Fővárosi Lapok 1894. március (60-89. szám)
1894-03-01 / 60. szám
XXXI. évfolyam 60. szám. Csütörtök, 1894. március 1 Egyes szám 5 kr. IV*Eltűnik mindennap , hétfőn 4annep után való naponta.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP KÖZLEMÉNYEKKEL A DIVAT ÉS SPORT KÖRÉRŐL. Szerkesztői iroda: Budapest, Ferenciek-terv 4. Előfizetési dij: 1 írt 40 ta. « * I ' I Un HKTkUtt» MUr Kiadóhivatal, Budapest, Ferenciek-tere & Hirdetéseket és apró hirdetéseke elfogad a kiadóhivatal és minden fővárosi hirdetési iroda. EGYEDÜL. I. A vonat bár rég eldübörgött Még ott álltam magam — És néztem messze szálló füstjét Szomorún, hosszasan. A szél úgy rázogatta füstjét Mint sötét szalagot. Azt hittem, gyászos kis kendődet Felém lobogtatod. S most, mikor távol messzeségben Sok irigy hegy föd el, Érzem, hogy soha nem talál még Szivemhez ily közel. II. Milyen komor, bús, hangtalan Most mindenik szoba. Vendégül is csak néma árny jön esténként oda. Egy asszonyt látok ülni itt . Szomorút, gyászosat, A kit egy szótalan halott Han meg-meglátogat. Szabó Sándor. LEVÉL EGY ANYÁHOZ. Asszonyom! kegyed a kérdések egész láncolatát intézi hozzám, a mikor azt kérdi, hogy honnét van az, hogy napjainkban annyi a romlottság, oly nagyfokú az erkölcstelenség, hogy zsarolások, sikkasztások, öngyilkosságok rázzák fel minduntalan az emberek lelki nyugalmát, hogy már a gyermekek sem azok, akiknek lenniök kellene és romlottságuk által kifognak a felnőtteken ? Leánya érdekében kívánja tudni ezt, akinek jövője szívén fekszik. És az újabb kérdések egész láncolata van abban a megoldásban, amiben mind e kérdések feleletét rejteni hiszi, de ami mégis kételyeket támaszt lelkében. Ön egyszerűen mindennek okát a századvégi társadalom megmételyezett erkölcseiben véli feltalálni, de helyesen sejti, hogy kell valami mélyebben fekvő indoknak is léteznie, amely ennek nyitját is magában rejti. Ön úgy hiszi, hogy a társadalom erkölcseinek elfajulása a téves útra terelt nőnevelésben kell hogy rejtőzzék. Ettől akarja megóvni a gyermekét. Nagy és nehéz probléma ez, nem alkalmas arra, hogy megoldását egy pár szóba szorítani lehessen. Pázmány Péter Kalauziban azt mondja, hogy: »a leányok jó neveléséből áll az országok becsületes állapota, nemcsak azért, mert fele az ország lakosainak asszony, hanem azért is, mert a férfiak jó nevelése nagy részben az asszonyoktól vagyon.« És a XVII. század e bölcse nyíltan kimondja, hogy: »teljes életünk tökéletes vagy feslett állapotja asszonyemberek nevelésétől árad!« — amihez hozzáteszi, hogy: »a szent házasság csendes állapotra a leányok nevelésén áll, mert a roszszul nevelt leány mennyegzője holtig való galiba.« Ámde az idézeteket a feltevés mellett és ellene a végtelenig lehetne folytatni. Hogy azonban a társadalom megjavításának orvosságát államok és kormányok a nőnevelés helyes irányításában keresik, az nem képezi többé vita tárgyát. De ez a kérdés oly sokoldalú, oly jelentős, hogy nem is szabad csodálkoznunk fölötte, ha a megoldásra való lázas törekvésben tévutakra jutunk. Nézzük csak. Egyik helyt akként vélik a kérdést megoldani, hogy a nőnevelést a nő természetének és erejének megfelelő rendeltetésére irányítják, másutt a teljes egyenjogúsítást tűzték zászlajukra, ismét másutt a munkára irányított nőnevelést szorgalmazzák vagy minden jogtól megfosztani kívánják a nőt, hogy visszaadják a családi életnek, mely egyedül lehet a női nagyság jövendő küzdőtere. És mialatt a kísérletezés sokfélesége feltárja tévedéseit, mialatt mind közelebb jutunk ahoz, hogy e kérdés helyes megoldásában is, mint annyi másban, a természet maga a legcsalhatatlanabb útmutató, a gyakorlati élet erősen reális felfogással oldja meg a női hivatás kérdését s odautalja azt a létért való kemény küzdelem terére, a mely letörli kedélyének melegét, megsemmisíti érzelmeinek fenségét s erkölcsi világának magaslatáról rántja le a nőt az anyagiság súlyos, prózai világába. Íme hát magyarázata, hogy csupán a nőnevelés kérdésének megoldásával nem lehet várni a nők hivatásának megoldását is, mert a század munkára hív és kényszerít s nem tűr költészetet a nő életében többé. Madách örök igaz sorai megvilágítják ezt és rámutatnak a forrásra, honnét minden bűn előkerül : Minő csodás keverete rosz s nemesnek A nő, a méregből s mézből összeszürve Mégis miért vonz ? mert a jó sajátja Mig bűne a koré, mely szülte őt! Ön, asszonyom, bizonynyal szomorúnak, vigasztalannak találja azt a megoldást, amely abban összpontosul, hogy miután a szociális élet követelményei a nőt is bevonják a társadalmi élet együttes munkájába, a nőnevelés hivatása csak az lehet, hogy adjuk meg neki mindama eszközöket, amelyek a küzdelem sikerteljes megvívását megszerezhetik számára. Fájlalni fogja, hogy a prózai jelen durvasága elrejti a női szív titkos, rejtett világát s nem lesz többé meleg napsugár, a mely az idegen érintésre hirtelen bezárt virágkelyhet megnyissa s nem lesz, a ki megértse hivatása magasztosságát, fenköltségét; megszűnik napja lenni a férfi komor világának, megszűnik a szeretet lenni, melyhez a férfi vágyainak láncát fűzi; a tűz lenni, a melynél lelkedése fáklyáját meggyujtva, annak lobogása mellett világítsa meg pályáját; a nemtő, a tündér lenni, ki a csalódások, a megpróbáltatás nehéz óráiban a vigasztalás balzsamát nyújtja oda és karjaival fonja körül, ha a kétségbeesés örvényébe kerül. És mi, kegyeddel együtt fájlaljuk, hogy a kor és társadalmi élet kényszere megsemmisítéssel fenyegeti azt a dicső szerepkört, amit Széchenyi István így ecsetelt: »Hazám leányai, annyi nemes és szép, mi az emberiséget fölemeli, a ti nemetek műve. Ti viszitek karjaitokon életbe a kisded növendéket s jó polgárrá nevelitek; a ti nemes tekintetetekből szív a férfi lelkierőt s elszánt bátorságot. S ha léte alkonyodik a haza ügyében, ti fontok koszrut homloka körül! Ti vagytok a SIMON MESTER. — Elbeszélés. — (2) Irta: Tutsek Anna. (Vége.) — Oh csak már egyszer kibékülve látnám őket — sóhajtoz magában, amint hazafelé igyekszik a város utcáin. Kissé megkésett, s most gyorsan, elfúló lélekzettel siet, nehogy Simon mester megkérdezze, hol járt oly soká ? — De még ma lesz a napja, hogy ismét megkísérlem. Mindaddig hiába volt, hátha most mégis sikerül! Talán meg fog lágyulni a szive, ha elmondom : szegény Endre milyen beteg, s a kis unokánk milyen kedves! ... Összébb vonja fején a kendőt, mert hideg szél fúj, s úgy elmosolyog, amint elgondolja: milyen boldogan élnének ők aztán együtt. Szinte látja maga előtt az öreget, amint kis unokáját táncoltatja karjain, és a sok bánatban eltöltött év után végre béke és boldogság költözne a kis ház fedele alá ... De midőn hazaérkezik, nem mer még szólani, mert az öregnek nagyon rossz kedve van, meg aztán ő is olyan különösen érzi magát. Valami úgy borzongatja, mintha nagyon megfázott volna, s olyan fáradt, mintha ólomból volna minden tagja. Három-négy kendőt is magára vesz; a kályha mellé ülve dideregve, fogvacogva húzódik össze és meg nem tud mozdulni többé onnan, míg csak az ágyába nem teszik. De az orvos hiába rendel már neki erős borokat, Simon mester hiába takargatja be meleg dumával, paplannal, hiába dörzsölgeti kezei között reszkető, hideg kezét; szegény öreg, törődött teste nem tud többé fölmelegedni — és három nap alatt Simon mester egyedül marad. A szegény asszony nem alkalmatlankodott sokat. Igyekezett három nap alatt végezni, hogy ne legyen terhére sokáig senkinek, s a milyen csendesen, zajtalanul élt, épen olyan csendesen is halt meg . .. IV. Midőn visszajött Simon mester a temetőből s belépett az üres házba, úgy tetszett neki, mintha kriptába lépett volna. Az a nehéz halottszag minden szobában érezhető volt. Belépett a halottas szobába, hol a ravatal fel volt állítva. Egészen üres volt. A kihordott bútorokat még nem vitték vissza, a kopasz, fehér falak mintha reá meredtek volna; a puszta szoba azt látszott mondani: — egyedül! És ezt napról-napra jobban kezdte érezni a mester. Ismerősei látták mogorva arcát s lassankint visszahúzódtak tőle. Ott ült a hosszú téli estéken az ablak mellett egyedül. Fejét karjára támaszta és elgondolkozott Eszébe s ütött a múlt; minden ahogy volt és ahogy lehetett volna . . . Eszébe jutott az öreg asszony szomorú tekintete is, amint haldokolva reá nézett. Mintha valamit akart volna mondani, de már nem volt hozzá ereje . . . Vájjon mi lehetett az? .. Simon mester végig húzta kezét homlokán, úgy érezte, nagyon jól tudja, mit akart mondani megtört fényű szemeinek utolsó tekintetével az asszony . .. Felugrott, s dacosan ütött öklével az ablakpárkányra. — Eh, a cudar ! Még az anyja temetésére sem jött el! . . Nincs abban semmi érzés, csak büszkeség és dac! . . Azt akarja, hogy én menjek hozzá s térden állva kérjek bocsánatot! . . . Nem, soha, soha! Megrázta a fejét, s még egyszer odakiáltotta a puszta szoba négy falának : — soha! — S a falak halkan visszhangozták: soha! — Valami zaj hallszott odakünn, mintha valaki kaparászott volna az ajtón. — Ki az ? — kiálltott harsány hangon a mester, mire egyszerre csönd lett, mintha megijedtek volna. Simon mester kinyitotta az ajtót. A szél