Fővárosi Lapok 1893. szeptember (241-270. szám)

1893-09-01 / 241. szám

241. szám XXX. évfolyam. Péntek, 1893. szeptember l. Szerkesztői iroda: Budapest, Ferenciek­ tere 4. Előfizetési díj:% Mra 1 frt 40 kr. i * i ■ O . --- a SE edévi« Egyes szám 5 kr. K«e)«lenik mindennap, hétfőn öt ünnep után való napon is.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP KÖZLEMÉNYEKKEL A DIVAT ÉS SPORT KÖRÉBŐL. Kiadóhivatal: Budapest, Ferenciek­ tere I. Hirdetéseket és apró­hirdetéseket elfogad a kiadóhivatal és minden fővárosi hirde­tési iroda. * HOLLANDI DOLGOK. Amsterdam, aug. 27. Mikor tavaly nyáron az úti programmom összeállításán törtem a fejemet, egy tapasztalt úri­ember, a ki eleget járt-kell mindenfelé s a kit meg­kérdeztem bölcs tanácsért, ezt mondá nekem: Menjen Hollandba, ha nem látta még, nagyon érdekes ország, nem fogja megbánni, ha követi a szavam. — Eljöttem és hogy nem bántam meg, ékes bizonyítéka, hogy ismét itt vagyok. Megsze­rettem szörnyen ezeket a szép, nagy városokat, ezeket a páratlan zöld bársonynyal ékeskedő me­zőket, melyeknek hatalmas füvét a híres hollandi bocik rágicsálják, ezeket a temérdek kalimpáló szélmalommal beszórt szép síkságokat, melyekből csuda mód egyszerre csak szemünkbe tűnik itt is, ott is egy-egy jókora hajóárbóc (mert tudvalevő, hogy az egész ország csatornázva van,) megszeret­tem mindezt és újra itt vagyok immár jó ismerős­ként. Baedeker urat mindjárt az első nap ünne­pélyesen leszállítottam arról a büszke trónusról, melyen a szegény világot járó emberiség fölött zsar­nokoskodik és sutba dobtam. Otthon vagyok a »straat«-ok, gracht-ok és plein-ek között. Mit ne­kem az ő megcsillagozott hotel­jei és minden plánuma! Kicsi az ország, kicsi a fővárosa is. De párat­lanul rendezett, csinos és tiszta ez is, mint amaz. Azon felül olyan urias, disztingvált város benyo­mását teszi az emberre, hogy valóban párját kell keresni ebben a tekintetben. Nem bérkaszár­nyákból vannak itt összeróva az utcák, hanem kisebb-nagyobb palotákból majdnem mindenütt. Nem lelket kifárasztó, sivár háztenger ez, hanem annyi benne a szabad tér, a széles csatornákkal szegélyzett gyönyörű fasor, hogy annak elég volna másutt a tizedrésze is. Az igaz, hogy úri nép is lakja, gazdag hollandusok, a­kik oda­át a messze gyarmatokon nem hiába égették szinte fe­ketére a beretvált arcukat. Ezek adják meg a vá­ros jellegét, mert hogy az udvar itt van, abból itt nem csinálnak valami nagy dolgot, legfeljebb ab­ból látni meg, mikor egy egy termetes udvari bárka végig döcög valami komoly képű úrral az utcán. A szép kis királynő beteges, nem látni, féltik azt talán még a széltől is. Olyan ked­vesen néz pedig felénk hollandi parasztöltözékben képe a boltok kirakataiból. Ha a ritka jó benyomás, melyet a város összképe ránk gyakorol, a Buitenhof középkorias építményei, a Vijver valóságos velencei részletei nem csábítanának is ide, érdemes volna megnézni Hágát a nem valami sok, de köztök nem egy hí­rességet rejtő királyi képtár termeiért is. Mert az ódon épületben olyan darabok vannak, mint Hembrandt Anatómiá­ja, meg Simeon­ja, Potter Fia­tal frá-ja, Van Dyck Magdolná­ja és igen sok kép­viselője a hollandi iskolának. "Whuverman, van Os­tade, Ruisdael, Steen, és mások. Bőséges stádium­­tárgyak a szakembernek, de órák hosszáig élveze­tes nézni valók a laikusnak is. Nem várt benyomást tesz ránk a város esti utcai élete. Hat óra után már mindenki megebé­delt, az ablakok megtelnek fekete kávéjukat nyu­godtan szürcsölő férfialakokkal, meg vidám női arcokkal. És oda­lent az utcán, a Spurstraat elég szűk járdáin gomolyogva kergeti egymást a tarka tömeg, fegyvertelen katonák (sehol annyi örökké sétáló, tétlen katonát, mint itten), csintalan gye­rekek, lányok, a­kik összefogódznak az egész utca szélességében és úgy viháncolnak le s fel pajkos énekléssel. A rend egyszerű fekete uniformisba öltözött őre tétlenül nézi a nem tilos csendháborí­tást, kis fekete botját a zsebébe rejti. Ez a pajkos, lármás tömeg megszokott kép lenne valahol a forró olasz ég alatt, de nem itt, a­hol a napsugár­ral minél kevesebbet, de a széllel, esővel annál többet viaskodnak az emberek. * Újra láttam az »észak Velencéjét« is egy évi időköz után. A számtalan grachtokkal átszeldelt nagy város képe miben sem változott azóta. Bizony nem is építenek itt már olcsó cifra­­ságú, büszkélkedni akaró körutakat, mint ná­lunk oda­haza. Meg van állapodva a város képe, talán száz esztendő alatt se változva semmiben. A nagy, mogorva kinézésű ház előtt, melyben egykori híres hazánkfia, a tisza­eszlári bünper egyik főalakja, Scharf Móric csiszolgatja számta­lan kollégája közt a nagyszemű gyémántpitykéket­­— betörés nélkül haladtam el ezúttal, volt már szerencsém hozzá a múlt esztendőben. Annál több időt szenteltem azonban a Rijks-Múzeum pompás termeinek. Gyönyörű modern épület ez és valósággal alig van vége-hossza szebbnél szebb, érdekesebbnél érdekesebb látnivalókat rejtő ter­meinek. A képtár különösen gazdag, főleg termé­szetesen a németalföldi régi nagyhírű mesterek alkotásaiban. Leginkább a Rembrandt-remekek ragadják meg mégis figyelmünket és késztetnek álmélkodó csodálatra. Az arcok kiemelkednek a rámákból, mintha bús és vérből volnának, minden más portrait hidegnek és élettelennek tűnik elénk ezek mellett. Amsterdam tudvalevőleg óriási kereskedő város, azért nem is oly urias kinézésű, mint Hága, az országnak sokkal kisebb fővárosa. Óriási itten a zsibvásár, a lárma a város némely részein. De e mellett a suhanc népségnek a város egész terüle­tére kiterjedő privilégiuma van a legrakoncátla­nabb lármaverésre is. Állítólag az amsterdami A HIVATAL. — Regény. — Irta: Margitay Dezső. (Folytatás.) — Asszonyok ? — Csinosak ? — Hol vannak ? — Mit tudom én ! — Talán a lakására ve­zette . . . Engem bezárni ! — Több, mint bizonyos hogy a kolozsvári vezértitkárságot ígérgeti nekik. Ej, ej, az intrikus. Előlem elcsípni a szép asz­­szonyokat! Halvat kapva kapott a szón: — Az ! — intrikus, az! — De remélem, nem hallgat rá ? — Mi egy titkár ? pfü ! — egy senki. S a kolozsvári vezértitkárság .. . Madarat lehet vele fogni! Keve figyelmesebben pillantott a folyton törül­köző ember szeme közé. _Van talán valami pártfogoltja ? Az aranyabroncsos megfogta az igazgató ka­bátját. _Értsük meg egymást. Én a »Pannóniánál« a »Világnál« azt viszem ki, a­mit akarok. Ha te­szem , lenne önnek egy pártfogoltja . . . — Értem. Cserét, érdekszövetséget ajánl. Nem megvetendő. De hát az intézetem érdeke ? — Phu! Az ön intézetének egy sürgős lebonyo­lítani valója van a Pannóniánál. — Önre sürgős, a Pannóniára nem. Ha ön ezt az urat kinevezi kolozs­vári vezértitkárnak — zsebéből egy kérvényt vett elő s átadta Kevének — én egy hó alatt lebonyolitta­­tom az ügyet s azontúl — kér kezet most, mi ? Keve bepillantott a kérvénybe s meg volt lepve, mikor abban a Melles nevét olvasta. — Hajlandó elvállalni ezért az űrért a fele­lősséget ? — Persze, hiszen... Valami szó lebegett az ajkain, ami nagyon fa­nyar lehetett, mert elgörbült tőle a szája. — Jó. Holnap délig nyilatkozom, vagy talán még ma este. — Szerencséltessen ma este lakásomon, a­hol igazgatóságom tizedik évét fogom ünnepelni. — Ott leszek! — Hogyne!— Ott leszek. Kövér, vörös kezeivel barátságosan megszoron­gatta a keve finom, fehér, arisztokratikusan keskeny kezeit s kalapját felnyomva fejére, kövér mosolygás­sal arcán, hömpölygött ki a teremből. — Piu! A titkárság az enyém. Keve gondolkozva nézegette a kezei között ma­radt pályázati kérvényt. — Vájjon miért pártfogolhatja ez a pénzére s befolyására dölyfös ember Mellest, e felületes fickót ? — kérdezte magától. Valami nesz zavarta föl szemlélődéséből. Meg­fordult s Kristóf urat pillantotta meg, aki beteges­forma nejével abban fáradozott, hogy apró, hat leány­gyerekét az üvegfal mellett sorba fölállítsa. — Az istenért, mi baj ? — közeledett feléjük. — Leégtek? — Engedelmével, nem, nagyságos igazgató ur. — mosolygott szerényen a másodtitkár. Aztán a leá­nyokra hunyorított s titkosan intve emelte föl a mu­tatóujját. — Kezét csókolom a nagyságos igazgató ur­nak ! — énekelték egyszerre a leányok, ahogy az óvo­dákban szokás. — Engedelmével — magyarázta az apa; — megjelentünk, hogy tiz éves jubileumára gratuláción­kat bemutassuk. — Köszönöm! — Remélem, megkapták az es­télyre meghívómat ? Kristóf úr — míg az igazgató kérdésével a be­tegesforma asszonyhoz fordult — legkissebbik leá­nyát, akinek a kezében nagy virágbokréta van, neve elé vezeti. A bokréta élővirágokból van kötve; hosszú, nemzetiszin szalaggal díszítve s a közepéből egy fo­lyamodványalakba hajlított papiroscsücske kan­dikál ki. — Na, Anika, mit kell mondani a nagyságos keresztpapának ? Anika kiveszi szájából az ujját, amelyen eddig a körmöcskéjét rágta s aggódó reménykedéssel te­kint a vele szemben álló nagy úr arcára. — A fényes krajcárt, keresztpapa! Kristóf csaknem hanyatt esik ijedtében. Hiszen persze, hogy biztatta a kis szamarat a fényes kraj­cárral , de nem azt kellett volna mondania. Keve mosolyogva veszi ki a kis leány kezéből a bokrétát, észreveszi a virágok közt a kérvény alakú papirost, kiveszi, átfutja és a családfőhöz fordulva, nyájasan szól: — A kérvényből megértettem, mit hallgatott el a kis Anika ? — A becsületesség s a szolgálati évek száma melette szól, Kristóf barátom. — Bízzék bennem, Anikához fordulva, valamit nyom a kezébe. — A fényes krajcár, kicsi. Nyájas kézintéssel üdvözli a családot s bemegy a saját szobáiba. A másodtitkár szerény arcai ragyognak a meg­elégedéstől és örömtől, mikor neje és leányai felé fordul.

Next