Fővárosi Lapok 1894. január (1-31. szám)

1894-01-29 / 29. szám

XXXI. évfolyam 29. szám Hétfő, 1894. január 29 •iwUp.*st, Ferenciek­ tere 4. Előfizetési dij: IMn.................1 Irt­a ki. $£«CyedeTT« ... 4­­ — - Mm . . . 8 . — . JSgyen szám 5 kr. Xevjelenik mindennyip , hét főn I. tuuiep ut&n való napon is.FŐVÁROSI LAPOS SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP KÖZLEMÉNYEKKEL A DIVAT ÉS SPORT KÖRÉBÓL. Szerkesztői iroda: Kiadóhivatal, Budapest, Ferenciek-tere­k. Hirdetéseket és apró­hirdetéseket elfogad a kiadóhivatal és minden fővárosi hirde­tési iroda. A Petőfi-társaság nagygyűlése. Budapest, január 29. Fölösleges talán előre bocsátanunk, hogy az a gyönyörű közönség, mely e népszerű irodalmi társaság gyűléseit rendesen látogatni szokta, a teg­napi ünnepélyes nagygyűlésre oly tekintélyes számban jelent meg, hogy az Akadémia díszterme ezúttal is elégtelennek bizonyult. A földszintet ritka szép hölgyközönség tartotta elfoglalva, a háttérben férfiak szorongtak sűrű tömegekben, a karzatokat az ifjúság vette be lelkes rohammal már jóval tíz óra előtt. A később érkezők kincsért se tudtak többé helyhez jutni. Az ünnepélyes nagygyűlést valamivel tíz óra után a társaság érdemes alelnöke, Komócsy József nyitotta meg, emelkedett hangú, szívből jövő, me­leg beszédben emlékezvén a társaság nagynevű elnökének, Jókai Mórnak e hó­b án lefolyt fényes jubileumáról. Azután bemutatta Jókai levelét, melyben 50 éves írói működésének évfordulója al­kalmából 2000 koronás alapítványt tesz a társa­ságnál, melynek kamataiból évenkint szépirodalmi pályadíj tűzendő ki. A közönség Jókai nevének említésénél lelkes éljenzésben tör ki. fi­a Ezután Endrődi Sándor olvasta fel titkári jelentéseit, az év jelentősebb mozzanatait a követ­kezőkben emelvén ki: »Társaságunk úgy tekinthet vissza a lefolyt évre, mint eseményes működése egyik jól termő és jól kamatozó évére. A rendes és mindig igen láto­gatott havi ülések közül kiemelendőnek tartom a májusit, melyben Társaságunk a »Magyar Hírlap« szerkesztősége által rendelkezésre bocsátott száz arany sorsa felett döntött, megelőzőleg pályázatot hirdetvén novellára és rövidebb költői elbeszé­lésre. Mindkét kérdésre szépen érkeztek pálya­munkák, s köztük — kivált a prózai elbeszélések között — több jóravaló derék munka tűnt fel. A novella koszorúját­­ »Mesemondó« című novellájá­­jával Abonyi Árpád, a verses elbeszélését »Mária« című költeményével Dom­bay Hugó nyerték el. Maga a társaság is tűzött ki 400 korona pá­lyadíjat abból a pénzből, mely érdemes alelnöké­­nek, Komócsy Józsefnek jubileumi költségeiből fennmaradt. E pályázat tárgya: »Adassére elő lyrai költészetünk története 1820-tól napjainkig.« A tár­saság ereklyetára Petőfi István több kéziratával és verseskönyvével, továbbá Petőfi szüleinek ere­deti halotti bizonyítványával gyarapodott. A tár­saság vagyona az elmúlt évben Bercsényi Béláné Krayl Irma urb­e 5000, Wahrmann Mór 500 és Jókai Mór 1000 forintos alapítványaival gya­rapodott. Mindezeknél azonban fontosabb és dicsősé­gesebb volt ránk nézve az az erkölcsi diadal, mely társaságunk nagynevű elnökét, Jókai Mórt érte félszázados írói munkásságának jubileuma alkal­mából. E jubileum eszméje és kezdeményezése társaságunk kebeléből indult ki. Jól tudtuk, hogy Jókai nevének nagyon szűk keret volna bármely irodalmi társaság — s a mi harmatcseppnyi fé­nyünk, ha ugyan van ennyi is — gyarló reflektor arra, hogy az ő szellemének nagy égboltját min­den ragyogásával visszasugározhassa. Tüneményes egyéniségének impozáns arányát csak egy tükör vetheti vissza istenigazában : az egész nemzet há­lája! Mégis e nagy szép ünnep után nem állhat­ják meg, hogy most itthoni, szerény családi kö­­rünkben, ama lelkes napok még mindig rezgő visszhangjaként ne kiáltsuk feléje : »ifjú öregségé­vel, társaságunk állandó díszéül, dicsőséges nem­zete még nagyobb dicsőségére­l sokáig éljen !« Viharos éljenzés és taps zúgott végig a ter­men a titkári jelentés lendületes végső mondatai után. Hélfy Ignác orsz. képviselő »A politikai köl­tészetről« tartott igen érdekes előadást. Bevezeté­sül azt fejtegette, hogy a politika maga nem olyan prózai dolog, mint a­milyennek közelről, a pártok erős tusáiban gyakran viharos, indulatos vitákban látjuk; a politikának alapja az emberi lélekben gyökerező nagy hazaszeretet, az emberi érzelmek legszentebbike. A politikai költészetnek pedig­ célja a hazaszeretet ébresztése és ébrentartása s különösen az újabb idők történetében fényes sze­repe van a politikai költészetnek a népek történe­tében. Az olasz egységet Leopardi és kortársai ké­szítették elő, a francia Rouget de L’ Sole, a spanyol Zorilla politikai költeményei nevezetes szerepet játszottak hazája forradalmainak előkészítésében. Gladstone az ír törvényt nem a saját kezdeménye­zésére csinálta, ennek első apostolai az ír költők voltak s a lengyel Mickieniez dalaiban benne van egy elnyomott nép fájdalomsóhaja s nem lehet tudni, hogy nem lesz-e a sóhajból valaha vihar. A felolvasót élénken megtapsolta a kö­zönség. Károly Antalt már fölléptekor tapsvihar fo­gadta, mely Petőfi visszatér címü szép költeményé­nek minden szakaszával ismétlődött. A költőnek háromszor is meg kellett jelennie a viharosan éljenző közönség előtt. Szép versét legközelebbről lapunk fogja bemutatni. Vértesi Arnoldnak Rózsika címü érdekes el­beszélését nagy figyelemmel hallgatta a közönség s lelkesen megéljenezte a jeles elbeszélést. Utána Ábrányi Emil következett, aki Dicsé­rem a könyvet című hatásos költeményét szavalta el. Záró­szavai a következők: KORZIKA VIRÁGA. (Francia regény.) Irta: Charles Mercuvel. (Folytatás.) (14) — S mire határozta ön magát ? — Arra, hogy fölfegyverkezem s őrködöm úgy a saját, mint a te biztonságod fölött. Készül­jünk védelemre. Ez a harc, ily időben, nagy zajt üt s ha az igazságszolgáltatás meghallja s beavat­kozik, a becsület mentve van. A födolog, hogy résen legyen a szemünk. Nem vagyunk-e mi és oly bátrak és ügyesek, mint ellenfeleink ? S a mi helyzetünk kedvezőbb. Megerősítjük a kastélyt s lesbe állítjuk embereinket. Rokonaink és cselé­deink számosak. Használjuk föl az időt, a­mely­­lyel még rendelkezünk. Ez az én véleményem, Fabrice — s kell-e hozzá tennem: a parancsom! A fiatal­ember meghajtotta magát. — Nem, atyám, — szólt. A gróf közelebb lépett hozzá. — No, jól van. Nem kérdem többé, hogy mit tettél, — folytatta fölindulástól remegő hangon. Fiorellóék fenyegetnek minket. A Savellik nem szoktak visszariadni. Te fiam vagy. Éle­tedre törnek. Én védelmezlek tehetségem szerint. Mindent megbocsátok neked, érted-e?, mindent. De jusson eszedbe, hogy a gyávának nem bocsátok meg. — Atyám! A gróf megölelte fiát s pár pillanatig a kar­jai közt tartotta. — S most pillanatnyi veszteni való időnk sincs. A bátorság mellett megfér az óvatosság. Jer és hallgass. Visszatértek a termekbe, hol a vendégek vá­rakoztak reájok. XVII. Beállt az éj. A lelkész, meg a többi vendég távozni készült. A gróf visszavitette őket s don Brando lel­készhez igy szólt: — Barátom-e ön? — Kételkedik ön ? — Egy szívességre kérném. — Szóljon. Ha kell, ma éjjel gyalog elme­gyek Bastiáig, ha azáltal önnek szolgálatot te­hetek. — Nem gyalog, de kocsin, Ajaccioig. — Ebben az órában ? — Most mindjárt, haladék nélkül. — Miért? — Vigye el Szerénát egyik jó barátunkhoz, Roncone Józsefhez, kinek a bátyja párisi bankár, mint ön is tudja. — Mi történt? — kérdezte a pap, álmél­­kodva. — Semmi; később majd megmagyarázok ön­nek mindent. Levelet visz ön Ronconehoz, kinek megírom küldetése célját. S egyik rokonához fordulva, igy szólt a gróf: — Giovanni, fogass be gyorsan a legjobb kocsiba. Egy óra múlva távol kell lenned. Te szál­lítod el a lelkészt, meg a leányomat. A férfi helyeslőleg bólintott. — Intézkedjél rögtön. Te pedig Francesca, rakj össze mindent, a­mi a gyermeknek szükséges, egy bőröndbe. — Sokáig lesz távol Szeréna ? — Ki tudja azt ? — szólt a gróf elgondol­kozva. A két rokon minden szó nélkül távozott. A gróf minden ajtót gondosan bezárt. — Fiorelloéknak panaszuk van ellenünk, — szólt. — Nem is akarom tudni, igazuk van-e? Ők kijelentették előttünk a vérbosszút s mi nem hát­rálunk meg. Fabrice sem ijedt meg, sőt már előre is sej­tette, hogy belőle regénybős lesz. Az istenítélet eme módjában azt hitte, hogy előnyben lesznek ők ellenfeleikkel szemben. Különben is azt tartotta, hogy könnyebb a védelem, mint a támadás. Aztán bízott apja ügyességében és erélyében s nem győzte eléggé bámulni azt a hidegvért, melylyel a várat­lan újságot fogadta. Csak azt nem tudta elképzelni, ki árulta őt el ? Gondolt Francescára is, de még­sem tett föl róla ily hálátlanságot. A gróf magára hagyta rokonait, megirt egy levelet s aztán fölment ama szobába, melyben Sze­réna aludt. A gróf föléje hajolt s nagy elővigyázattal több ízben megölelte. Végre fölébresztette. A leányka meglepetve ölelte meg a nyakát. Az apa pár percig gondolkozott, nagy fölin­dulásban volt. Nem élt illúziókban ; érezte, hogy az a harc, melyet neki üzentek, veszedelmes lesz. — Mi történt, atyám ? — kérdezte a gyermek. — Öltözzél fel, kicsikém. — Már ? Hát megvirradt ? — Még nem, de Ronconeók várnak Ajac­­cióba, mulatságra. Szeréna a szemét dörzsölve, kérdé.

Next