Fővárosi Lapok 1894. január (1-31. szám)

1894-01-06 / 6. szám

vetkező évben Szép Mich­ál, egyik regényéből átdolgozott darabja követte 1877. március 9-én. Hős Pálffy 1879. évi ápril 24-én Ő Fel­ségeik nászünnepének 25-ik évfordulója alkalmából került színre; a nagy­ jelentőségű ünnep egyszer­smind egy kiválóan emberbaráti jótékony cél elő­mozdításával volt kapcsolatban, mert a jövedelem a szegedi árvíz által sújtottak fölsegélésére for­­díttatott. 1884. december 3-án adta elő a nemzeti színház Jókai legnépszerűbb darabját, a hasonló című regényből írt Arany ember-t, mely nem­csak a magyar, hanem a német színpadokon is tömérdek ismétlést ért meg és regényeivel együtt versenyzett a költő hírnevének átalános elterjedésén. A fek­ete gyémántok is színre alkalmazása egyik legkedveltebb regényének, 1885. október 9-én adták először. Az Olympi verseny a nemzeti színház öt­ven éves fennállása ünnepén tartott díszelőadásnak volt a bevezetője 1887. évi szeptember 28-án. A Jószívű ember ismét jótékony cél támo­gatására szolgált, a költő indítványára »Jó szív«­­nek keresztelt egyesület által az országos árvíz­­károsultak javára rendezett előadásban, 1888. május 31-én. A földön járó csillagok­at a magyar színé­szet 100 éves jubileumára irta, melyet a nemzeti színház 1890. évi október 24-én ünnepelt. Az aradi hősnek volt eddig elé utolsó szín­padi műve, mely a nemzeti színházban 1891. feb­ruár 6-án került előadásra. Az itt elősoroltakon kívül írta a Cigány báró-t, mely Strauss zenéjével először a bécsi közönséget gyönyörködtette és csak utóbb került haza, a népszínházba; továbbá a Gazdag szegé­nyeket, mely darabját a krisztinavárosi színkör közönsége nagy lelkesedéssel üdvözölte. Keresd a szívet, mely »a Kőszívű ember fiai«-ból készült, nem került színpadra, a Murá­nyi hölgyet legközelebb szegedi műkedvelők ad­ták elő a költő jubileumának alkalmával. Jókai színműveiben túlnyomó a regényes elem, és ha bírálói megrótják is, hogy egyik-másik darabjában kevés a drámaiság, a cselekvény nem eléggé indokolt, a jellemek nem mindig követke­zetesek, de képzelmének magas és gyönyörködtető szárnyalása, nyelvének elragadó hatalma és szép­sége, történeti darabjaiban a nemzeti érzések és a lángoló hazafiság jótékony melege mindig lelkese­désre ragadta és ragadja a közönséget. És ma, 50 éves írói jubileuma alkalmával, a színművészet semmivel se róhatja le iránta méltóbban tisztele­tének és hálájának tartozását, mint a saját művei­ből összeállított előadásokkal, a­mely művek min­dig díszei lesznek irodalmunknak és hirdetői a nagy költő dicsőségének és halhatatlanságának. Paulay Ede: Egy kis visszaemlékezés. Mindnyájan, akik 1848-ban léptünk az irodalom templomába (akkoron még e cím illette meg), Petőfi és Jókai hatása alatt állottunk. Valamint Kossuth szelleme a politikai világon (mely akkoron szintén templom volt, még­pedig a főtemplom), úgy uralgott az ő géniuszuk az irodalom ifjú respublikájában. Őket bámultuk, az ő irmodorukat utánoztuk, ösz­­tönszerűleg, öntudatlanul. Amiről meggyőződhetik min­denki, aki fáradságot vesz magának az akkori »Élet­képek «-et lapozgatni. Oda tévedtek az én kísérleteim is. A legelsőt a szent­tamási táborból, Tij-Verbászról küldtem. Rövid idő múlva, az első árulás után, néhány szá­zan visszajöttünk Pestre. Útközben, Baján, egy kávé­házban megpillantottam az Életképeket. Mohón utána kaptam, belenéztem s mit láttam ? Mindjárt a lap kez­detén, úgy hiszem Petőfinek egy verse után, ott ragyo­gott az én »Elválás «-om. Magamon kívül voltam, agyam égett, szívem hangosan dobogott. Nem érintkeztem senkivel, nem értem rá. Lóhalá­lában siettem Pestre, hogy bemutassam magamat az »Életképek« szerkesztőinél, Jókai és Petőfinél. Csak Jókait találtam a szerkesztőségben. Mintha még most is magam előtt látnám a szép deli, szőke ifjút, amint azzal a jóságos mosolygó arckifejezéssel, melyet mai napig megőrzött, elembe lépett, kezet nyújtott, üd­vözölt mint »új írótársát« s buzdított további munkál­kodásra. Én Jókainak írótársa! Nem tudom, mit feleltem, csak annyit tudok, hogy néhány óra múlva az Íróasztal előtt ültem és írtam, írtam rémítő sokat, a jó Ég tudja, hogy mit. A katonáskodásnak ezzel vége lett, beléptem a szellemi munkások sorába. Ennek oka Jókai volt, miért címzett engem írótársának ? Az Életképekbe azonban, a barátságos fogadtatás dacára, ezentúl ritkán írtam. Hajlamom a politika felé vonzott. Sűrűn látogattam a képviselőházi karzatot s kezdtem irogatni a politikai lapokba. Egy délután találkozván Jókaival a Pilvax­ban, barátságosan megszólított, gratulált tevékenységemnek, de egyúttal jóakarólag figyelmeztetett, hogy vigyázzak, »mert a politika nagy ellensége a költészetnek«, s még emlékezem rá, hogy intő például Csapó Pált hozta fel előttem, aki szerinte egyike volt legtehetségesebb belle­­tristikusainknak mindaddig, míg bele nem mászott a po­litikába.* * * Sok, sok idő múlva, majdnem 20 év múlva én az Alleanza-t szerkesztettem az emigrációban, ő itthon a Hon-t. Egy nap igen kedves levelet kaptam tőle Milánó­ban, amelyben azt az ajánlatot téve nekem, hogy lépjünk munkatársi csereviszonyba, azaz hogy én legyek az ő lapjának a munkatársa, ő meg az enyémnek. S azonnal hozzá is csatolt egy rendkívül érdekesen megírt pesti levelet. Én azt viszonoztam egyszer vagy kétszer, de csak­hamar meggyőződtünk mindketten, hogy nem illünk egy­más keretébe; az én lapom igen rebellis volt őneki, az övé pedig nagyon lejális énnekem. S vége szakadt a csereviszonynak. De én módját találtam annak, hogy csereviszony nélkül is Jókai munkatársa maradjon lapomnak. Lefor­dítottam s közöltem néhány apróbb beszélykéjét, ame­lyek egyike mai napig is nyomot hagyott az olasz iro­dalomban. Ugyanis a »láthatatlan seb« című beszélyke, (mely­nek alapgondolata kissé emlékeztet Arany János »Ágnes asszony«-ára) annyira elragadta az akkori olasz dráma­írók egyik legjelesbikét, Teobaldo Cicconi-t, hogy gyö­nyörű négyfelvonásos drámát csinált belőle »La gelosia« cím alatt, mely még most is gyakran szerepel az olasz drámai repertoirban. Megérdemelné, hogy visszahono­sítsuk. * * * Azóta megint 25 év múlt el, s ez egész emberöltő alatt, illetőleg 1870 óta újból egy téren működünk mind­ketten — a képviselőházban, de két különböző tábor­ban ; én neki ma is igen rebellis vagyok s ő nekem igen legális. Egy pontban azonban találkoztunk: mindket­tőnkön igaznak bizonyult az intelem, melyet a Pilvax­ban hozzám intézett: »a politika nagy ellensége a köl­tészetnek« , csakhogy akkor elfelejtette hozzá tenni — »és vicever­bál« De azért Jókai ma is kedvenc iróm, s remek­műveiért ma épúgy tudok lelkesedni, mint akkor, mikor az egész ifjú irói generatióval együtt mesteremnek val­lottam. Helfy Ignác: 49 Egy régi köszöntő. — Emlékezés. — Gyarmathy Zsigánétól. Immár mendegéljünk a szülőföld felé. Régi emlékeket hívogassunk elé. Abban nőttünk fel, hogy van nekünk egy drága emberünk, a­kit szeretni, csodálni kell; áhí­tattal várni minden művét, olvasatlanul nem hagyni egy sorát sem. Édes jó apánk ugyan nem is hagyta. A nagy ebédlő nagy, kerek asztalát körben ülve hallgattuk azokat a ragyogó, bájos dolgokat, me­lyekkel akkor Jókai elragadta az egész országot. Mindent felolvasott és nem kellett soha semmit rejtegetnie a kis­lánya elől (hejy­be sokszor vissza­­kívánom én most azt az időt; most, midőn egy-egy rövid rajzban sem vagyok biztos, hogy vájjon el­olvashatom-e a kis­fiaim jelenlétében?) A­mit Jókai írt, az mindég tiszta volt, azon soha sem kellett pirulni. Mert hát Jókai nincsen arra szo­rulva, hogy a sikamlósság tegye érdekessé, az érzé­kiség meleggé. Tehát nagy volt nálunk a Jókai-imádat. De talán egyikünk sem tudta azt úgy kimutatni, mint édes mamánk. Ami szépet, vagy jót látott, azt mindég Jókainak szánta és nagyon büszke volt rá, hogy a drága emberrel egy évben és egy hóban született. Nagyon gyakran említette ezt és jó apánk soha sem mulasztotta el, hogy mosolyogva hozzá ne tegye: »Igen, csak éppen annyi a különbség kettőtök között, hogy te még nem írsz regényt.« Ha kirándulásainkban bársonyos mohát, dús kelyhü havasi virágot, vagy érdekesnek vélt ásvány­darabot láttunk, abban bizonyosak voltunk, hogy édes mamánk így fog felkiáltani: »Jaj be szép! Ezt el kellene küldeni Jókainak« Neki szánta a kis őzeket, a Szamosban vickándozó piros pettyes pisz­trángokat , csak hogy mikor tettre került a dolog — és az utóbbival gyakran volt ilyen eset — félre tolta. »Ejh! nem méltó ez egy Jókaihoz! valami más egyebet kell kigondolnom« . . . Oh, bár lett volna ideje hozzá! Édes­apánk egyszer egy köszöntőt írt a Jókai születésnapjára. Azt is el akarta küldeni, de azt meg édes­apám nem találta méltónak arra, így aztán megnyugodott abban, hogy betanítsa rá a gyermekeket: legkisebb testvérünk a beszéddel együtt tanulta és ismételtük mind a hárman annyi­szor, hogy bizony nagy Jókai-imádat kellett annak a végig hallgatásához. Mintha most is mind itt zsongna-bongna körülöttem az a régi köszöntő, a­mely így kezdődött: »Harminchárom éve, Komárom városa Egyik talpra esett hű advocatusa, Jókay József ur perei közt üle, S a vén Werbőczybe mélyen elmerülek . . . Tehát ilyen mély elmerűlésében tudja meg az apa, hogy fia született s ezen örvendetes ese­mény örömére csap egy heted hét országra szóló keresztelőt, melyre azt mondja a régi köszöntő: felette nagy volt a vigasság, pedig akkor még nem sejthették, hogy kinek ülik a keresztelőjét. »S tán jó ha nem tudok, hogy még mi lesz Mórból Komám-asszonyék is, mert az édes borból Úgy becsiptek volna, hogy haza menőre Legkisebb gondjuk lett van a főkötőre. S a férfi sereg az örömnek miatta Akkor bizonyosan magát úgy leitta, Hogy meg nem mondták vón’ Komárom városa A Dunát, vagy pedig a Duna ezt mossa. No, de mi már tudjuk, hogy mi lett belőle, S hogy többre is vigye, kitelik az tőle, Megérdemli tőlünk, meg minden magyartól. Hogy fennen kiáltsuk: éljen Jókai Mór! De én istenem, mi lett volna komáékkal akkor, ha még a köszöntő után eltelt harminchét évet is látják? Mekkorára nőtt azóta a Jókai dicsősége, mint veti ragyogó sugarát messze, messze túl a nagy óceánon is. Bizony nagyra nőtt, de azért belefér egészen minden magyar szívbe. És a régi köszöntő régen porladó költője, tudta, hogy Jókaiból ilyen nagy lesz: én tudom, hogy tudta. Jókai és a naturalizmus. Jókai Mór múzsáját ünnepli a magyar nem­zet. Lelkesedéssel nézünk rá valamennyien, olvas­suk regényeit és szinte megittasulunk attól a nemes mámortól, mely Jókai ragyogó műveiből lelkünkbe árad. Hiába írják epés kritikusok, hogy az, a­mit Jókai Mór tömérdek kötetbe foglalt, rajongás, kép­zelődés, álom, »színes párák összeverődése«, boszor­kánymesterség­­ , minden gáncs, minden tanítás hiábavaló. A közönség Jókaihoz pártolás Jókai Mór

Next