Fővárosi Lapok 1894. január (1-31. szám)
1894-01-06 / 6. szám
vetkező évben Szép Michál, egyik regényéből átdolgozott darabja követte 1877. március 9-én. Hős Pálffy 1879. évi ápril 24-én Ő Felségeik nászünnepének 25-ik évfordulója alkalmából került színre; a nagy jelentőségű ünnep egyszersmind egy kiválóan emberbaráti jótékony cél előmozdításával volt kapcsolatban, mert a jövedelem a szegedi árvíz által sújtottak fölsegélésére fordíttatott. 1884. december 3-án adta elő a nemzeti színház Jókai legnépszerűbb darabját, a hasonló című regényből írt Arany ember-t, mely nemcsak a magyar, hanem a német színpadokon is tömérdek ismétlést ért meg és regényeivel együtt versenyzett a költő hírnevének átalános elterjedésén. A fekete gyémántok is színre alkalmazása egyik legkedveltebb regényének, 1885. október 9-én adták először. Az Olympi verseny a nemzeti színház ötven éves fennállása ünnepén tartott díszelőadásnak volt a bevezetője 1887. évi szeptember 28-án. A Jószívű ember ismét jótékony cél támogatására szolgált, a költő indítványára »Jó szív«nek keresztelt egyesület által az országos árvízkárosultak javára rendezett előadásban, 1888. május 31-én. A földön járó csillagokat a magyar színészet 100 éves jubileumára irta, melyet a nemzeti színház 1890. évi október 24-én ünnepelt. Az aradi hősnek volt eddig elé utolsó színpadi műve, mely a nemzeti színházban 1891. február 6-án került előadásra. Az itt elősoroltakon kívül írta a Cigány báró-t, mely Strauss zenéjével először a bécsi közönséget gyönyörködtette és csak utóbb került haza, a népszínházba; továbbá a Gazdag szegényeket, mely darabját a krisztinavárosi színkör közönsége nagy lelkesedéssel üdvözölte. Keresd a szívet, mely »a Kőszívű ember fiai«-ból készült, nem került színpadra, a Murányi hölgyet legközelebb szegedi műkedvelők adták elő a költő jubileumának alkalmával. Jókai színműveiben túlnyomó a regényes elem, és ha bírálói megrótják is, hogy egyik-másik darabjában kevés a drámaiság, a cselekvény nem eléggé indokolt, a jellemek nem mindig következetesek, de képzelmének magas és gyönyörködtető szárnyalása, nyelvének elragadó hatalma és szépsége, történeti darabjaiban a nemzeti érzések és a lángoló hazafiság jótékony melege mindig lelkesedésre ragadta és ragadja a közönséget. És ma, 50 éves írói jubileuma alkalmával, a színművészet semmivel se róhatja le iránta méltóbban tiszteletének és hálájának tartozását, mint a saját műveiből összeállított előadásokkal, amely művek mindig díszei lesznek irodalmunknak és hirdetői a nagy költő dicsőségének és halhatatlanságának. Paulay Ede: Egy kis visszaemlékezés. Mindnyájan, akik 1848-ban léptünk az irodalom templomába (akkoron még e cím illette meg), Petőfi és Jókai hatása alatt állottunk. Valamint Kossuth szelleme a politikai világon (mely akkoron szintén templom volt, mégpedig a főtemplom), úgy uralgott az ő géniuszuk az irodalom ifjú respublikájában. Őket bámultuk, az ő irmodorukat utánoztuk, ösztönszerűleg, öntudatlanul. Amiről meggyőződhetik mindenki, aki fáradságot vesz magának az akkori »Életképek «-et lapozgatni. Oda tévedtek az én kísérleteim is. A legelsőt a szenttamási táborból, Tij-Verbászról küldtem. Rövid idő múlva, az első árulás után, néhány százan visszajöttünk Pestre. Útközben, Baján, egy kávéházban megpillantottam az Életképeket. Mohón utána kaptam, belenéztem s mit láttam ? Mindjárt a lap kezdetén, úgy hiszem Petőfinek egy verse után, ott ragyogott az én »Elválás «-om. Magamon kívül voltam, agyam égett, szívem hangosan dobogott. Nem érintkeztem senkivel, nem értem rá. Lóhalálában siettem Pestre, hogy bemutassam magamat az »Életképek« szerkesztőinél, Jókai és Petőfinél. Csak Jókait találtam a szerkesztőségben. Mintha még most is magam előtt látnám a szép deli, szőke ifjút, amint azzal a jóságos mosolygó arckifejezéssel, melyet mai napig megőrzött, elembe lépett, kezet nyújtott, üdvözölt mint »új írótársát« s buzdított további munkálkodásra. Én Jókainak írótársa! Nem tudom, mit feleltem, csak annyit tudok, hogy néhány óra múlva az Íróasztal előtt ültem és írtam, írtam rémítő sokat, a jó Ég tudja, hogy mit. A katonáskodásnak ezzel vége lett, beléptem a szellemi munkások sorába. Ennek oka Jókai volt, miért címzett engem írótársának ? Az Életképekbe azonban, a barátságos fogadtatás dacára, ezentúl ritkán írtam. Hajlamom a politika felé vonzott. Sűrűn látogattam a képviselőházi karzatot s kezdtem irogatni a politikai lapokba. Egy délután találkozván Jókaival a Pilvaxban, barátságosan megszólított, gratulált tevékenységemnek, de egyúttal jóakarólag figyelmeztetett, hogy vigyázzak, »mert a politika nagy ellensége a költészetnek«, s még emlékezem rá, hogy intő például Csapó Pált hozta fel előttem, aki szerinte egyike volt legtehetségesebb belletristikusainknak mindaddig, míg bele nem mászott a politikába.* * * Sok, sok idő múlva, majdnem 20 év múlva én az Alleanza-t szerkesztettem az emigrációban, ő itthon a Hon-t. Egy nap igen kedves levelet kaptam tőle Milánóban, amelyben azt az ajánlatot téve nekem, hogy lépjünk munkatársi csereviszonyba, azaz hogy én legyek az ő lapjának a munkatársa, ő meg az enyémnek. S azonnal hozzá is csatolt egy rendkívül érdekesen megírt pesti levelet. Én azt viszonoztam egyszer vagy kétszer, de csakhamar meggyőződtünk mindketten, hogy nem illünk egymás keretébe; az én lapom igen rebellis volt őneki, az övé pedig nagyon lejális énnekem. S vége szakadt a csereviszonynak. De én módját találtam annak, hogy csereviszony nélkül is Jókai munkatársa maradjon lapomnak. Lefordítottam s közöltem néhány apróbb beszélykéjét, amelyek egyike mai napig is nyomot hagyott az olasz irodalomban. Ugyanis a »láthatatlan seb« című beszélyke, (melynek alapgondolata kissé emlékeztet Arany János »Ágnes asszony«-ára) annyira elragadta az akkori olasz drámaírók egyik legjelesbikét, Teobaldo Cicconi-t, hogy gyönyörű négyfelvonásos drámát csinált belőle »La gelosia« cím alatt, mely még most is gyakran szerepel az olasz drámai repertoirban. Megérdemelné, hogy visszahonosítsuk. * * * Azóta megint 25 év múlt el, s ez egész emberöltő alatt, illetőleg 1870 óta újból egy téren működünk mindketten — a képviselőházban, de két különböző táborban ; én neki ma is igen rebellis vagyok s ő nekem igen legális. Egy pontban azonban találkoztunk: mindkettőnkön igaznak bizonyult az intelem, melyet a Pilvaxban hozzám intézett: »a politika nagy ellensége a költészetnek« , csakhogy akkor elfelejtette hozzá tenni — »és viceverbál« De azért Jókai ma is kedvenc iróm, s remekműveiért ma épúgy tudok lelkesedni, mint akkor, mikor az egész ifjú irói generatióval együtt mesteremnek vallottam. Helfy Ignác: 49 Egy régi köszöntő. — Emlékezés. — Gyarmathy Zsigánétól. Immár mendegéljünk a szülőföld felé. Régi emlékeket hívogassunk elé. Abban nőttünk fel, hogy van nekünk egy drága emberünk, akit szeretni, csodálni kell; áhítattal várni minden művét, olvasatlanul nem hagyni egy sorát sem. Édes jó apánk ugyan nem is hagyta. A nagy ebédlő nagy, kerek asztalát körben ülve hallgattuk azokat a ragyogó, bájos dolgokat, melyekkel akkor Jókai elragadta az egész országot. Mindent felolvasott és nem kellett soha semmit rejtegetnie a kislánya elől (hejybe sokszor visszakívánom én most azt az időt; most, midőn egy-egy rövid rajzban sem vagyok biztos, hogy vájjon elolvashatom-e a kisfiaim jelenlétében?) Amit Jókai írt, az mindég tiszta volt, azon soha sem kellett pirulni. Mert hát Jókai nincsen arra szorulva, hogy a sikamlósság tegye érdekessé, az érzékiség meleggé. Tehát nagy volt nálunk a Jókai-imádat. De talán egyikünk sem tudta azt úgy kimutatni, mint édes mamánk. Ami szépet, vagy jót látott, azt mindég Jókainak szánta és nagyon büszke volt rá, hogy a drága emberrel egy évben és egy hóban született. Nagyon gyakran említette ezt és jó apánk soha sem mulasztotta el, hogy mosolyogva hozzá ne tegye: »Igen, csak éppen annyi a különbség kettőtök között, hogy te még nem írsz regényt.« Ha kirándulásainkban bársonyos mohát, dús kelyhü havasi virágot, vagy érdekesnek vélt ásványdarabot láttunk, abban bizonyosak voltunk, hogy édes mamánk így fog felkiáltani: »Jaj be szép! Ezt el kellene küldeni Jókainak« Neki szánta a kis őzeket, a Szamosban vickándozó piros pettyes pisztrángokat , csak hogy mikor tettre került a dolog — és az utóbbival gyakran volt ilyen eset — félre tolta. »Ejh! nem méltó ez egy Jókaihoz! valami más egyebet kell kigondolnom« . . . Oh, bár lett volna ideje hozzá! Édesapánk egyszer egy köszöntőt írt a Jókai születésnapjára. Azt is el akarta küldeni, de azt meg édesapám nem találta méltónak arra, így aztán megnyugodott abban, hogy betanítsa rá a gyermekeket: legkisebb testvérünk a beszéddel együtt tanulta és ismételtük mind a hárman annyiszor, hogy bizony nagy Jókai-imádat kellett annak a végig hallgatásához. Mintha most is mind itt zsongna-bongna körülöttem az a régi köszöntő, amely így kezdődött: »Harminchárom éve, Komárom városa Egyik talpra esett hű advocatusa, Jókay József ur perei közt üle, S a vén Werbőczybe mélyen elmerülek . . . Tehát ilyen mély elmerűlésében tudja meg az apa, hogy fia született s ezen örvendetes esemény örömére csap egy heted hét országra szóló keresztelőt, melyre azt mondja a régi köszöntő: felette nagy volt a vigasság, pedig akkor még nem sejthették, hogy kinek ülik a keresztelőjét. »S tán jó ha nem tudok, hogy még mi lesz Mórból Komám-asszonyék is, mert az édes borból Úgy becsiptek volna, hogy haza menőre Legkisebb gondjuk lett van a főkötőre. S a férfi sereg az örömnek miatta Akkor bizonyosan magát úgy leitta, Hogy meg nem mondták vón’ Komárom városa A Dunát, vagy pedig a Duna ezt mossa. No, de mi már tudjuk, hogy mi lett belőle, S hogy többre is vigye, kitelik az tőle, Megérdemli tőlünk, meg minden magyartól. Hogy fennen kiáltsuk: éljen Jókai Mór! De én istenem, mi lett volna komáékkal akkor, ha még a köszöntő után eltelt harminchét évet is látják? Mekkorára nőtt azóta a Jókai dicsősége, mint veti ragyogó sugarát messze, messze túl a nagy óceánon is. Bizony nagyra nőtt, de azért belefér egészen minden magyar szívbe. És a régi köszöntő régen porladó költője, tudta, hogy Jókaiból ilyen nagy lesz: én tudom, hogy tudta. Jókai és a naturalizmus. Jókai Mór múzsáját ünnepli a magyar nemzet. Lelkesedéssel nézünk rá valamennyien, olvassuk regényeit és szinte megittasulunk attól a nemes mámortól, mely Jókai ragyogó műveiből lelkünkbe árad. Hiába írják epés kritikusok, hogy az, amit Jókai Mór tömérdek kötetbe foglalt, rajongás, képzelődés, álom, »színes párák összeverődése«, boszorkánymesterség , minden gáncs, minden tanítás hiábavaló. A közönség Jókaihoz pártolás Jókai Mór