Fővárosi Lapok 1893. szeptember (241-270. szám)
1893-09-01 / 241. szám
241. szám XXX. évfolyam. Péntek, 1893. szeptember l. Szerkesztői iroda: Budapest, Ferenciek tere 4. Előfizetési díj:% Mra 1 frt 40 kr. i * i ■ O . --- a SE edévi« Egyes szám 5 kr. K«e)«lenik mindennap, hétfőn öt ünnep után való napon is.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP KÖZLEMÉNYEKKEL A DIVAT ÉS SPORT KÖRÉBŐL. Kiadóhivatal: Budapest, Ferenciek tere I. Hirdetéseket és apróhirdetéseket elfogad a kiadóhivatal és minden fővárosi hirdetési iroda. * HOLLANDI DOLGOK. Amsterdam, aug. 27. Mikor tavaly nyáron az úti programmom összeállításán törtem a fejemet, egy tapasztalt úriember, a ki eleget járt-kell mindenfelé s a kit megkérdeztem bölcs tanácsért, ezt mondá nekem: Menjen Hollandba, ha nem látta még, nagyon érdekes ország, nem fogja megbánni, ha követi a szavam. — Eljöttem és hogy nem bántam meg, ékes bizonyítéka, hogy ismét itt vagyok. Megszerettem szörnyen ezeket a szép, nagy városokat, ezeket a páratlan zöld bársonynyal ékeskedő mezőket, melyeknek hatalmas füvét a híres hollandi bocik rágicsálják, ezeket a temérdek kalimpáló szélmalommal beszórt szép síkságokat, melyekből csuda mód egyszerre csak szemünkbe tűnik itt is, ott is egy-egy jókora hajóárbóc (mert tudvalevő, hogy az egész ország csatornázva van,) megszerettem mindezt és újra itt vagyok immár jó ismerősként. Baedeker urat mindjárt az első nap ünnepélyesen leszállítottam arról a büszke trónusról, melyen a szegény világot járó emberiség fölött zsarnokoskodik és sutba dobtam. Otthon vagyok a »straat«-ok, gracht-ok és plein-ek között. Mit nekem az ő megcsillagozott hoteljei és minden plánuma! Kicsi az ország, kicsi a fővárosa is. De páratlanul rendezett, csinos és tiszta ez is, mint amaz. Azon felül olyan urias, disztingvált város benyomását teszi az emberre, hogy valóban párját kell keresni ebben a tekintetben. Nem bérkaszárnyákból vannak itt összeróva az utcák, hanem kisebb-nagyobb palotákból majdnem mindenütt. Nem lelket kifárasztó, sivár háztenger ez, hanem annyi benne a szabad tér, a széles csatornákkal szegélyzett gyönyörű fasor, hogy annak elég volna másutt a tizedrésze is. Az igaz, hogy úri nép is lakja, gazdag hollandusok, akik odaát a messze gyarmatokon nem hiába égették szinte feketére a beretvált arcukat. Ezek adják meg a város jellegét, mert hogy az udvar itt van, abból itt nem csinálnak valami nagy dolgot, legfeljebb abból látni meg, mikor egy egy termetes udvari bárka végig döcög valami komoly képű úrral az utcán. A szép kis királynő beteges, nem látni, féltik azt talán még a széltől is. Olyan kedvesen néz pedig felénk hollandi parasztöltözékben képe a boltok kirakataiból. Ha a ritka jó benyomás, melyet a város összképe ránk gyakorol, a Buitenhof középkorias építményei, a Vijver valóságos velencei részletei nem csábítanának is ide, érdemes volna megnézni Hágát a nem valami sok, de köztök nem egy hírességet rejtő királyi képtár termeiért is. Mert az ódon épületben olyan darabok vannak, mint Hembrandt Anatómiája, meg Simeonja, Potter Fiatal frá-ja, Van Dyck Magdolnája és igen sok képviselője a hollandi iskolának. "Whuverman, van Ostade, Ruisdael, Steen, és mások. Bőséges stádiumtárgyak a szakembernek, de órák hosszáig élvezetes nézni valók a laikusnak is. Nem várt benyomást tesz ránk a város esti utcai élete. Hat óra után már mindenki megebédelt, az ablakok megtelnek fekete kávéjukat nyugodtan szürcsölő férfialakokkal, meg vidám női arcokkal. És odalent az utcán, a Spurstraat elég szűk járdáin gomolyogva kergeti egymást a tarka tömeg, fegyvertelen katonák (sehol annyi örökké sétáló, tétlen katonát, mint itten), csintalan gyerekek, lányok, akik összefogódznak az egész utca szélességében és úgy viháncolnak le s fel pajkos énekléssel. A rend egyszerű fekete uniformisba öltözött őre tétlenül nézi a nem tilos csendháborítást, kis fekete botját a zsebébe rejti. Ez a pajkos, lármás tömeg megszokott kép lenne valahol a forró olasz ég alatt, de nem itt, ahol a napsugárral minél kevesebbet, de a széllel, esővel annál többet viaskodnak az emberek. * Újra láttam az »észak Velencéjét« is egy évi időköz után. A számtalan grachtokkal átszeldelt nagy város képe miben sem változott azóta. Bizony nem is építenek itt már olcsó cifraságú, büszkélkedni akaró körutakat, mint nálunk odahaza. Meg van állapodva a város képe, talán száz esztendő alatt se változva semmiben. A nagy, mogorva kinézésű ház előtt, melyben egykori híres hazánkfia, a tiszaeszlári bünper egyik főalakja, Scharf Móric csiszolgatja számtalan kollégája közt a nagyszemű gyémántpitykéket— betörés nélkül haladtam el ezúttal, volt már szerencsém hozzá a múlt esztendőben. Annál több időt szenteltem azonban a Rijks-Múzeum pompás termeinek. Gyönyörű modern épület ez és valósággal alig van vége-hossza szebbnél szebb, érdekesebbnél érdekesebb látnivalókat rejtő termeinek. A képtár különösen gazdag, főleg természetesen a németalföldi régi nagyhírű mesterek alkotásaiban. Leginkább a Rembrandt-remekek ragadják meg mégis figyelmünket és késztetnek álmélkodó csodálatra. Az arcok kiemelkednek a rámákból, mintha bús és vérből volnának, minden más portrait hidegnek és élettelennek tűnik elénk ezek mellett. Amsterdam tudvalevőleg óriási kereskedő város, azért nem is oly urias kinézésű, mint Hága, az országnak sokkal kisebb fővárosa. Óriási itten a zsibvásár, a lárma a város némely részein. De e mellett a suhanc népségnek a város egész területére kiterjedő privilégiuma van a legrakoncátlanabb lármaverésre is. Állítólag az amsterdami A HIVATAL. — Regény. — Irta: Margitay Dezső. (Folytatás.) — Asszonyok ? — Csinosak ? — Hol vannak ? — Mit tudom én ! — Talán a lakására vezette . . . Engem bezárni ! — Több, mint bizonyos hogy a kolozsvári vezértitkárságot ígérgeti nekik. Ej, ej, az intrikus. Előlem elcsípni a szép aszszonyokat! Halvat kapva kapott a szón: — Az ! — intrikus, az! — De remélem, nem hallgat rá ? — Mi egy titkár ? pfü ! — egy senki. S a kolozsvári vezértitkárság .. . Madarat lehet vele fogni! Keve figyelmesebben pillantott a folyton törülköző ember szeme közé. _Van talán valami pártfogoltja ? Az aranyabroncsos megfogta az igazgató kabátját. _Értsük meg egymást. Én a »Pannóniánál« a »Világnál« azt viszem ki, amit akarok. Ha teszem , lenne önnek egy pártfogoltja . . . — Értem. Cserét, érdekszövetséget ajánl. Nem megvetendő. De hát az intézetem érdeke ? — Phu! Az ön intézetének egy sürgős lebonyolítani valója van a Pannóniánál. — Önre sürgős, a Pannóniára nem. Ha ön ezt az urat kinevezi kolozsvári vezértitkárnak — zsebéből egy kérvényt vett elő s átadta Kevének — én egy hó alatt lebonyolittatom az ügyet s azontúl — kér kezet most, mi ? Keve bepillantott a kérvénybe s meg volt lepve, mikor abban a Melles nevét olvasta. — Hajlandó elvállalni ezért az űrért a felelősséget ? — Persze, hiszen... Valami szó lebegett az ajkain, ami nagyon fanyar lehetett, mert elgörbült tőle a szája. — Jó. Holnap délig nyilatkozom, vagy talán még ma este. — Szerencséltessen ma este lakásomon, ahol igazgatóságom tizedik évét fogom ünnepelni. — Ott leszek! — Hogyne!— Ott leszek. Kövér, vörös kezeivel barátságosan megszorongatta a keve finom, fehér, arisztokratikusan keskeny kezeit s kalapját felnyomva fejére, kövér mosolygással arcán, hömpölygött ki a teremből. — Piu! A titkárság az enyém. Keve gondolkozva nézegette a kezei között maradt pályázati kérvényt. — Vájjon miért pártfogolhatja ez a pénzére s befolyására dölyfös ember Mellest, e felületes fickót ? — kérdezte magától. Valami nesz zavarta föl szemlélődéséből. Megfordult s Kristóf urat pillantotta meg, aki betegesforma nejével abban fáradozott, hogy apró, hat leánygyerekét az üvegfal mellett sorba fölállítsa. — Az istenért, mi baj ? — közeledett feléjük. — Leégtek? — Engedelmével, nem, nagyságos igazgató ur. — mosolygott szerényen a másodtitkár. Aztán a leányokra hunyorított s titkosan intve emelte föl a mutatóujját. — Kezét csókolom a nagyságos igazgató urnak ! — énekelték egyszerre a leányok, ahogy az óvodákban szokás. — Engedelmével — magyarázta az apa; — megjelentünk, hogy tiz éves jubileumára gratulációnkat bemutassuk. — Köszönöm! — Remélem, megkapták az estélyre meghívómat ? Kristóf úr — míg az igazgató kérdésével a betegesforma asszonyhoz fordult — legkissebbik leányát, akinek a kezében nagy virágbokréta van, neve elé vezeti. A bokréta élővirágokból van kötve; hosszú, nemzetiszin szalaggal díszítve s a közepéből egy folyamodványalakba hajlított papiroscsücske kandikál ki. — Na, Anika, mit kell mondani a nagyságos keresztpapának ? Anika kiveszi szájából az ujját, amelyen eddig a körmöcskéjét rágta s aggódó reménykedéssel tekint a vele szemben álló nagy úr arcára. — A fényes krajcárt, keresztpapa! Kristóf csaknem hanyatt esik ijedtében. Hiszen persze, hogy biztatta a kis szamarat a fényes krajcárral , de nem azt kellett volna mondania. Keve mosolyogva veszi ki a kis leány kezéből a bokrétát, észreveszi a virágok közt a kérvény alakú papirost, kiveszi, átfutja és a családfőhöz fordulva, nyájasan szól: — A kérvényből megértettem, mit hallgatott el a kis Anika ? — A becsületesség s a szolgálati évek száma melette szól, Kristóf barátom. — Bízzék bennem, Anikához fordulva, valamit nyom a kezébe. — A fényes krajcár, kicsi. Nyájas kézintéssel üdvözli a családot s bemegy a saját szobáiba. A másodtitkár szerény arcai ragyognak a megelégedéstől és örömtől, mikor neje és leányai felé fordul.