Fővárosi Lapok 1894. január (1-31. szám)
1894-01-17 / 17. szám
17. szám XXXI. évfolyam. Szerda, 1894. január 17. Szerkesztői iroda: Budapest, Ferenciek tere 4. Előfizetési tan ..... Sfexfedérr« ... íVUrre , • • . dij: 1 ín 40 kr. Egyes szám 6 kr. Megjelenik mindennap, hétfőni ünnep után raid napon is.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP KÖZLEMÉNYEKKEL A DIVAT ÉS SPORT KÖRÉBŐL. Kiadóhivatal: Budapest, Ferenciek tere 3. Hirdetéseket és apróhirdetéseket elfogad a kiadóhivatal és minden fővárosi hirdetési iroda. SZELLEMI VALLÁS. Érdekes röpír került minap a kezembe. Az igazság és emberiség minden barátjához van címezve s felhívást tartalmaz a szellemi vallás nemzetközi szövetségének megalakítására. — Kissé szerencsétlenül van a tervbe fogott vallás szelleminek keresztelve, mivel — ha nem tévedek — különben sem igen szokása a vallásoknak, hogy testiek legyenek; de ebbe ne kössünk bele. Végtére is a dolgot ott kell megmarkolni: mi legyen a célja ? A felhívás elpanaszolja, hogy a nemes gondolkozású férfiak kényszerülve nyögnek idejüket múlt hitformák »méltatlan« jármában szepedve« várják azt a napot, amelyen »az igazság napfényre tör.« Alább aztán kiderül, hogy ez az igazság napvilágra került már, mert: »a határtalan önzés és öndicsőités álomképei immár tünedeznek az önzetlen szeretet eszményképe előtt, mely az életnek terhét és töviskoronájátmagára veszi;« és még alább azt olvassuk, hogy »akik a világ fájdalmát és bűnét végtelen könyörülettel magukra vállalni készek, azok követni fognak bennünket.« S akkoron »minden emberben valóságos isteni lényt láttak és eredeti formában, fényt ugyanazon fényből, valami istenit ugyanazon isteni lényből.« Látnivaló, hogy a szellemi vallás hiszekegyében nincs benne az érthetőség, mert talán kissé világosabban is meg lehetett volna mondani azokat, amik a föntebbi idézetek közé vannak foglalva ; de azt is elfogadom, hogy midőn az új vallás küzdeni kezd a régi formák ellen, egyet közülük elkölcsönöz tőlük: a mysteriumok homályosságát. Annyi egyébiránt kiderül az egészből, hogy külön szekta megalapításáról szó sincsen , hogy a végső cél az embereknek egyesítése a felebaráti szeretetben.. A felhívást mellékelték egy folyóirathoz, ugyancsak ebben a szellemi vallás egyik buzgó harcosa külön ismertető cikket is közöl s azonfelül széjjelküldték terjesztés végett a röpivet, melyet a hazai hivek nevében egy-két festő, középiskolai tanárok, néhány lapszerkesztő és két ügyvéd írt a többi közt alá. (Ámbátor ami az ügyvédeket illeti, cseppet sem csodálkozom rajta, hogy tatarozgatnak a hitükön. Becsurog annak a födele már szörnyen!) A külföldi hivek — angolok, németek, amerikaiak, japánok — között egyetemi tanár is akad s az aláírók atalán a középosztályból kerültek össze. Mi van hát a dologban ? Ezek az emberek — úgy látszik — valami olyan lényeget keresnek az új formában, mit a régiben meg nem találtak. A szándékuk mindenképpen tiszta és tiszteletreméltó ; nagy idealizmus van benne, mely felébreszti rokonszenvünket. Igaz, — e tényt tönkre nem lehet cáfolni, — hogy a nagy tömeg és az úgynevezett, »művelt« elem jelentős részének religiója kétfelé hasadt. — Akik az elemi iskola utolsó osztályában befejezik a könyvből való tanulást, vagy éppen azok — vannak még elegen — akik iskolázatlanul nőnek fel, nem olvassák Renant, Cottát, Darwint, Büchnert, azok hiszik is, amit vallanak; tudományos nyelven szólva — bárha rosszul esik a fülemnek — az ő hitük és vallásuk egybeesik, födi egymást. — Ellenben, akik felsőbb iskolai vagy éppen egyetemi képzettségre tesznek szert, azokat megbizonyosítja rá Büchner, hogy teremtésről szó sem lehet, mivel az anyagnak örök időktől fogva léteznie kellett, lévén az elpusztíthatatlan és szaporíthatatlan; azokat megtanítja Darwin, hogy a fajok egymásból váltak ki, tehát nem alkottattak egy füst alatt; azoknak bebizonyítja Cotta, hogy a föld nem — mint Mózes számítja — ötezer néhány száz, hanem szép egypár millió éves; azokat kioktatja Renan, hogy jelentős része ama szép történetnek, mely a kereszténység megalapítójának földön jártát írja le, csak bitrege, semmi más. Oh, pedig milyen ékes szájjal magyarázgatta mindezeket hajdanán a tisztelendő úr és itt vala be könyörtelenül szekundát a nemtudójának! S a tiszteletes, a rabbi és a pópa urak, kiki a maga módja szerint, nemkülönben. És a kiművelt osztály elhagyja a gyónást és áldozást, a templomjárást, a böjtöket, a hosszú nap megülését. — Ám ez magában nem baj. A hiba ott van, hogy sokan, igen sokan nem hisznek a katecheta hajdani mondókájából semmit, azért, mert mind el nem hihetik. — Erre céloz a szellemi vallás röptve, mondván: »Nyilvános titok, hogy a régi mesékben már nem hisznek«. Azt pedig látja, akinek szeme van, hogy mivé lesz az erkölcse annak a nagy csomó embernek, akik a ceremónia polyvájával kirostálják a hit magvát is. Elárulnák ezek az üdvözítőt mind. Legfölebb, hogy harminc pénznél többet kívánnának érte. Mert — van abban valami, amit az epéskedő bölcs, Rousseau mondott — a civilisatio ott, ahol a műve félbenmarad, nem fölöttébb alkalmas melegágya a puritán erkölcsöknek. Hiszen föltehető ugyan, hogy a római világ korhelyei is szívesebben irtanak falernumit, mint valami torokreszelő cseviszkét; de azóta az élvezeteknek sok, akkoron nem is álmodott eszközét és módját eszelte ki az agyafúrt túlfinomultság. Ám nem is kell épen merőben élvezetekről beszélnünk. Maga az életünk módja változott meg egészen. Az embert az embertől nagyon erősen különbözteti meg a vagyon , sokkalta jobban, mint akkor, midőn megmondatott, hogy könnyebb a hajókötélnek a tű fokán általmennie, semmint a KORZIKA VIRÁGA. (Francia regény.) Írta: Charles Mercuvel. (Folytatás.) (2) — Csak egy fia van? — Egy, Fabrice. — Mit tartasz felőle ? Nem sok jót. — Talán annál több rosszat, ugye ? — Kétségkívül. Szörnyű önző és oly alattomos, akár a menyét. A gyarlóságok megkövesült Machiavellicskája! . . . Ha velem találkozik, bizalmasan közli velem a titkait. Egy derék aszszonyság, Ronconeno dédelgeti őt, hogy vegye el a leányát. El is veszi. Örökölte hegylakóink némely sajátságait: szívós és dacos, de hiányzik róla a becsületérzés. Mindenre képes, csak célját érhesse. íme, ez az én nézetem felőle. Ép oly bátor egyébiránt, mint a minő makacs. Ezt nem dicséretképen jegyzem meg róla, édes barátom, mert hazámfiai közt ritkaság a gyáva. Szóval, ő a jónak és rosznak a vegyüléke. — Melyben a rossz a túlnyomó elem. Láttam őt. — Ugyan, hol ? — Ronconóéknál, táncmulatság alkalmával a múlt héten. — Már elutazott. Sajnálom, hogy el nem kísérhettem. A fiatalember szellemes s a beszélgetés megrövidíti az utat. — Találkozol te vele ? — Elég gyakran. Néhány mértföldnyi távolság a vidéken tekintetbe sem jön, ha van jó kocsink és penny-fogatunk. Hipp-hopp, ott legyünk, ahol akarunk !... Holnap elutazom. Nem volna kedved velem jönni ? — Nem mehetek. Nagyon szerettem volna, ha szabadon rendelkezhetem időmmel s Maggiottót Korzikába követhetem. Rég vágyom ismerni ezt a csodálatos szigetet. Maggiottó elbeszéléseiből, aki a tájakat és embereket a déliek szébőségével és lelkesedésével ecsetelte, csaknem megtudtam ugyan mindazt, amit tudnom kellett, de valamely tájnak legőiibb rajza sem ér annyit, mint egy hétig való ott tartózkodás. Sürgős munka kötött Párishoz. Maggiotto közölte velem, hogy őt is megcsípvén a tarantellapók, mint annyi mást, képviselővé megválasztatásának az útját akarja egyengetni a cortei kerületben s legalább két hónapot szándékszik atyjánál tölteni. — Látogass meg ez idő alatt! — teve utána kérő hangon. ■ Megígértem neki. — Majd segítsz a választásnál ügyem előmozdításában — tévé utána tréfásan, — s útközben tömérdek kies vidéket rajzolsz le, annyit, hogy legalább egy fél tucat tájképfestőnek kedveskedhetel mintákkal. Pár hét múlva levelet kaptam Maggiottótól. Tudatta velem, hogy ügyei kívánsága szerint folynak. Jelöltsége nagyon kedvező kilátások mellett történt. Azután beszélt nekem a gyönyörű évszakról. A sziget zöld, mint a smaragd s virágokkal borítva; nagyon kellemes az ott tartózkodás. — Oh, az a Páris, — irta nekem, — nyomorúságaival, büzdödt legével, szennyével, ködével sápadt egével! Mily boldogok vagyunk, ha távol lehetünk onnan s tele tüdővel szívhatjuk az üde levegőt, mely arcunkat korbácsolja. Nálunk nincsenek koldusok, mert itt semmiből megélhetünk s még a legszegényebbek is festő látványt nyújtanak. Majd így folytatta: — A fölött töprenkedem, vájjon nem az lenne-e az igazi boldogság, ha itt élhetnék valamelyik csinos házacskában, mosolygó völgyben, melyet hegyről aláfutó s tenger felé hömpölygő patakszel át. Az ily patak szinte arra látszik hivatva, hogy az öngyilkosság gondolatát is tova űzze. — De hol szerezzük a kedves feleséget, ki még bájosabbá varázsolja előttünk a vidéket? Barátomat költői hangulat szállta meg s enyelgő lett. Levelében végül megemlékezett néhány sorban a Ronconené asszony párfogoltjáról is. — Láttam Fabricet. Ő feledi Párist s ennek, igézeteit. Most egy szomszédságában lakó fiatal leánykába bolondult. Ennyit újságolhatok felőle. Minden áron meg akarja hóditni azt a leányt s nem hagyja el addig a szigetet, mig szenvedélyét, mely határtalan és veszedelmes, ki nem elégíti. Nem közölte ugyan velem üldözése tárgyát, de azt hiszem, ismerem azt. Nem messze a Savelli gróf házától van egy majorsági lak, mely zárdához vagy falusi kis kastélyhoz hasonlit. A vidék egyik családja lakik