Fővárosi Lapok 1893. december (332-360. szám)

1893-12-01 / 332. szám

332. szám. XXX. évfolyam. Péntek, 1893. december 1. Szerkesztői iroda: Budapest, Ferenciek­ tere 4. Előfizetési dij: 1 tóra.....................1 frt 40 kr. Negyedévre . . . 4 „ — 0 Félévre .... 8 „ —­­ Egyes szám 5 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP KÖZLEMÉNYEKKEL A DIVAT ÉS SPORT KÖRÉBŐL. Kiadóhivatal: Budapest, Ferenciek­ tere 3. Hirdetéseket és apró­hirdetéseket elfogad a kiadóhivatal la minden fővárosi hirde­tési iroda. TÉLI TÁRLAT. i­­r. Külföldi képírók. Szeretem hinni, hogy nem a nagyzás viszke­­tege, hanem a használás vágya bírja arra képző­művészeti társulatunk vezetőit, hogy a mostani szűk helyiségben is a legnagyobb előzékenységgel fogadják a külföld művészeit. — A magyar művészet, nagy tradíciók hiányában, még nem erősödött meg annyira, hogy az idegen példányok útmutatását nélkülözhetné; közönségünk pedig a világ minden tája felé eleget utazik arra, hogy itthon is látni akarjon olyan dolgokat, amineket vándorlásai közben odaíonnn látott. Művészek és közönség tehát egyaránt megkívánják, hogy évi tárlataink le ne vetkőzzék internacionális jellegü­ket, sőt hogy a modern művészet evolúciói felől minél tökéletesebb, minél tájékoztatóbb képet nyújtsanak. De ezzel a kívánalommal aztán meg vannak jelölve azok a korlátok is, melyek között a képző­művészeti társulat vendégszeretetének mozognia kell, ha azt akarja, hogy a külföldi művészek be­­édesgetése hasznára váljék a magyar művészetnek. Nekünk ma már nem azon kell törekednünk, hogy idegen műtárgyaink évről-évre nagy számmal legyenek, hanem, hogy ezek a műtárgyak a hazai művészekben eszméket ébreszszenek, fejlődésükre, izmosodásukra befolyást gyakoroljanak. A buda­pesti műcsarnokba, művészetünk mai fejlődöttsége mellett már csakis mintaszerű, egy vagy más te­kintetben irányt jelölő műveket szabad bebocsá­­tani, s ha ilyenek maguktól nem jelentkeznének, megszerzésükre nem kell sajnálni semmi áldozatot. Ezek minden bizonynyal meghozzák a kellő ka­matot , míg a közepes külföldi képek csak arra szolgálnak, hogy a hazai művek egy részét kiszo­rítsák s a bejutottak eladhatásának esélyeit ke­­vesbítsék.Mert ne feledjük, hogy a tárlatok nálunk nem csupán a művészi mérkőzés színterei, hanem piacai és pedig egyedüli piacai az itthon élő és dolgozó művészeknek. A­mely művész nálunk a téli és tavaszi tárlaton műveire nem talál vevőt, az egész éven át hiába várja, hogy műterme ajta­ján valaki bekopogtasson. A művészi élet nálunk még nincsen annyira kifejlődve, hogy a festő­áll­ványról, félig nedvesen vinnék el a képeket, mint ez történni szokott a művészi múlttal bíró nagy városokban, hol sok az amateur és sok a műkeres­kedő. A mi képíróink még mindig nagyon rászo­rulnak a képzőművészeti társulat erélyes és tapin­tatos támogatására, s ezt a támogatást kell nél­külözniük, ha az erre illetékes egyének a közepes külföldi művek beáramlásának idejekorán útját nem állják. A mostani kiállításon már olyan túlsúlyban vannak a gyöngébb idegen termékek, hogy köztük csaknem elenyészik az a hisz-harminc jelesebb mű, mely minden frázis nélkül szólva, igazán dí­szére válik tárlatunknak. Én csakis ez utóbbiak közül választom ki azokat, melyek mélyebb tanul­ságokat rejtenek magukban s fiatal művészeink odaadó megfigyelésére érdemesek. Tartalmassága és bensősége által válik ki tár­lataink mindig szívesen látott vendége , Walter Füle. A müncheni mester ezúttal a Miatyánk há­rom nagy mondatát illusztrálta, három megkapó hatású képen. Az elsőn munkáscsaládot látunk. Ott állanak a fehér abroszszal leterített asztal körül, imára kulcsolva kezeiket. Egész megjelenésükön látható, hogy fáradságos munkával, gyötrődések közt keresik kenyerüket, de hálát adnak az ég­nek a szűk adományért is, buzgón esedezve: »Add meg nekünk a mi mindennapi kenyerünket.« A festmény bensőségteljes kompozíciója elárulja, hogy a művész előtt a napirenden levő szociális kérdések lebeghettek, midőn arra gondolt, hogy a nép kenyért esdő sóhajának vásznán testet adjon.­­ A másik kép szegényes, árnyba borult szobát mutat. A szögletben nyoszolya s rajta a meghalt fiatal legény. Előtte az elaggott anya térdér© hajtja fejét és csöndesen zokog. Mély fájdalma el­árulja, hogy a halott egyetlen gyermeke, talán kenyérkeresője volt. Most már egyedül van a vi­lágon, de azért megnyugvással mondja : »Legyen meg a te akaratod.« — A harmadik képen a meg­tért bűnös leány tér vissza szüleihez. Félénken, lesütött szemekkel áll a küszöbön; az apa némán mereszti reá szemeit, míg az anya kötényét emeli ajkaihoz. Vájjon a három közül melyik a boldog­talanabb ? A kínos helyzetet megtöri a felsóhaj­tás : »És bocsásd meg a mi bűneinket.« — Ha Firle három képét nézzük, eszünkbe se jut, hogy a művész bevégzett technikája, koloritjának igaz­sága s a világítás bravourjai felett e e mélkedjünk. Az a finom érzék és őszinteség kap meg bennün­ket, mely a három dráma előadásában megnyilat­kozik. Hasonló erővel szól hozzánk Bichir Armin műve, Az élet nyomora. Mint a cím mutatja, ez is sötét, borús hangulatot keltő kép. Hátterében, gyertyák pazar világa mellett, vidám úri nép mulat. Az előtérben, mely tulajdonképen a terem fülkéje lehet, fiatal zenész ül a zongora előtt. Egyik keze a billentyűkön pihen, míg a másik elesve, mozdulatlanul hanyatlik alá. A nemes, szép arcon megható fájdalom tükröződik vissza. Ez a fiatal ember, ki a mulatóknak valami csekélységért zongoráz, a művész ambícióját rejti keblében. d© TÖRPE ÓRIÁSOK. — Elbeszélés. — Irta: Balogh Arthur. (Folytatás.) — Az ugy­e a dombrádi bank, a régi, bukott bank az, ugy­e ? Lássa, megint csak keserű emlék tálul elém. Dombrády összerezzent ezekre a szomorú, sötét szavakra, mint a­kit boldog merengéséből azzal vernek fel, hogy ég a ház a feje fölött. — Ne legyünk gyermekek — mondá kitérő­­leg, látható zavarral. — Miért keresnünk mindig a borús képeket. És aztán — tette utána kis szünet múlva — különben nincs joga egészen így beszélni. De hagyjuk el. Elmúlt, elmúlt örökre. Higgje, hogy kárpótolja a jövő a múltak minden szenve­déséért. Hiszem — mondották az asszony szemei. Nagyon, nagyon boldogok leszünk. Dombrády ki­olvasta ezt onnan és úgy érezte, hogy igazán csak mostantól fogva számít az élete. Céltalan tapoga­­tódzás volt az eddig csupán a boldogság után. XV. A Salgó-párral együtt tértek vissza a fővá­rosba. Donnernó az első bizalmas egyedüllétet fel­használta, hogy mindent elmondjon Helénnek. Nagyon illetlen dolognak tartotta volna, előtte titkolózni. — Oh, nem újság az én nekem! — mondá a még inkább megsápadt, fáradt asszonyka. Tudtam én azt már nem tegnaptól, hogy a bátyám szeret téged. Sőt előre láttam, hogy szeretni fog. Neki az olyan komoly, melankolikus asszonyok imponál-­­ nak. Ellenben ki nem állhatja a gyermekesen paj­kosakat. Lásd, azért nem szeretett egy időben engem is. És tudod, hogy ezzel a nagy, ünnepelt emberrel azt fogod csinálni, a­mit csak elgondolsz, mert ha egyszer megszeretett, hát szeretni fog, a bolondod lesz, a­kit kényed-kedved szerint forgat­hatsz a kis ujjadon. Ismerem én őt. Aztán, Istenem! ha egyszer szeretnek, olyan gyöngék, hajlíthhatók ezek a férfiak. Donnernó egyetlen szavát sem szalasztotta el a beszélőnek, úgy igyekezett minden egyes kis vonást hű emlékezetébe vésni erről az emberről, a­kinek már oda ígérte magát. Nagyon is szerette volna töviről-begyire, apróra tudni, mi kedves neki, hogy épen olyan tudjon lenni, a­minőnek az megalkotta ideálját a szeretett asszonyról. Hanem azért nem tett volna ilyen kérdést semmiért. Annál inkább igyekezett azonban ő maga megfigyelni őt. Valóságos tanulmány tárgyává tette. És nagyon szeretett volna arról is megbizo­nyosodni, hogy ez az ember csakugyan, szenvedé­lyesen szereti-e őt, olyan szenvedélylyel, mely képes áldozni, talán mindent is feláldozni a kedvé­ért, ha kell, ha valahogy véletlenül úgy hoznák a körülmények. Puhatolózni kezdett, mint az ellen­ség, hogy milyen oldalról támadhatja meg legjob­ban, legügyesebben, hogy kitanulmányozhassa az egész szívét, lelkét, hogy mint valami nyitott könyvben, tisztán olvashasson benne. Próbálta el­távolítani magától, gondolva, hogy ha szereti, csak annál szorosabban fűzi magához. És a­mikor látta, hogy minden irányban egy és ugyanaz az ered­ménye a kísérletének, végtelen gyönyörűségben úszott. Ha Dombrády azt kérdezte tőle: — Miért olyan szomorú, gondolatokba mé­­lyedő ma megint ? Azt szeretném, hogy mindig boldogan, mosolyogva lássam... Donnernó elborult arccal, búsan felelte : — Azon tűnődöm, hogy szenvednie kell majd miattam. Igen, az emberek meg fogják szólni, ha engem elvesz; azt fogják mondani, hogy egy Domb­rády Dezső külömb választást tehetett volna, válo­gathatott volna akármilyen fényes szépségű, dús­gazdag és nevezetes családbeli lányok között. — Én nekem a legfényesebb szépségű, a leg­gazdagabb és legkiválóbb származású csak maga lehet, Margit. — Én rám pedig azt fogják mondani: Való­ban ügyes egy fehérnép ! Milyen hamar rákötötte arra az emberre magát. Mivel tudta elbolondí­­tani várjon ? — Megharagszom, komolyan megharagszom — mondá Dombrády ilyenkor, nem tűrhetve tovább a százféle alakban megújuló gyötrődéseket. Mit törődöm én különben is az emberekkel ? — Nem gondol velük ? Hátha leszólják, ha elveszti majd talán minden tekintélyét ily úton előttük, azt se bánja ? Donnerne olyan merőn, átható tekintettel leste a választ a férfi ajkairól, mintha valami nagy dolog sorsa dőlne el attól. — Szavamra, nem. Semmivel és senkivel sem törődöm én, csak magával, csak azzal, a­mi magára vonatkozik. Ha azt mondja, hogy ma rossz napja van, mert erős migrpin bántja, higgye meg, job­ban fájlalom, mintha ötven percenttel alászáll minden nagy népszerűségem és állítólagos hírne­vem. Az ember utoljára rájön, hogy mindezt csak azért igyekszünk magunknak megszerezni, — pénzt, hirt ünnepeltetést, — hogy egy ilyen édes.

Next