Fővárosi Lapok 1894. január (1-31. szám)

1894-01-17 / 17. szám

17. szám XXXI. évfolyam. Szerda, 1894. január 17. Szerkesztői iroda: Budapest, Ferenciek­ tere 4. Előfizetési t­an ..... Sfexfedérr« ... íVUrre , • • . dij: 1 ín 40 kr. Egyes szám 6 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn­i ünnep után raid napon is.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP KÖZLEMÉNYEKKEL A DIVAT ÉS SPORT KÖRÉBŐL. Kiadóhivatal: Budapest, Ferenciek­ tere 3. Hirdetéseket és apró­hirdetéseket elfogad a kiadóhivatal és minden fővárosi hirde­tési iroda. SZELLEMI VALLÁS. Érdekes röpír került minap a kezembe. Az igazság és emberiség minden barátjához van címezve s felhívást tartalmaz a szellemi vallás nemzetközi szövetségének megalakítására. — Kissé szeren­csétlenül van a tervbe fogott vallás szelleminek keresztelve, mivel — ha nem tévedek — különben sem igen szokása a vallásoknak, hogy testiek le­gyenek; de ebbe ne kössünk bele. Végtére is a dol­got ott kell megmarkolni: mi legyen a célja ? A felhívás elpanaszolja, hogy a nemes gon­dolkozású férfiak kényszerülve nyögnek idejüket múlt hitformák »méltatlan« jármában s­zepedve« várják azt a napot, amelyen »az igazság napfényre tör.« Alább aztán kiderül, hogy ez az igazság nap­világra került már, mert: »a határtalan önzés és öndicsőités álomképei immár tünedeznek az önzet­len szeretet eszményképe előtt, mely az életnek terhét és töviskoronáját­­magára veszi;« és még alább azt olvassuk, hogy »akik a világ fájdalmát és bűnét végtelen könyörülettel magukra vállalni készek, azok követni fognak bennünket.« S akko­ron »minden emberben valóságos isteni lényt lát­tak és eredeti formában, fényt ugyanazon fényből, valami istenit ugyanazon isteni lényből.« Látnivaló, hogy a szellemi vallás hiszek­egyében nincs benne az érthetőség, mert talán kissé világosabban is meg lehetett volna mondani azokat, amik a föntebbi idézetek közé vannak fog­lalva ; de azt is elfogadom, hogy midőn az új val­lás küzdeni kezd a régi formák ellen, egyet közü­lük elkölcsönöz tőlük: a mysteriumok homályos­ságát. Annyi egyébiránt kiderül az egészből, hogy külön szekta megalapításáról szó sincsen , hogy a végső cél az embereknek egyesítése a felebaráti szeretetben.. A felhívást mellékelték egy folyóirathoz, ugyancsak ebben a szellemi vallás egyik buzgó harcosa külön ismertető cikket is közöl s azonfe­lül széjjelküldték terjesztés végett a röpivet, me­lyet a hazai hivek nevében egy-két festő, középis­kolai tanárok, néhány lapszerkesztő és két ügyvéd írt a többi közt alá. (Ámbátor ami az ügyvédeket illeti, cseppet sem csodálkozom rajta, hogy tata­­rozgatnak a hitükön. Becsurog annak a födele már szörnyen!) A külföldi hivek — angolok, né­metek, amerikaiak, japánok — között egyetemi tanár is akad s az aláírók atalán a középosztályból kerültek össze. Mi van hát a dologban ? Ezek az emberek — úgy látszik — valami olyan lényeget keresnek az új formában, mit a régiben meg nem találtak. A szándékuk mindenképpen tiszta és tiszte­letreméltó ; nagy idealizmus van benne, mely fel­ébreszti rokonszenvünket. Igaz, — e tényt tönkre nem lehet cáfolni, — hogy a nagy tömeg és az úgynevezett, »művelt« elem jelentős részének religiója kétfelé hasadt. — Akik az elemi iskola utolsó osztályában befejezik a könyvből való tanulást, vagy éppen azok — van­nak még elegen — akik iskolázatlanul nőnek fel, nem olvassák Renant, Cottát, Darwint, Büchnert, azok hiszik is, amit vallanak; tudományos nyel­ven szólva — bárha rosszul esik a fülemnek — az ő hitük és vallásuk egybeesik, födi egymást. — Ellenben, akik felsőbb iskolai vagy éppen egye­temi képzettségre tesznek szert, azokat megbizo­­nyosítja rá Büchner, hogy teremtésről szó sem le­het, mivel az anyagnak örök időktől fogva léteznie kellett, lévén az elpusztíthatatlan és szaporítha­­tatlan; azokat megtanítja Darwin, hogy a fajok egymásból váltak ki, tehát nem alkottattak egy füst alatt; azoknak bebizonyítja Cotta, hogy a föld nem — mint Mózes számítja — ötezer né­hány száz, hanem szép egypár millió éves; azokat kioktatja Renan, hogy jelentős része ama szép tör­ténetnek, mely a kereszténység megalapítójának földön jártát írja le, csak bitrege, semmi más. Oh, pedig milyen ékes szájjal magyarázgatta mindezeket hajdanán a tisztelendő úr és itt vala be könyörtelenül szekundát a nemtudójának! S a tiszteletes, a rabbi és a pópa urak, kiki a maga módja szerint, nemkülönben. És a kiművelt osztály elhagyja a gyónást és áldozást, a templomjárást, a böjtöket, a hosszú nap megülését. — Ám ez magában nem baj. A hiba ott van, hogy sokan, igen sokan nem hisznek a katecheta hajdani mondókájából semmit, azért, mert mind el nem hihetik. —­ Erre céloz a szellemi vallás röptve, mondván: »Nyilvános titok, hogy a régi mesékben már nem hisznek«. Azt pedig látja, akinek szeme van, hogy mivé lesz az erkölcse annak a nagy csomó ember­nek, akik a ceremónia polyvájával kirostálják a hit magvát is. Elárulnák ezek az üdvözítőt mind. Legfölebb, hogy harminc pénznél többet kívánná­nak érte. Mert — van abban valami, amit az epés­­kedő bölcs, Rousseau mondott — a civilisatio ott, ahol a műve félbenmarad, nem fölöttébb alkalmas melegágya a puritán erkölcsöknek.­­ Hiszen föl­tehető ugyan, hogy a római világ korhelyei is szí­vesebben irtanak falernumit, mint valami torok­­reszelő cseviszkét; de azóta az élvezeteknek sok, akkoron nem is álmodott eszközét és módját eszelte ki az agyafúrt túlfinomultság. Ám nem is kell épen merőben élvezetekről beszélnünk. Maga az életünk módja változott meg egészen. Az embert az embertől nagyon erősen különbözteti meg a vagyon , sokkalta jobban, mint akkor, midőn megmondatott, hogy könnyebb a hajókötélnek a tű fokán általmennie, semmint a KORZIKA VIRÁGA. (Francia regény.) Írta: Charles Mercuvel. (Folytatás.) (2) — Csak egy fia van? — Egy, Fabrice. — Mit tartasz felőle ? Nem sok jót. — Talán annál több rosszat, ugy­e ? — Kétségkívül. Szörnyű önző és oly alat­tomos, akár a menyét. A gyarlóságok megköve­­sült Machiavellicskája! . . . Ha velem találkozik, bizalmasan közli velem a titkait. Egy derék asz­­szonyság, Ronc­oneno dédelgeti őt, hogy vegye el a leányát. El is veszi. Örökölte hegylakóink né­mely sajátságait: szívós és dacos, de hiányzik róla a becsületérzés. Mindenre képes, csak célját ér­hesse. íme, ez az én nézetem felőle. Ép oly bátor egyébiránt, mint a minő makacs. Ezt nem dicsé­retképen jegyzem meg róla, édes barátom, mert hazámfiai közt ritkaság a gyáva. Szóval, ő a jónak és rosznak a vegyüléke. — Melyben a rossz a túlnyomó elem. Lát­tam őt. — Ugyan, hol ? — Ronconóéknál, táncmulatság alkalmával a múlt héten. — Már elutazott. Sajnálom, hogy el nem kí­sérhettem. A fiatal­ember szellemes s a beszélgetés megrövidíti az utat. — Találkozol te vele ? — Elég gyakran. Néhány mértföldnyi távol­ság a vidéken tekintetbe sem jön, ha van jó kocsink és penny-fogatunk. Hipp-hopp, ott legyünk, ahol akarunk !... Holnap elutazom. Nem volna kedved velem jönni ? — Nem mehetek. Nagyon szerettem volna, ha szabadon rendel­­kezhetem időmmel s Maggiottót Korzikába követ­hetem. Rég vágyom ismerni ezt a csodálatos szige­tet. Maggiottó elbeszéléseiből, a­ki a tájakat és em­bereket a déliek szébőségével és lelkesedésével ecse­telte, csaknem megtudtam ugyan mindazt, amit tud­nom kellett, de valamely tájnak legőiibb rajza sem ér annyit, mint egy hétig való ott tartózkodás. Sürgős munka kötött Párishoz. Maggiotto kö­zölte velem, hogy őt is megcsípvén a tarantellapók, mint annyi mást, képviselővé megválasztatásá­nak az útját akarja egyengetni a cortei kerületben s legalább két hónapot szándékszik atyjánál töl­teni. — Látogass meg ez idő alatt! — teve utána kérő hangon. ■ Megígértem neki. — Majd segítsz a választásnál ügyem elő­mozdításában — tévé utána tréfásan, — s útköz­ben tömérdek kies vidéket rajzolsz le, annyit, hogy legalább egy fél tucat tájképfestőnek kedvesked­­hetel mintákkal. Pár hét múlva levelet kaptam Maggiottótól. Tudatta velem, hogy ügyei kívánsága sze­rint folynak. Jelöltsége nagyon kedvező kilátások mellett történt. Azután beszélt nekem a gyönyörű évszakról. A sziget zöld, mint a smaragd s virágokkal borítva; nagyon kellemes az ott tartózkodás. — Oh, az a Páris, — irta nekem, — nyomo­rúságaival, büzdödt legével, szennyével, ködével sápadt egével! Mily boldogok vagyunk, ha távol lehetünk onnan s tele tüdővel szívhatjuk az üde levegőt, mely arcunkat korbácsolja. Nálunk nin­csenek koldusok, mert itt semmiből megélhetünk s még a legszegényebbek is festő látványt nyúj­tanak. Majd így folytatta: — A fölött töprenke­­dem, vájjon nem az lenne-e az igazi boldogság, ha itt élhetnék valamelyik csinos házacskában, mosolygó völgyben, melyet hegyről aláfutó s ten­ger felé hömpölygő patak­­szel át. Az ily patak szinte arra látszik hivatva, hogy az öngyilkosság gondolatát is tova űzze. — De hol szerezzük a kedves feleséget, ki még bájosabbá varázsolja előttünk a vidéket? Barátomat költői hangulat szállta meg s enyelgő lett. Levelében végül megemlékezett néhány sor­ban a Ronconené asszony párfogoltjáról is. — Láttam Fabricet. Ő feledi Párist s ennek, igézeteit. Most egy szomszédságában lakó fiatal leánykába bolondult. Ennyit újságolhatok felőle. Minden áron meg akarja hóditni azt a leányt s nem hagyja el addig a szigetet, mig szenvedélyét, mely határta­lan és veszedelmes, ki nem elégíti. Nem közölte ugyan velem üldözése tárgyát, de azt hiszem, ismerem azt. Nem messze a Savelli gróf házától van egy majorsági lak, mely zárdához vagy falusi kis kas­télyhoz hasonlit. A vidék egyik családja lakik

Next