lesz az, mint az izsáki környék. Hidegen, fénylő, puszta csillag rideg éjszakában. — Óh, Páris! A távolból halk, elhaló dal szólal meg s hozza hosszan, bánatosan: »Cserebogár, sárga cserebogár« — — megható, bus magyar hangok. A fekvő izgatottan arcra fordul s szétterjesz­tett kezekkel belemarkol a fűbe és a dallal együtt sóhajtja : »Sem nem kérdem sokáig élek-e.« Gondolatai odaröppennek a nagy, félhomályos gótablaku hálószobába, hol a magas előkelő asszony könnyezve vett búcsút tőle s összekulcsolt kezekkel kérte: — Ne menj, fiam, maradj itthon, nem kell neked­­ több nevelés, jó vagy így is akármi gazdag leánynak. Az ő vágyai csak a fia kiházasításáig terjedtek. — Gyenge vagy te, félek, félek — és zokogva ismételte — féltelek, én egyetlen árvám. Nem maradt, ment. És ott volt évekig. Ott pedig hamar feledni ezeket az egyszerű tája­kat, egyszerű embereket. Igen ritkán, nagyon elmosó­dottan jutott eszébe a könnyező, érzékenykedő anya. Már az arcát is kezdte feledni a jó fiú , a hazai tájról meg csak nagyon általános fogalmai voltak. Egy ízben megküldte neki az anyja az új arcképét. Már hat éve nem látta. Öreges, gondterhes, törődött arc, tört sze­mekkel tekintett reája. Alig ismerte meg. Ez még inkább megzavarta képzelmét s szinte elmosta minden emlékét. Hiába hívták haza az egyszülött örököst. A mél­­tóságos asszony beteg, aztán nem jó ha a nagy jószág így marad tovább. Felét sem hozza be. Akkor sem jött, a­mikor azt táviratozták, hogy a méltóságos asszony hir­telen rosszul lett, azután, hogy nagyon rosszul van, azután, hogy halálán van, azután, hogy meghalt. Nem ment. Félt, otthon fogják marasztalni azok között a ret­tentő mocsarak és unalmas szántóföldek között. Nagy szemeket meresztett, mikor az orvosa bi­zonyos napon azzal a tanácscsal lepte meg, hogy men­jen haza, oly sietve, a­mint csak teheti és soha vissza ne térjen többé. Megtette. Nem halt meg mindjárt az első évben. Öt év óta van itt. Eleintén nem tudott eleget csudálkozni maga­magán, hogy bírhatta ki e rettentő egyhangúságban. De mindig talált itt-ott valamit, a­mi lekötötte figyel­mét. Először a szobákat barangolta végig; felkutatta az apró-cseprő, ósdi emlékeket, könyveket, képeket; lapozgatott a régi albumokban ; a könyv- és levéltár­ban elmerengett a poros akták fölött. Mikor aztán lefogta figyelmét a nagyszerű nap­­felkelte, a szűzies reggeli­ség, mely arcára az ártatlan-­­­ság pírját varázsolja; a végtelen róna ragyogó harmat­­szőnyegével s az ezüstös délibáb libegő hullámaival és a holdas est, a mint nesztelenül reszket a lápvizek fe­lett, mikor a homokpuszta beláthatlan hajlásaiban gyö­nyörködött s fürdö­tt a sós tavakban; mikor elterült a buja fűben, vagy elmerült a görbehátu Tisza habjainak szemléletében és föltekintett a bárány felhős égre, mely óriási boltozatát hatalmas hajlásban emelte a végtelen vidékek sásmezei fölé, akkor nagyot sóhajtott és csu­­dálkozott, hogy ő ezt eddig nem ismerte s megvetette holmi test- és lélekölő léhaságokért. De semmi sem kötötte úgy le, mint a nyári és az ő ezerféle titokzatos hangjaival, rezgő csillagaival, al­tató szellőjével. Ilyenkor elhagyta a kastélyt s kigya­logolt a határra. Itt az akácok alján elterült a pléden, s fölmeredt az égre. Szivarszó mellett hallgatta a ter­mészet nyáréji vajúdását, az élet érési korszakát, az ernyedést, a melyben benfoglaltatik az ő lassú, de biz­tos sorvadása is. Mikor ruganyos léptekkel haladt végig az udva­ron, vagy ügyesen ülte meg a lovat, a­kik utána néz­tek, azt hitték, még nem szakadt meg az ősi névsor, még nem. Pedig ez az élet oly nehéz volt neki. Már 1702

Next