Fővárosi Lapok 1893. szeptember (241-270. szám)

1893-09-01 / 241. szám

a gyerekek tették volna figyelmessé a várost egy­szer a gyűlölt spanyolok közeledésére, mint a ka­­pitóliumi ludak egykor az örök város lakóit. Ezért nekik azóta minden lárma és kiabálás szabad. Ez­zel a jogukkal élnek is bőségesen, az bizonyos. Különben a várost nem hiába mondják a nem ide valók svindli-városnak. Ebben a svind­­lerségben pedig különösen a nagyon szép számmal levő izraelita­­ polgártársak veszik ki a részüket. Képzelhetlen szemtelenséggel igyekeznek ezek becsapni a lépre menő idegent, haszontalan hami­sítványokat árulgatva az itteni specialitások (kü­lönösen a híres, nagyon drága delft­i porcellán­­tárgyak) helyett. A ravaszságuknak nagyon köny­­nyen áldozatul eshetünk. Ha összehasonlítást teszek az itteni és a mi viszonyaink között, sokban hátrányunkra üt ki az egybevetés, ez kétségtelen. Ha egyébből nem, eb­ből a különben közmondásszerű hollandi tisztaság­ból szeretnék hazavinni a mi szeretett főváro­sunkba egy jókora dózist. Elkelne ott nagyon. Nincsenek itt szeméttel teli utcák, melyeknek po­rát szemünkbe dobja a fel-felkerekedő szél: csinos és tiszta minden. A majdnem kizárólag meztelen kongótéglafalu házakat úgyszólván minden reg­gel tetőtől a földig lemossák az asszonyok. És ren­dezett, tiszta képe van ilyenformán a legkisebb falunak is. Piszkos, rongyos népséget sem látni sehol, minő megfordul nálunk a legelőkelőbb vá­rosrészekben is. Hanem, hogy ezek a szép, tiszta fehér főkötős asszonyok, a­kiknek többnyire irigy­lendő életpirosság virít le az arcukról, valami na­gyon foglalatoskodnának oda­haza, nem gondo­lom. Egybe fogódzva reggeltől estig úgy kóborol­nak le s fel az utcákon kopogó facipőikben, egy csomó öreges kinézésű, szertelenül komoly képű gyerektől körülvéve s csak nagyon ritkának van kötés a kezében, tereferélnek tétlenül. A munkát úgy látszik a durva, viharverte aron férjekre bíz­zák, kik három-négy heti útra messze a skót par­tokig elmennek az ezüsttestű heringek után, nagy fekete bárkáikon. Balogh Arthur. — Hallottátok! »A becsületesség és szolgálati évek!« .. . Gyerünk, mama, előresgyerekek! — A tit­kárság a mienk. A gyerekek zajongva, a két szülő pedig hit és bizalommal eltelve távozik. VI. Egy »vén gyerek.« Mig a megnyugtatott família örömben úszva távozik, a szőnyeggel bevont széles főlépcsőn egy szálas termetű úr jön fölfelé, meggörnyedve, a kar­fába kapaszkodva, ziháló mellel támolyog s mikor fölér a folyosóra, megáll, hogy kifújja magát. Nagyon elegánsan van öltözve, fényes, magas­­tetejű kalap, mely alól kigöndörített, kipomádézott barna hajfürtök dudorodnak kifelé. Álla sima , két­oldalt nyalkán kikencserencsérelt pofaszakál; bajusza fölfelé van pomádézva és kefélve. Elegáns, szűk kertyük, elegáns, szűk fénymá­­zos topánkák. Aféle mágnás, vagy miniszter fajtának látszik. Arca sárgás színű, de ajkai gyönyörű pirosak; szí­vesen mosolyog, mert ilyenkor meglátszanak fénylő fehér, egyenlő fogai; szemei bágyadt fényűek, de van bennük valami sóvárgó kifejezés. Mikor az utolsó lépcsőfokon meg­áll, hogy ki­fújja magát, szörnyen össze van esve; vénebbnek látszik hatvan esztendősnél; mikor meg kifújta ma­gát : minden ruha egyszerre kidomborodik rajta; ar­cára fiatalos mosoly ül; kiegyenesíti magát, rezeda­illattal töltve be a levegőt, aztán — hogy ballábá­nak csúfos merevségét leplezze — gavalléros, rezgő léptekkel indul az igazgatósági terem felé. Kecses fejbillentéssel veszi tudomásul József szolgálatkészségét, aki nagy hódolattal siet előtte fel­tárni az igazgatósági terem ajtaját s mikor oldalt, a szeme élével megsejditi a vele majdnem egyidőben belépő Tubaffyt, könnyed, leereszkedő kézlegyintés­sel üdvözli. — Ah, a titkár úr ! — Fogadja üdvözletemet, kedves barátom. Magastetejü kalapját egy asztalkára helyezi s hozzáfog keztyüi lehuzogatásához. — Apropó! — Maga bizalmas viszonyban áll az igazgatóval. Megteheti nekem azt a szívességet, hogy izé­p Kohárossy barátom érdekében ön is szól vele . . . Arról a bizonyos vezér­titkárságról van szó. — Csak nem ígérte még el magát valakinek ? — Oh nem, tisztelt Baranovich úr. — Brávó! — Tehát mindent el fog követni a barátom érdekében . . . Derék, nagyon derék. Egy pillantást vet a tükörbe; fehér ujjaival ke­csesebb állásra borzolgatja fürteit s rezgős lépteivel az igazgató szobái felé indul. Tubaffy komor pillantással néz utána, ajk­­bigyesztve mormolja magában: — Barátom ? — Szeretném tudni, mennyibe került ez a cím annak a szerencsétlen fickónak ? Baranovich hirtelen megáll s mintha valami jutott volna eszébe, visszafordul a titkárhoz. — Apropó! — Hogy is beszéltük meg a dol­got, ha leányomat, Marosát nőül veszi ? — Az éjjel eszembe jutott, hogy hátha kifeledtünk valamit a számításból ? — Nem vélném. — Szerény lakáska a számomra . . . Legfeljebb három, négy szobából álló . . . Oh, az én igényeim! — A sors hozzászoktatott már a lemondáshoz . . . Egy szakács, vagy szakácsné, meg egy legény ... De en­nek ügyesnek kell lenni! Nem valami paraszt fickót értek! . . . Ügyes, megbízható; az a fő, ha valamivel többe kerül is . . . Tubaffy tipegtapogva, de nyájas arcot mutatva dörzsölgette kezeit. — Természetesen! — Persze! — Mit is említett még ? — Kocsi ? — Egy csi­nos egyfogatu ? A titkár megrökönyödve pillantott rá. Egyfogatu ? . . . Nem, nem emlékszem . . . Szörnyen sokba kerül. — Nem?— Hm! — Bizonyos pedig —te­kintve fájós lábaimat — nem volna fölösleges ... De hát hagyjuk — egyelőre. Oh, én már hozzászóltam, hogy mindenben az utolsó legyek! Mozdulatot tett, hogy távozzék, de aztán mégis csak megállt. — Eh, eh! Jó, hogy eszembe jut... Az utolsó forintomat adtam oda a bérkocsisnak. — Van eset­leg nála valamennyi aprópénz, kedves barátom ? Tubaffy fanyar mosolygással kapkodott zsebei­hez és tárcájából néhány darab bankjegyet ka­part elő. — Kérem! — Oh kérem! Miközben a pénzt átadja, megsejti a szeme élé­­vel Andort, a­ki a zárt folyosón a második emelet lépcsője felé megy s minthogy Baranovich azzal van elfoglalva, hogy a kapott pénzt nadrágja zsebébe gyűrje, kikullog a teremből s utána ered az alkalmat­lan helyen lábatlankodó fiatal urnak. Baranovich megelégedett arccal fordul az igaz­gató ajtaja felé, hogy benyisson, de mielőtt odaérne, fölnyilik s neve lép ki rajta. A vén gyerek hunyorogva néz rá s mikor föl­ismeri, barátságosan integet felé a fejével. — Ah, kedves igazgatóm, üdvözöllek. 1960 Valami a kopaszokról. Csunya-e a kopasz ember vagy nem? Ha megkérdeznünk olvasónőinktől, bizonyára eltérő feleleteket kapnánk. Jóllehet igaz az is, hogy a kopasz emberek sem mind egyformák. Van­nak nevetséges kopaszok, szánalmas kopaszok, sőt még érdekes kopaszok is. Egy-egy fiatal emberről, akinek már kihullott a haja, mindenesetre fel lehet tenni, hogy feje ékessége ifjúsága viharai közepette hullott ki, ámbár vannak igen szolid fiatal urak is, akik kopaszságuk révén ilyen gya­núba keverednek. Egyébiránt, ha az ember jól megnéz egy tükörsima, csinos, gömbölyű fejet, bár hasonlatosnak találja a fehér elefántcsont billiárd - golyóhoz, de­­azért szépet is találhat rajta. Vannak arcok, a­melyekhez kitűnően áll ez a fényes simaság — sőt ezeket az arcokat nevetés nélkül el sem tudnék képzelni, dús hajfürtökkel szegetten. Természetesen, ha valaki kopasz feje mellé meg akarja érdemelni a »csinos« jelzőt is, akkor nem szabad neki egy pár maradék­ hajszálából szi­geteket hagyni, egyébképen simaságnak örvendő feje tetején. Ausztráliának az iskolai földgömbökön lát­ható szórványos földi képe igen csinos látvány, a fejek tetejére alkalmazva azonban nem nagyon hódító benyomást tesz. Ha valaki kopasz, legyen egészen kopasz. A szórványos jellegű hajzatot könyörtelenül ki kell irtani. A parókaviselés is, hacsak nem egészségi szempontból történik, nevetséges dolog. Mert míg egy őszinte kopaszt, aki becsületesen oda áll elénk s leleplezetlenül mutatja magát, tisztelettel né­zünk — addig az ármányos parókával fedett ko­pasz mindig komikus lesz, mikor lelepleződik. Pedig ez szerfölött hamar megtörténik, még a leg­ügyesebben elkészített parókánál is. S a­mi fő, a paróka alatt elveszti a sima fej azt a drágagyöngy­­szerű ragyogását, ami olyan kedves, olyan biztató tünemény — az örökösök előtt, s az is nyilván­való dolog, hogy ha egy szép asszony meghall­gatja is komolyan, kopasz imádója vallomását — hát okvetlen kikacagja, ha álhajjal közeledik fe­léje s csak vallomása hevében tűnik fel a leesett paróka alól a teljes hold. A nők véleményével egyébiránt nem va­gyunk egészen tisztában. Hallottam már egy szép leányka szájából is, mikor azt mondta: — Olyan okos és kedves az arca, azzal a ko­pasz fejjel .. . Lehet, hogy sokan osztják ezt a nézetet. Hölgyeink jóformán hozzá is szokhattak már a kopasz fejekhez, amennyiben ifjaink egy része ha­­maréb hozzájut a kopasz fejhez, mint a diplomá­hoz. Sőt nem lehetetlen, hogy a jövendő nemzedék már amint kopaszon megszületik, úgy is marad, s azt fogják majd kikacagni, akinek haja lesz ! . . . * Ma még vannak pályák, melyek megkíván­ják az illetőktől, hogy hajuk okvetlen legyen. Ilyen állapot a férfi állapot. Mit ráncigál meg az asz­­szonyka hibák elkövetése esetén, ha a férj kopasz és mit tép kétségbeesetten a férj, ha a felesége új ruhák tekintetében interwieválja meg ? Ujjait dús filmtei közé kell a szerelmes ifjúnak is meríte­nie, mikor »néma vágygyal« ő reá gondol , s a szenvedéseknek és korai bánatoknak a novellahő­sök szöghaját be kell deresiteni . . . S a poéták ? Hát ezek halavány arcát nem okvetlen fürtöknek kell árnyalniok ? Bizonyára. Ugyan tessék csak elképzelni egy szerelmes poétát, a ki szégyenletesen kopasz . . jj F. G. Apró történetek. .. A megnyugtatott férj. Nagyon szerettem mindig Kiss Pistát, de a für­dőn kezdtem rá haragudni. Minden bajával az én nya­kamra rontott s minden órában akadt neki valami el­panaszolni valója. Hisz azt értem, hogy a beteges ember érzékeny, de végre is egy világlátott embernek tudnia kell, hogy idegenben nem lehet olyan kényelme, mint otthon, a­hol becézik; mit pattan föl hát minden semmiségért oly nagyon, mintha ő játszaná az »Ideges hölgy« címszerepét? Mikor egyéb baja nem akadt, akkor a táviratai­val boszantott. — No nézd, micsoda sületlen vicc ez otthon va­lakitől ! Rám távir valami »öcsém«, hogy siessek haza, mert az asszony kezd kikapó lenni ! . . . Először is : nekem nincs feleségem, másodszor nincs öcsém , har­madszor : ilyet nem biz az ember táviratra ! — Ép azért dobd félre és ügyet se vess rá ! El is dobta, de másnap még dühösebben ront be hozzám. — No itt van ! Nem újra táviratoz az a tisztelt öcsém uram, hogy : mi lesz már ? Ő nem bírja már az asszonyt őrizni . . . Csak legalább sejteném, hogy ki viccel, de felelnék neki emberül ! Harmadnap ismét táviratot lobogtatva jön Pista: — Engem valaki kompromittálni akar a fürdői népség előtt, azért tesz ilyet! — Hogy­­mért nem rá­

Next