Fővárosi Lapok 1893. november (302-331. szám)
1893-11-01 / 302. szám
XXX. évfolyam, 302. szám, Szerda, 1893. november 1 Szerkesztői iroda: Led&peat, Ferenciek tere 4. Előfizetési XIn . . redévrESZ dij: 1 firt 40 kr. Egyes szám 5 kr. Megjelenik mindennap , hétfőn és ünnep után való napon is.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP KÖZLEMÉNYEKKEL A DIVAT ÉS SPORT KÖRÉBŐL. Kiadóhivatal: Budapest, Ferenciek-tera I* Hirdetéseket és apróhirdetéseket elfogad a kiadóhivatal és minden fővárosi hirdetési iroda. KEGYELET. Mondják, hogy a kegyelet divatos szokássá kezd lenni: hadd legyen, ez az egyetlen divat, ha ugyanannak nevezhető, melynek még a túlzásai is megbocsáthatók. Ne sajnálja senki a halottakétól a drága koszorúkat, a lobogó lángokat, melyek a temető egy éjszakáját nappallá varázsolják. Aki kedves halottjának a sírját felpompázza, nemcsak a halott emlékének hoz kegyeletes áldozatot, saját szivének enyhülését is keresi a kegyeletes munkában, s ki venné rossz néven a bánatos szívtől, ha enyhületet keres s ki irigyelné tőle, ha azt meg is találja. Mondják, hogy ama tenger koszorú s mindenféle dísznek az árán hány ezer szegénynek lehetne enyhíteni a nyomorúságát. Komoly statisztikusok ki is számítják, hogy hány ezer forintot nyelnek el a sírok díszei, hány ezer embert lehetne a rengeteg nagy summából meleg ruhába öltöztetni. — Ez mind igaz, de ne feledjétek, hogy a kegyelettel édes testvér a könyörület s akik halottaik sírját koszorúkkal borítják, a szegényekről sem szoktak megfeledkezni. Az igazi kegyelet éppúgy szívből sarjadzik, mint a könyörület s aligha azok törlik le a szenvedők arcáról a könnyet, akik cinikus statisztikát csinálnak halottak napján s halottjaik sírjától megvonják a koszorút, az egyetlent, amit még adhatunk a halottaknak. A mi korunk nemcsak a gyorsan élés, de a gyorsan feledés kora is. Tüneményes gyorsasággal lehet hírnevet szerezni, de éppoly tüneményes gyorsasággal halványodik el nevünk, emlékezetünk, ha egyszer koporsónkra ráborul a sirhalom. Férfiaknak emlékezete, kik a maguk idejében igazi nagyságok valának, a tudomány, irodalom, művészet terén maradandó műveket alkotának, s csak egy szűkebb körben marad meg, s a nagy közönség csak akkor tudja meg, hogy éltek egyáltalán, mikor egy kis töredéke a társadalomnak kivonul a temetőbe, s megállván sírjaik felett, kegyeletes szavakkal eleveníti meg a nagyok alakját, életét, cselekedeteit. A jelennek élünk, nagyon is a jelennek élünk, nem szeretünk emlékezni régiekről, holott a jövendőre fölötte hasznos, tanulságos a régiek emlékezetének fölelevenítése. És azért mindazok, egyesek avagy testületek, kik a kegyelet tiszteletreméltó kultuszát űzik, nemcsak a kegyeletes kötelességnek tesznek eleget, de bátorítják nemes akcióra az élő, munkálkodó nemzedéket is, mely látván látja, hogy ha itt a földön sokszor kell is kiürítenie a félreértések, mellőztetések keserű poharát, legalább sírja felett fölhangzik az elismerés szava. Higyyétek meg, vannak még emberek, kiket ez a hit, ez a gondolat is tud lelkesíteni; akik nem élnek tisztán és egyedül a mának ; akik nem hajhászszák a kortársak tapsait, s megelégesznek azzal az elismeréssel is, melynek a szavait már nem fogják hallani, de érzik, tudják, hogy éppúgy megkapják az utólagos koszorút, amint megkapták már oly sokan, kikről míg éltek azt hitték az emberek, hogy hiába éltek. De való igaz, hogy kevesen vannak ezek a mai világ szemében ideális bolondok, kiket a kortársak jó- vagy rosszhiszemű félreértése nem térit le utjukról s halálig dolgoznak ajövendőnek.Sok nemes szivet, sok tiszta karaktert tett cinikussá a világ léhasága, az ideális célok iránt való közönyössége s lassanként nembánomság szállja meg azokat is, kik más légkörben élve, dicsőséget szerezhettek volna hazájuknak és maguknak egyaránt. Dicsőséget és mondjuk ki: vagyont. Kevés ember él meg a lelkesedésből s a mai kor szemétben nagyobb a becsülete a vagyonnak, mint a talentumnak. Hirtelen sok vagyont szerezni, hirtelen, rövid időn sokat élni: az a mai kor filozófiája. Kevesen törekszenek lassú, de biztos gyarapodásra s csöndes, nyugodt öregségre. Maholnap a régi öregek közt kell keresnünk az ifjúságot, a nemesebb ideálokért való hevülést; ifjaink korán érnek, hirtelen vénülnek s jutnak ki a temetőbe. — De legalább élt! — mondják a pajtások, kik havannát szíva, pikáns történeteken kacagva, kisérik ki frakkeren a jó fiút, a ki »legalább élt !« Fenékig hajtani az élvezetek poharát, újra meg újra, amig undor fog el: ez az élet, a századvégi ifjúság élete. Ez az egyik rész. A másik már gyermekkorában megizleli a nyomorúságot, idő előtt terhes, testet lelketelő munka alatt nyög, hogy meglegyen a mindennapi kenyere s a tisztességes ruházat, mely nélkül az utcán nem mutatkozhatik. A sok éjjelezés, a sok tanulás, nyomorkodás után kilincselés ajtóról ajtóra, előszobákban való várakozás s aztán egy kis — hivatal. Nyomorúság, munka viszi kora sírjába. — Nem is élt szegény!— siratják barátai. Még csak most kezdett volna élni! Sétáljatok a temetőben s meglepődve, megdöbbenéssel fogjátok tapasztalni, hogy manapság mily korán halnak az emberek. A késő öregség a divatját kezdette múlni. Mert nemcsak az élvezetek forrásai szaporodtak meg, de megszaporodtak a megélhetésnek a gondjai is. Kevesen vannak a szerencsések, kik az arany középúton maradhatnak s kiknek élvezetből, gondból mérsékelten jut ki. Ím, írván a kegyeletről, a kegyeletnek megszentelt napjáról, keserűséggel telik el szivünk a világ rendje ellen. Keserűséggel, mert többékevésbé mindnyájunknak van egy halottja, kit fél után állított meg a halál, ki a kor egészségre ISTEN NYOMAI. — Norvég regény. — Irta: Björnstern Björnson. (Folytatás.) Miközben a fiatal asszony játszott, megnyilt a jobbra eső ajtó s egy másik szörny lépett be, őszhaju, gömbölyű arcú öreg asszony, ki pápaszeszemet is élt. Ez volt Kole nagynénje, magasabb mint Kallem s magasságával arányban állt vastagsága. Közte és a férj közt a fiatal asszony úgy tetszett, mintha a szétzúzódás veszélyének lett volna kitéve, mint valamely könnyű yacht, két roppant tengeri hajó közt. Úgy látszott, most bizalmas emberének tekintette Kallemet, nem mintha bármivel is megbízta volna, de közös fiatalságuk szövetségest keresett minden kényszer és nyomasztó nehézkesség ellen. Kallem arról ábrándozott, hogy megszabadítja ezt a fiatal asszonyt s szinte lesújtó volt rá nézve az a gondolat, hogy azt nem teheti. Ez a változtathatatlan helyzet aggasztotta Kallemet. Eme látogatásra visszaemlékezése zavarta a fiatalembert a vizsgálatra készülésben. A legképtelenebb terveket kovácsolta; még unokabátyjának is írt Amerikába, kérdezve tőle, befogadhatna-e egy fiatal asszonyt házába. Kallemnek föl kellett ébresztenie a fiatalasszonyban az önmaga iránt való felelősség érzetét, föltárnia előtte a mindennapi élet veszélyeit; mindenekelőtt pedig szükségesnek tartotta, hogy Rágni elutazzék, messze, nagyon messze, hogy föltalálhassa lelke szabadságát. Kallem mindinkább beleélte magát eme gondolatba s szerelme csak növekedett töprengései közben. Bármily futólagos találkozás, egyszerű köszöntés az utcán vagy a folyosón, megszilárdították lelkében azt a gondolatot, hogy a fiatal asszony az övé és senki másé s hogy őt meg kell szabadítania! Igen sokszor volt ő már szerelmes, vagy legalább azt hitte, hogy az, de ezt a finom és fejletlen lelket, ezt a kiváltságolt és mégis elhagyatott teremtést meg akarta menteni s átalakítani. Föltette magában, hogy teljes lélekkel ennek szenteli magát. Ami a fiatal asszonyt illeti, kissé oszlott félénksége, valahányszor ismét látták egymást. Úgy látszott, mintha vigasztalást talált volna nővére elutazása után s ha Kallem nem csalódott, úgy ő több volt a fiatal asszonyra nézve, mint egyszerű vigasztaló. Minden esetre csalhatatlan jele volt ennek az, hogy mikor este otthon maradását tudatta, csak azért, mert hallani akarta játékát félig nyitott ajtaján át, a fiatal asszony mindannyiszor zongorázott, mégpedig gyakran igen sokáig. Valahányszor Kallem a fiatal asszonynyal találkozott, midőn ez a gyermekekkel kisétált s őket a pástétomoshoz vezette, nagyon szeretett volna vele őszintén beszélni, de Ragni modora nem bátorította föl. Főleg a fiatal asszony ártatlansága feszélyezte; félt, hogy eltalálja magától vadítani. Erélye elhatározásra ösztönözte; de megtört az Ragninak őszinte s oly gyöngéd költői érzelmén. Viszonyukban oly bűbáj volt, mely teljességgel nem hasonlított azokhoz, a melyeket Kallem eddig ismert. III. Ragni hetenkint egyszer férje rokonainál műkedvelők hangversenyében játszott, hol táncmu-latságot is rendeztek. Kallem meghivatta magát, hogy alkalma lehessen a fiatal asszonyt hazakisérni. Abban az időben volt ez, midőn a hó már elolvadt s csak itt-ott egyes jégrétegek maradtak hátra. Kallem egyszer tudatta a fiatal asszonynyal, hogy aznap ő is elmegy a hangversenybe s kérte, engedje meg, hogy onnan haza kísérhesse. A fiatal asszony szívesen fogadta ajánlatát. A hosszú estély után, melyet a szorult levegőjű teremben töltöttek, karöltve távoztak, számítva arra, hogy majd kapnak szánt vagy kocsit az állomáson. Azonban folytatták útjukat a nélkül, hogy a szánok és kocsik előtt megállották volna. — Hát nem kocsin térünk haza? — kérdé Rágni. A fiatalember nevetett, arra számított, hogy gyalog mennek haza. Rágni megkísérelte csalódását palástolgatni, de némi kétségbeesett erőlködés után mégis megkérte a fiatalembert, hogy kocsit vegyenek. Kallom, visszaemlékezve ekkor, mennyire félt Rágni első ízben, s vádolván őt a lelkiismerete, megígérte, hogy csupán a legközelebb eső állomásig mennek gyalog. Az út nem igen volt síkos, de lejtős. A fiatalasszony kísérője karjába kapaszkodott, halkan sóhajtva föl. Odább ballagva, az út kényelmetlenebb volt; az országutat egész szélességében jég borította. Kénytelenek voltak lassan lépkedni s meg-megállani. A kertek és a mező közt részint kopár volt a talaj, részint hóval borítva. A föld épen oly tarkának látszott, mint az ég, melynek kékjén felhőfoszlányok úszkáltak. Úgy tetszett, mintha a hold eszeveszett futásban követné ezeket, hogy utolér. Mai számunk 10 oldal.