Fővárosi Lapok 1893. szeptember (241-270. szám)
1893-09-01 / 241. szám
a gyerekek tették volna figyelmessé a várost egyszer a gyűlölt spanyolok közeledésére, mint a kapitóliumi ludak egykor az örök város lakóit. Ezért nekik azóta minden lárma és kiabálás szabad. Ezzel a jogukkal élnek is bőségesen, az bizonyos. Különben a várost nem hiába mondják a nem ide valók svindli-városnak. Ebben a svindlerségben pedig különösen a nagyon szép számmal levő izraelita polgártársak veszik ki a részüket. Képzelhetlen szemtelenséggel igyekeznek ezek becsapni a lépre menő idegent, haszontalan hamisítványokat árulgatva az itteni specialitások (különösen a híres, nagyon drága delfti porcellántárgyak) helyett. A ravaszságuknak nagyon könynyen áldozatul eshetünk. Ha összehasonlítást teszek az itteni és a mi viszonyaink között, sokban hátrányunkra üt ki az egybevetés, ez kétségtelen. Ha egyébből nem, ebből a különben közmondásszerű hollandi tisztaságból szeretnék hazavinni a mi szeretett fővárosunkba egy jókora dózist. Elkelne ott nagyon. Nincsenek itt szeméttel teli utcák, melyeknek porát szemünkbe dobja a fel-felkerekedő szél: csinos és tiszta minden. A majdnem kizárólag meztelen kongótéglafalu házakat úgyszólván minden reggel tetőtől a földig lemossák az asszonyok. És rendezett, tiszta képe van ilyenformán a legkisebb falunak is. Piszkos, rongyos népséget sem látni sehol, minő megfordul nálunk a legelőkelőbb városrészekben is. Hanem, hogy ezek a szép, tiszta fehér főkötős asszonyok, akiknek többnyire irigylendő életpirosság virít le az arcukról, valami nagyon foglalatoskodnának odahaza, nem gondolom. Egybe fogódzva reggeltől estig úgy kóborolnak le s fel az utcákon kopogó facipőikben, egy csomó öreges kinézésű, szertelenül komoly képű gyerektől körülvéve s csak nagyon ritkának van kötés a kezében, tereferélnek tétlenül. A munkát úgy látszik a durva, viharverte aron férjekre bízzák, kik három-négy heti útra messze a skót partokig elmennek az ezüsttestű heringek után, nagy fekete bárkáikon. Balogh Arthur. — Hallottátok! »A becsületesség és szolgálati évek!« .. . Gyerünk, mama, előresgyerekek! — A titkárság a mienk. A gyerekek zajongva, a két szülő pedig hit és bizalommal eltelve távozik. VI. Egy »vén gyerek.« Mig a megnyugtatott família örömben úszva távozik, a szőnyeggel bevont széles főlépcsőn egy szálas termetű úr jön fölfelé, meggörnyedve, a karfába kapaszkodva, ziháló mellel támolyog s mikor fölér a folyosóra, megáll, hogy kifújja magát. Nagyon elegánsan van öltözve, fényes, magastetejű kalap, mely alól kigöndörített, kipomádézott barna hajfürtök dudorodnak kifelé. Álla sima , kétoldalt nyalkán kikencserencsérelt pofaszakál; bajusza fölfelé van pomádézva és kefélve. Elegáns, szűk kertyük, elegáns, szűk fénymázos topánkák. Aféle mágnás, vagy miniszter fajtának látszik. Arca sárgás színű, de ajkai gyönyörű pirosak; szívesen mosolyog, mert ilyenkor meglátszanak fénylő fehér, egyenlő fogai; szemei bágyadt fényűek, de van bennük valami sóvárgó kifejezés. Mikor az utolsó lépcsőfokon megáll, hogy kifújja magát, szörnyen össze van esve; vénebbnek látszik hatvan esztendősnél; mikor meg kifújta magát : minden ruha egyszerre kidomborodik rajta; arcára fiatalos mosoly ül; kiegyenesíti magát, rezedaillattal töltve be a levegőt, aztán — hogy ballábának csúfos merevségét leplezze — gavalléros, rezgő léptekkel indul az igazgatósági terem felé. Kecses fejbillentéssel veszi tudomásul József szolgálatkészségét, aki nagy hódolattal siet előtte feltárni az igazgatósági terem ajtaját s mikor oldalt, a szeme élével megsejditi a vele majdnem egyidőben belépő Tubaffyt, könnyed, leereszkedő kézlegyintéssel üdvözli. — Ah, a titkár úr ! — Fogadja üdvözletemet, kedves barátom. Magastetejü kalapját egy asztalkára helyezi s hozzáfog keztyüi lehuzogatásához. — Apropó! — Maga bizalmas viszonyban áll az igazgatóval. Megteheti nekem azt a szívességet, hogy izép Kohárossy barátom érdekében ön is szól vele . . . Arról a bizonyos vezértitkárságról van szó. — Csak nem ígérte még el magát valakinek ? — Oh nem, tisztelt Baranovich úr. — Brávó! — Tehát mindent el fog követni a barátom érdekében . . . Derék, nagyon derék. Egy pillantást vet a tükörbe; fehér ujjaival kecsesebb állásra borzolgatja fürteit s rezgős lépteivel az igazgató szobái felé indul. Tubaffy komor pillantással néz utána, ajkbigyesztve mormolja magában: — Barátom ? — Szeretném tudni, mennyibe került ez a cím annak a szerencsétlen fickónak ? Baranovich hirtelen megáll s mintha valami jutott volna eszébe, visszafordul a titkárhoz. — Apropó! — Hogy is beszéltük meg a dolgot, ha leányomat, Marosát nőül veszi ? — Az éjjel eszembe jutott, hogy hátha kifeledtünk valamit a számításból ? — Nem vélném. — Szerény lakáska a számomra . . . Legfeljebb három, négy szobából álló . . . Oh, az én igényeim! — A sors hozzászoktatott már a lemondáshoz . . . Egy szakács, vagy szakácsné, meg egy legény ... De ennek ügyesnek kell lenni! Nem valami paraszt fickót értek! . . . Ügyes, megbízható; az a fő, ha valamivel többe kerül is . . . Tubaffy tipegtapogva, de nyájas arcot mutatva dörzsölgette kezeit. — Természetesen! — Persze! — Mit is említett még ? — Kocsi ? — Egy csinos egyfogatu ? A titkár megrökönyödve pillantott rá. Egyfogatu ? . . . Nem, nem emlékszem . . . Szörnyen sokba kerül. — Nem?— Hm! — Bizonyos pedig —tekintve fájós lábaimat — nem volna fölösleges ... De hát hagyjuk — egyelőre. Oh, én már hozzászóltam, hogy mindenben az utolsó legyek! Mozdulatot tett, hogy távozzék, de aztán mégis csak megállt. — Eh, eh! Jó, hogy eszembe jut... Az utolsó forintomat adtam oda a bérkocsisnak. — Van esetleg nála valamennyi aprópénz, kedves barátom ? Tubaffy fanyar mosolygással kapkodott zsebeihez és tárcájából néhány darab bankjegyet kapart elő. — Kérem! — Oh kérem! Miközben a pénzt átadja, megsejti a szeme élével Andort, aki a zárt folyosón a második emelet lépcsője felé megy s minthogy Baranovich azzal van elfoglalva, hogy a kapott pénzt nadrágja zsebébe gyűrje, kikullog a teremből s utána ered az alkalmatlan helyen lábatlankodó fiatal urnak. Baranovich megelégedett arccal fordul az igazgató ajtaja felé, hogy benyisson, de mielőtt odaérne, fölnyilik s neve lép ki rajta. A vén gyerek hunyorogva néz rá s mikor fölismeri, barátságosan integet felé a fejével. — Ah, kedves igazgatóm, üdvözöllek. 1960 Valami a kopaszokról. Csunya-e a kopasz ember vagy nem? Ha megkérdeznünk olvasónőinktől, bizonyára eltérő feleleteket kapnánk. Jóllehet igaz az is, hogy a kopasz emberek sem mind egyformák. Vannak nevetséges kopaszok, szánalmas kopaszok, sőt még érdekes kopaszok is. Egy-egy fiatal emberről, akinek már kihullott a haja, mindenesetre fel lehet tenni, hogy feje ékessége ifjúsága viharai közepette hullott ki, ámbár vannak igen szolid fiatal urak is, akik kopaszságuk révén ilyen gyanúba keverednek. Egyébiránt, ha az ember jól megnéz egy tükörsima, csinos, gömbölyű fejet, bár hasonlatosnak találja a fehér elefántcsont billiárd - golyóhoz, deazért szépet is találhat rajta. Vannak arcok, amelyekhez kitűnően áll ez a fényes simaság — sőt ezeket az arcokat nevetés nélkül el sem tudnék képzelni, dús hajfürtökkel szegetten. Természetesen, ha valaki kopasz feje mellé meg akarja érdemelni a »csinos« jelzőt is, akkor nem szabad neki egy pár maradék hajszálából szigeteket hagyni, egyébképen simaságnak örvendő feje tetején. Ausztráliának az iskolai földgömbökön látható szórványos földi képe igen csinos látvány, a fejek tetejére alkalmazva azonban nem nagyon hódító benyomást tesz. Ha valaki kopasz, legyen egészen kopasz. A szórványos jellegű hajzatot könyörtelenül ki kell irtani. A parókaviselés is, hacsak nem egészségi szempontból történik, nevetséges dolog. Mert míg egy őszinte kopaszt, aki becsületesen oda áll elénk s leleplezetlenül mutatja magát, tisztelettel nézünk — addig az ármányos parókával fedett kopasz mindig komikus lesz, mikor lelepleződik. Pedig ez szerfölött hamar megtörténik, még a legügyesebben elkészített parókánál is. S ami fő, a paróka alatt elveszti a sima fej azt a drágagyöngyszerű ragyogását, ami olyan kedves, olyan biztató tünemény — az örökösök előtt, s az is nyilvánvaló dolog, hogy ha egy szép asszony meghallgatja is komolyan, kopasz imádója vallomását — hát okvetlen kikacagja, ha álhajjal közeledik feléje s csak vallomása hevében tűnik fel a leesett paróka alól a teljes hold. A nők véleményével egyébiránt nem vagyunk egészen tisztában. Hallottam már egy szép leányka szájából is, mikor azt mondta: — Olyan okos és kedves az arca, azzal a kopasz fejjel .. . Lehet, hogy sokan osztják ezt a nézetet. Hölgyeink jóformán hozzá is szokhattak már a kopasz fejekhez, amennyiben ifjaink egy része hamaréb hozzájut a kopasz fejhez, mint a diplomához. Sőt nem lehetetlen, hogy a jövendő nemzedék már amint kopaszon megszületik, úgy is marad, s azt fogják majd kikacagni, akinek haja lesz ! . . . * Ma még vannak pályák, melyek megkívánják az illetőktől, hogy hajuk okvetlen legyen. Ilyen állapot a férfi állapot. Mit ráncigál meg az aszszonyka hibák elkövetése esetén, ha a férj kopasz és mit tép kétségbeesetten a férj, ha a felesége új ruhák tekintetében interwieválja meg ? Ujjait dús filmtei közé kell a szerelmes ifjúnak is merítenie, mikor »néma vágygyal« ő reá gondol , s a szenvedéseknek és korai bánatoknak a novellahősök szöghaját be kell deresiteni . . . S a poéták ? Hát ezek halavány arcát nem okvetlen fürtöknek kell árnyalniok ? Bizonyára. Ugyan tessék csak elképzelni egy szerelmes poétát, a ki szégyenletesen kopasz . . jj F. G. Apró történetek. .. A megnyugtatott férj. Nagyon szerettem mindig Kiss Pistát, de a fürdőn kezdtem rá haragudni. Minden bajával az én nyakamra rontott s minden órában akadt neki valami elpanaszolni valója. Hisz azt értem, hogy a beteges ember érzékeny, de végre is egy világlátott embernek tudnia kell, hogy idegenben nem lehet olyan kényelme, mint otthon, ahol becézik; mit pattan föl hát minden semmiségért oly nagyon, mintha ő játszaná az »Ideges hölgy« címszerepét? Mikor egyéb baja nem akadt, akkor a távirataival boszantott. — No nézd, micsoda sületlen vicc ez otthon valakitől ! Rám távir valami »öcsém«, hogy siessek haza, mert az asszony kezd kikapó lenni ! . . . Először is : nekem nincs feleségem, másodszor nincs öcsém , harmadszor : ilyet nem biz az ember táviratra ! — Ép azért dobd félre és ügyet se vess rá ! El is dobta, de másnap még dühösebben ront be hozzám. — No itt van ! Nem újra táviratoz az a tisztelt öcsém uram, hogy : mi lesz már ? Ő nem bírja már az asszonyt őrizni . . . Csak legalább sejteném, hogy ki viccel, de felelnék neki emberül ! Harmadnap ismét táviratot lobogtatva jön Pista: — Engem valaki kompromittálni akar a fürdői népség előtt, azért tesz ilyet! — Hogymért nem rá