Fővárosi Lapok 1893. október (271-301. szám)
1893-10-01 / 271. szám
megtette az első lépést s bizonyára számos megye követi példáját. Csak gyorsan kövessék, mig a láng el nem alszik. És nyilatkozott Schlauch bíboros is, s talán mondanunk sem kell, hogy a papság — felekezeti különbség nélkül — kész sorompóba állani e legsúlyosabb társadalmi betegség ellen. Azokat a kaszinókat pedig, melyek a tagok kizárásával vélik kipusztítani a párbajmániát, nem kérhetjük eléggé, hogy az orvoslás e módjától álljanak el. Egy párbajjal sem lesz e miatt kevesebb, ellenben tartunk tőle, hogy sok kaszinónak, ha magukévá tennék e határozatot, lassanként elpárolognának a tagjai s helyükbe uj tagokat aligha toborzanának. S nagyon furcsa és viszszás dolog lenne, ha kétféle kaszinók volnának Magyarországban: 1. oly kaszinók, melyeknek tagjait kigolyózzák, ha párbajt vivnak, és 2. oly kaszinók, melyeknek tagjait kigolyózzák, ha nem vívnak. S még furább lenne a helyzete annak a gentlemannek, akit több kaszinónak is lévén egyszerre a tagja, ha párbajozik, kidobják az egyik kaszinóból, ha meg nem, akkor kidobják a másikból. Szóval, így is, úgy is kidobatás a sorsa. Akárhogy forgassuk hát a dolgot, egyetlenés igazi gyógyszer súlyos betegségünkben: a törvény. Természetesen, a legszigorúbb törvény sem ér semmit, ha lelkiismeretesen, személyekre való tekintet nélkül végre nem hajtják. Hisz ma is meglehetős szigorúan meg lehetne büntetni a párbajozókat, de látjuk napról napra, hogy esztendők helyett hónapokat, hónapok helyett napokat szabnak ki a törvény alkalmazói. Ma senki sem fél a párbaj törvényes következményeitől s vannak emberek, kik azt hiszik, hogy nem is éltek addig, amíg a szegedi államfogházban egy pár hetet nem mulattak. A szegedi államfogházban töltött pár hét, bizonyos nimbust kölcsönöz a gavalléroknak s igy nem csoda, ha minden gavallér-palántának ambíciója, egy pár heti ülés. A közönséges polgári ész nem képes megérteni, hogy ilyen ambíció is lehetséges, de igy van. S ez igy is lesz, mig a törvény rideg paragrafusai esztendőkben nem beszélnek a napok, hetek, s hónapok helyett. B. bekövetkezni. Miért ? Ma senki sem tesz semmit ■ ügyen, azért. Megértett? Hagyja el barátom, nagyja, él. Igyekezni fogok hozzászokni helyzetemhez s ezután még figyelmesebben nézni a földet. Múltkor ugyanezt mondtam. Emlékszik. Lássa, nem hiába mondok ilyesmit. — Rendelkezzék velem. Mondja mit tegyek. A leány eléhajolt, benézett az ifjú kigyulladt arcába, belenézett a szemeibe és kiérezte azokból s a szívét. — Maradjon velem — súgta halkan. * Pár napra ezután arra kérte az ifjút, hogy hozzon magával alkalomszerüleg egy kis oltóviaszt. Két vadrózsatot vásárolt a piacon, azokat veretné beoltani. Lőrinc készséggel ajánlkozott. Falun sokszor foglalkozott ilyesmivel, elvégzi ezt is. Másnap oltóviaszt vett és a professzorékhoz sietett. Útközben azonban szembetalálkozott a levélhordóval, ki édesanyjától adott át neki levelet. Elolvasta az erős vonásokkal irt lapot, s rosszkedvűen gyűrte zsebébe. Nóra az első szobában várt reá. Kék csipkével szegélyezett, testhez simuló házi ruhában, de kissé halavány arccal, mely nagy szemeinek sötét fényét még inkább kitüntette. Lőrinc kissé elfogadva kivánt jó estét s azonnal munkához rán Lőtt. A rózsákat közelebb húzta a nyitott ablakhoz, a viaszt rátette az ablakpárkányára, s Judith után kérdezett. — Még nem jött haza, — felelte a leány. — Kérek egy kést. Nóra nyújtotta s gyanakodva vizsgálta arcát. — Olyan izgatott ma . . . — Mindig. — Csak ma. Most. . . Kellemetlenség érte tán ? — Ellenkezőleg! Igen kellemes kötelességre figyelmeztet az anyám. — Anyja ? Az ön anyja nagyon szigorú aszszony . . . — És nagyon jó. Tőle kapom a legjobb és leggondosabb tanácsokat. Mióta emlékezni tudok és mióta édes atyám meghalt, mindig ő lát el utasításokkal. Kérek egy darabka vásznat. — Elég lesz ez ? — Elég. Lőrinc átvette s rákente a viaszt. — Ma ismét levelet ir az anyám, — folytatta élénkebb hangon, é s e levél ismét gondos tanácsokat tartalmaz. Tudja, egyedül vagyok. Soha sem volt testvérem. Én vagyok családom utolsó sarja s e miatt az egész család fő becéje. Mindenki velem vesződik. Ha valamennyi jó tanácsot megfogadnék, amit nagybátyáimtól, nénéimtől és anyámtól kapok, egyenesen a paradicsomba jutnék. — Gúnyolódik ? — Isten ments! Most például, ismét szeretetteljes figyelmeztetést kaptam az anyámtól, hogy ne keveredjem rossz társaságba, vigyázzak a drága egészségemre, s ha náthát kapok, csődítsem magamra az egész orvosi fakultást és egyem végig mind a tizennyolc patikát. A leány elmosolyodott. — Ez az a kellemes kötelesség ? — Nem ez. Anyám házasságomra figyelmeztet. — Önt? — Igen. Kikötötte, hogy mire haza kerülök kettesben érkezzem. Mai levelében ismét arra figyelmeztet és tizenöt tömött sorban óv az elhamarkodott választástól.. — Jól teszi, — mondta a leány. — Meglehet, csakhogy az ilyen figyelmeztetések merőben feleslegesek. Nekem legalább azok. Lássa, Nóra, beismerem, hogy engem könnyen hajlíthat tetszése szerint az, akivel rokonszenvezek , tudom, hogy tele vagyok olyan indulatokkal, melyek sehogy sem egyeznek a praktikus világ közösen gyakorolt felfogásaival, de ebben az egy dologban nem fogadok el tanácsot senkitől. Még édesanyámtól sem. — Javát akarja . .. — Oh tudom! Csakhogy nekem homlokegyenest ellenkező felfogásom van a házasságról, mint az anyámnak, ki a kölcsönös becsülést, a vagyont is és a társadalmi állást tartja legelső sorban és egyedül szükségesnek. Én elengedem a vagyont és társadalmi állást is, s ha tanácsért kérdezne valaki, annak mind a két fülébe belekiáltanám, hogy a kölcsönös becsülés nagyon hideg kapocs egy egész életen keresztül tartó együttléthez, mely teljes odaadás nélkül az én szememben egyenlő a pokollal. Nóra ingerkedve intett. — Túloz. — Nem túlozok, — felelte hévvel a férfi. — Én .. . — Ön, barátom, ön még most is benne él a romantikában mely réges-régen eltűnt. — Vissza kell teremteni! — Meghalt . . . — ORSZÁGGYŰLÉS. A képviselőház ülése szeptember 30-án. Nagy a Polónyi öröme. Mégest sikerült neki az elszabadult nyájból nyolcat visszaterelni az egyedül üdvözitő akolba. És ennek a legújabb sikerének a tudatában, nincsen olyan hosszú pózna, amelylyel föl lehetne férkőzni az általa lakott magasságba. Ehhez a nagy örömhöz képest, nagy az ő lenézése is, minden rendű és rangú más embertársa iránt, mert hisz ki mutathat föl az övéhez hasonló sikereket; rajta kívül, ki az, aki még három nap alatt tudott huszonöt új hívet toborozni a zászlónak ? Olyan nincs több! Károlyi Gábor, akit a legújabb fúzió úgy ért, mint amikor valakit télvíz idején egy fazék hideg vízzel nyakonöntenek , csak úgy dúl-fül a benne meggyülemlett epétől. — Micsoda arrogancia lakozik ebben a tótban ? Szerinte a tót — Polónyi. És nem tudja megbocsátani neki, hogy nagyra van a fúzióval. — Azzal ugyan kár hencegni! Ő zavarta ki — és ő hívta vissza őket! De engem ugyan hívhat! Aligha hívja. Elég neki az, amit már maga körül tud. Nem hogy a maszlagnak való Károlyit, de még csak a szelíd Madarász apót sem hívogatja. Pedig az öreg nagyon környékezi s még inkább mentegeti magát, amiért ő nem ment vissza. — Nem lehet — fiam, ha a szivem szakad meg, sem lehet! — Soh’se szakadj, Józsi bá’! Jól van ez igy! S úgy otthagyja a szegény Józsi bá’t a faképnél, mint szt. Pál a Pável püspök úr őseit. Aztán egyrészt, hogy megmutassa az ámuló publikumnak az ő rengeteg virtusát; másrészt meg, hogy fitogtassa az ő szabadelvűségét, foghegyről odaszól Magyarország leghatalmasabb emberének, a Wekerlének: — Hát... izé ... lesz e már valami abból a polgári házasságból ? — Micsoda arrogancia ! De micsoda farizeus ! — dünnyögi magában Károlyi Gábor, amint elvonul az irók karzata előtt. És kimegy egyenest a folyosóra. Hanem az ajtóban még egyszer visszafordul. Már az én gyomromban sok minden megfordult, de ezt az egyet nem veszi be ! Persze, hogy a jobboldal a prókátoros fortélytól dühbe gurult. És már-már rázúg, ha Wekerle meg nem csillapítja: — Hagyjátok csak ! Neki is kell élnie! Ravasz ember ez a Wekerle. Elhallgattatta a pártját, csak azért, hogy ő mehessen neki a fenkéjázó Polonniusnak. És neki ment, és szép szerével úgy megsimogatta jobbról is, balról is, hogy a derék férfiú nagyon engedékenyen jegyezte meg végül: — Jól van, no... Hiszen csak azt akartam tudni.. Megszelídült pedig Polónyi attól, hogy igenis, az általa olyan forrón áhított polgári házasság meg lesz mentős hamarább. — Várjon ?! — rikkantott közbe Posinyi. Wekerle elmosolyogta magát: — Az én értesülésemben megbízható a képviselő úr. Tehát még nem tudja bizonyosan. És ha véletlenül tévesen értesült, ha nem lesz polgári bázasság ? Wekerle olyasvalamit gondolhatott magában, hogy — akkor is te lesz az utolsó, akitől tanácsot kérek. Legalább vonásain a kicsibeverés ezt mutatta. Mondani azonban csak annyit mondott: — Akkor is fogom tudni — a kötelességemet! A mameluktábor megmozdult s hamarjában olyan éljenzést csapott, hogy csak úgy forrongott tök a Ház. Az éljenzés ugyan Wekerlének szólott, de mégis Polónyi vette magára: — Jól van, no ... . Hiszen csak ezt akartam tudni . . . Hát biz’ erre kár volt kíváncsiskodni. Mert ezzel ugyan nem lehet eldicsekedni az akolban. Közbe még volt egy kis intermezzo. Csipős is, metsző is, olyan, mint a decemberi szél. Nyilván előjele annak, hogy milyen csípősek lesznek itt majd december felé. Wekerle olyanfélét mondott, hogy maga tanácsolta a királynak : fontolja meg jól, hogy megadja-e az engedélyt a polgári házasságra, vagy ne ? És mert most a király megfontolja, Polónyiék fegyvert kovácsolnak abból, hogy a javaslat még nincs a Ház előtt. Aztán hozzátette: — Hohó ! Ezt nem engedjük a kezünkből kicsavarni, mert ez a mi fegyverünk. Várady Károly, aki valaha ügyvédbojtárja volt Polónyinak, közbeszólt: — Csak aztán rozsdás ne legyen a fegyverük ! — Még azt sem tudja, hogy milyen. Hát várjon egy kissé ! Ezt Hegedűs Sándor mondta, aki egészen kijött a flegmából. De nyilván keveselte, mert aztán még megtoldta gondolatját : — Polónyi-iskola ! — Nem szégyellem! — replikázott Polónyi. — Gusztus dolga. Hogy Hegedűs, vagy valaki más vágta-e ki ezt a borsos két szót, azt nem tudom. De hallottam és a mi fő, láttam Polónyi színváltozását, nyilvánvaló jelét annak, hogy — de ez már nem volt a gusztusa szerint. Ilyen két szó után az ember rendszerint tízszerte élesebben visszavág. Ma megtudtuk, hogy van egy rendkívüli mód is. Amit Polónyi cselekedett meg. Hallgatott. Az ülés többi része már elmosódott. Csáky felelt Okolicsányinak múltkori interpellációjára a tanítók nyugdíjáról. Olyan feleletet adott, hogy Okolicsányi még meg is köszönte. Erről csak nem érdemes beszélni. Még kevésbé érdemes arról, hogy Perczel Dezső interpellált a takarmánykiviteli tilalom miatt. Mert ez csak akkor válik érdemessé, ha majd Bethlen felelni fog rá. Majd akkor mi is beszélünk róla ! 2212 —