Fővárosi Lapok 1894. március (60-89. szám)

1894-03-01 / 60. szám

XXXI. évfolyam 60. szám. Csütörtök, 1894. március 1 Egyes szám 5 kr. IV*Eltűnik mindennap , hétfőn 4a­­nnep után való napon­ta.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP KÖZLEMÉNYEKKEL A DIVAT ÉS SPORT KÖRÉRŐL. Szerkesztői iroda: Budapest, Ferenciek-terv 4. Előfizetési dij: 1 írt 40 ta. « * I ' I Un H­KTkUtt» MUr­ Kiadóhivatal, Budapest, Ferenciek-tere & Hirdetéseket és apró hirdetéseke elfogad a kiadóhivatal és minden fővárosi hirde­tési iroda. EGYEDÜL. I. A vonat bár rég eldü­börgött Még ott álltam magam — És néztem messze szálló füstjét Szomorún, hosszasan. A szél úgy rázogatta füstjét Mint sötét szalagot. Azt hittem, gyászos kis kendődet Felém lobogtatod. S most, mikor távol messzeségben Sok irigy hegy föd el, Érzem, hogy soha nem talál még Szivemhez ily közel. II. Milyen komor, bús, hangtalan Most mindenik szoba. Vendégül is csak néma árny jön esténként oda. Egy asszonyt látok ülni itt . Szomorút, gyászosat, A kit egy szótalan halott Han meg-meglátogat. Szabó Sándor. LEVÉL EGY ANYÁHOZ. Asszonyom! kegyed a kérdések egész lán­colatát intézi hozzám, a mikor azt kérdi, hogy honnét van az, hogy napjainkban annyi a romlott­ság, oly nagyfokú az erkölcstelenség, hogy zsaro­lások, sikkasztások, öngyilkosságok rázzák fel minduntalan az emberek lelki nyugalmát, hogy már a gyermekek sem azok, akiknek lenniök kel­lene és romlottságuk által kifognak a felnőtteken ? Leánya érdekében kívánja tudni ezt, akinek jövője szívén fekszik. És az újabb kérdések egész láncolata van abban a megoldásban, a­miben mind e kérdések feleletét rejteni hiszi, de a­mi mégis kételyeket tá­maszt lelkében. Ön egyszerűen mindennek okát a századvégi társadalom megmételyezett erkölcseiben véli fel­találni, de helyesen sejti, hogy kell valami mé­lyebben fekvő indoknak is léteznie, a­mely ennek nyitját is magában rejti. Ön úgy hiszi, hogy a társadalom erkölcsei­nek elfajulása a téves útra terelt nőnevelésben kell hogy rejtőzzék. Ettől akarja megóvni a gyermekét. Nagy és nehéz probléma ez, nem alkalmas arra, hogy megoldását egy pár szóba szorítani le­hessen. Pázmány Péter Kalauz­iban azt mondja, hogy: »a leányok jó neveléséből áll az országok becsületes állapot­­a, nemcsak azért, mert fele az ország lakosainak asszony, hanem azért is, mert a férfiak jó nevelése nagy részben az asszonyok­tól vagyon.« És a XVII. század e bölcse nyíltan kimondja, hogy: »teljes életünk tökéletes vagy fes­­lett állapotja asszonyemberek nevelésétől árad!« — amihez hozzáteszi, hogy: »a szent házasság csen­des állapotra a leányok nevelésén áll, mert a rosz­­szul nevelt leány mennyegzője holtig való galiba.« Ámde az idézeteket a feltevés mellett és ellene a végtelenig lehetne folytatni. Hogy azonban a társadalom megjavításának orvosságát államok és kormányok a nőnevelés he­lyes irányításában keresik, az nem képezi többé vita tárgyát. De ez a kérdés oly sokoldalú, oly je­lentős, hogy nem is szabad csodálkoznunk fölötte, ha a megoldásra való lázas törekvésben tévutakra jutunk. Nézzük csak. Egyik helyt akként vélik a kérdést megoldani, hogy a nőnevelést a nő termé­szetének és erejének megfelelő rendeltetésére irá­nyítják,­­ másutt a teljes egyenjogúsítást tűzték zászlajukra, ismét másutt a munkára irányított nőnevelést szorgalmazzák vagy minden jogtól meg­fosztani kívánják a nőt, hogy visszaadják a családi életnek, mely egyedül lehet a női nagyság jövendő küzdő­tere. És mialatt a kísérletezés sokfélesége fel­tárja tévedéseit, mialatt mind közelebb jutunk ahoz, hogy e kérdés helyes megoldásában­ is, mint annyi másban, a természet maga a legcsalha­tatlanabb útmutató, a gyakorlati élet erősen re­ális felfogással oldja meg a női hivatás kérdését s odautalja azt a létért való kemény küzdelem terére, a mely letörli kedélyének melegét, meg­semmisíti érzelmeinek fenségét s erkölcsi világá­nak magaslatáról rántja le a nőt az anyagiság súlyos, prózai világába. Íme hát magyarázata, hogy csupán a nőne­velés kérdésének megoldásával nem lehet várni a nők hivatásának megoldását is, mert a század munkára hív és kényszerít s nem tűr költészetet a nő életében többé. Madách örök igaz sorai megvilágítják ezt és rámutatnak a forrásra, honnét minden bűn elő­kerül : Minő csodás keverete rosz s nemesnek A nő, a méregből s mézből összeszürve Mégis miért vonz ? mert a jó sajátja Mig bűne a koré, mely szülte őt! Ön, asszonyom, bizonynyal szomorúnak, vi­gasztalannak találja azt a megoldást, a­mely ab­ban összpontosul, hogy miután a szociális élet köve­telményei a nőt is bevonják a társadalmi élet együt­tes munkájába, a nőnevelés hivatása csak az le­het, hogy adjuk meg neki mindama eszközöket, a­melyek a küzdelem sikerteljes megvívását meg­szerezhetik számára. Fájlalni fogja, hogy a prózai jelen durvasága elrejti a női szív titkos, rejtett világát s nem lesz többé meleg napsugár, a mely az idegen érintésre hirtelen bezárt vi­­rágkelyhet megnyissa s nem lesz, a ki meg­értse hivatása magasztosságát, fenköltségét; megszűnik napja lenni a férfi komor világának, megszűnik a szeretet lenni, melyhez a férfi vágyai­nak láncát fűzi; a tűz lenni, a melynél lelkedése fáklyáját meggyujtva, annak lobogása mellett vi­lágítsa meg pályáját; a nemtő, a tündér lenni, ki a csalódások, a megpróbáltatás nehéz óráiban a vigasztalás balzsamát nyújtja oda és karjaival fonja körül, ha a kétségbeesés örvényébe kerül. És mi, kegyeddel együtt fájlaljuk, hogy a kor és társadalmi élet kényszere megsemmisítés­sel fenyegeti azt a dicső szerepkört, a­mit Széche­nyi István így ecsetelt: »Hazám leányai, annyi nemes és szép, mi az emberiséget fölemeli, a ti nemetek műve. Ti viszitek karjaitokon életbe a kisded növendéket s jó polgárrá nevelitek; a ti nemes tekintetetekből szív a férfi lelkierőt s elszánt bátorságot. S ha léte alkonyodik a haza ügyében, ti fontok koszrut homloka körül! Ti vagytok a SIMON MESTER. — Elbeszélés. — (2) Irta: Tutsek Anna. (Vége.) — Oh csak már egyszer kibékülve látnám őket — sóhajtoz magában, a­mint hazafelé igyek­szik a város utcáin. Kissé megkésett, s most gyor­san, elfúló lélekzettel siet, nehogy Simon mester megkérdezze, hol járt oly soká ? — De még ma lesz a napja, hogy ismét meg­kísérlem. Mindaddig hiába volt, hátha most mégis sikerül! Talán meg fog lágyulni a szive, ha elmon­dom : szegény Endre milyen beteg, s a kis unokánk milyen kedves! ... Összébb vonja fején a kendőt, mert hideg szél fúj, s úgy elmosolyog, a­mint elgondolja: milyen boldogan élnének ők aztán együtt. Szinte látja maga előtt az öreget, amint kis unokáját tán­coltatja karjain, és a sok bánatban eltöltött év után végre béke és boldogság költözne a kis ház fedele alá ... De midőn hazaérkezik, nem mer még szólani, mert az öregnek nagyon rossz kedve van, meg az­tán ő is olyan különösen érzi magát. Valami úgy borzongatja, mintha nagyon megfázott volna, s olyan fáradt, mintha ólomból volna minden tagja. Három-négy kendőt is magára vesz; a kályha mellé ülve dideregve, fogvacogva húzódik össze és meg nem tud mozdulni többé onnan, míg csak az ágyába nem teszik. De az orvos hiába rendel már neki erős bo­rokat, Simon mester hiába takargatja be meleg dum­ával, paplannal, hiába dörzsölgeti kezei kö­zött reszkető, hideg kezét; szegény öreg, törődött teste nem tud többé fölmelegedni — és három nap alatt Simon mester egyedül marad. A szegény asszony nem alkalmatlankodott sokat. Igyekezett három nap alatt végezni, hogy ne legyen terhére sokáig senkinek, s a milyen csen­desen, zajtalanul élt, épen olyan csendesen is halt meg . .. IV. Midőn visszajött Simon mester a temetőből s belépett az üres házba, úgy tetszett neki, mintha kriptába lépett volna. Az a nehéz halottszag minden szobában érez­hető volt. Belépett a halottas­ szobába, hol a rava­tal fel volt állítva. Egészen üres volt. A kihordott bútorokat még nem vitték vissza, a kopasz, fehér falak mintha reá meredtek volna; a puszta szoba azt látszott mondani: — egyedül! És ezt napról-napra jobban kezdte érezni a mester. Ismerősei látták mogorva arcát s lassan­­kint visszahúzódtak tőle. Ott ült a hosszú téli estéken az ablak mellett egyedül. Fejét karjára támaszta és elgondolkozott Eszébe s ütött a múlt; minden a­hogy volt és ahogy lehetett volna . . . Eszébe jutott az öreg asszony szomorú tekintete is, amint haldokolva reá nézett. Mintha valamit akart volna mondani, de már nem volt hozzá ereje . . . Vájjon mi lehetett az? .. Simon mester végig húzta kezét homlokán, úgy érezte, nagyon jól tudja, mit akart mondani megtört fényű szemeinek utolsó tekintetével az asszony . .. Felugrott, s dacosan ütött öklével az ablakpárkányra. — Eh, a cudar ! Még az anyja temetésére sem jött el! . . Nincs abban semmi érzés, csak büszke­ség és dac! . . Azt akarja, hogy én menjek hozzá s térden állva kérjek bocsánatot! . . . Nem, soha, soha! Megrázta a fejét, s még egyszer odakiáltotta a puszta szoba négy falának : — soha! — S a fa­lak halkan visszhangozták: soha! — Valami zaj hallszott odakünn, mintha va­laki kaparászott volna az ajtón. — Ki az ? — kiálltott harsány hangon a mes­ter, mire egyszerre csönd lett, mintha megijedtek volna. Simon mester kinyitotta az ajtót. A szél

Next