Fővárosi Lapok 1894. április (90-119. szám)
1894-04-01 / 90. szám
JCXXI. évfolyam, 90. szám. Vasárnap, 1994. • ápril 1. Szerkesztői iroda: Budapest, Ferenciek tere 4. Előfizetési díj: 1 bóra.....................1 frt 40 kr. Negyedévre • Félévre 8 ■Egyes szám 5 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való naponta.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP KÖZLEMÉNYEKKEL A DIVAT ÉS SPORT KÖRÉBŐL. Kiadóhivatal, Budapest, Ferenciek tere 3. Hirdetéseket és apró hirdetéseket elfogad a kiadóhivatal és minden fővárosi hirde- tési iroda. KOSSUTH LAJOS KOSSUTH LAJOS: Nem zörgetem meg a koporsófedelet, A honnan még soha nem jött szó, felelet. Szóljon az, hol örök halhatatlanság van: Források vizében, halban, fűben, lángban. Virág-illatos völgy, égbe rontó bércek, Bugása gerlének, dala fülmisének, S merre napunk fénye, sugára elláthat: Ezek beszéljenek, volt-e nagyobb -- Nálad, ? Szereteted nem volt ösztön, hanem eszmény, Mely könnyet hullatván nemzetünknek vesztén, Akarattá érett, erővé nőtt, dagadt: S uj Magyarországot teremtél egy magad. Mint a nap életet, áldást, erőt hint szét: Soha próféta úgy nem tölté be tisztét, Utolsó óriás, mint lelked betölté: Élni nemzetedért, s szenvedni örökké! És ha »De profundis«, mégis néha, olykor, Szived is szót kért a vérző fájdalomból: Nem a panasz volt, mely zokogva kiálta, Hanem a mennydörgés haragja, villáma. »Törni, nem hajolni« : ez volt egész lényed. Benned látjuk élni a múlt ezer évet. És ha a sors egy új ezret mutatott ki, Zászlónk csak egy lehet: »törni,nem hajolni« / Tanít az őserdő, mely ha jön a tavasz, Csak ismét kizöldül, csak ismét ugyanaz . — Tanít a nap, a mely soha el nem fogyván, Ontja sugarait örökké, egyformán. Ezer esztendőnek sugárt ontó napja, Hanyatló századunk kitől nevét kapja: Most vagy már a mienk, földhöz nem kötötten, Feloszolva fűben, fában, levegőben. A mi nekünk voltál idők kezdetétől: Lángoló tűzoszlop, mely az égig ér föl, Melynek fényét népek csodálattal nézik, Az maradsz te nekünk az idők végéig! Szász Gerő: Kossuth a ravatalon. Budapest, március 31. Itthon van. S mintha valamicsodálatos, csak érezhető, de nem látható lelki lánc kötötte volna össze a szíveket azzal a ravatallal, ellenállhatlan erővel tódul eléje az egész gyászoló ország. Gyönge idegzetes nők, akik máskor remegnek az utca zajától — most órákig ott szorongnak a múzeum-kert előtt, hogy végre bejutva a ravatalhoz, egy utolsó pillantást vethessenek arra az egyszrű, sárgára fényezett koporsóra, melyben a nemzet legdrágább halottja pihen. A ravatal előtt, a múzeum lépcsőin a koszorúk ezrei — egyik szebb, egyik drágább mint a másik, őszinte, nemes kegyeletből került oda mindenik — hanem azért minden koszorúnál ékesszólóbban, meghatóbban hirdetik a nagy halott iránt való kiapadhtatlan szeretetet és a mérhetetlen gyászt azok a könnyek, melyek ott ragyognak ezrek és ezrek szemében, mikor elvonulnak a ravatal előtt. A gyászszal borított utcákon át egyre hömpölyög a nép fekete hullámú tengere s mint az igazi tenger habjai — halk mormolással, csöndes zúgással törnek meg a bejárat előtt álló törhetlen, merev emberfalon, mely türelmes várakozással leste mig a sor reá kerül, s be lehet lépnie a kertbe, ebbe a felségesen szép, csodásan megkapó képet mutató kertbe, melynek sarjadzó pázsitjai, rügyező fái között ott fekszik örök nyugalomban, virágos koszoru-hegy tetején a nemzet ujraébredésének, tavaszának, szabadságának rügyfakasztó napja. A lépcsőkön egymásra halmozva, tarka szinpompában hevernek a koszorúk — az ország minden vidékéből hordták őket össze, hogy az egész ország fájdalmát beszéljék el virágnyelven. S a virágok lelkei: az illatok, szállnak szállnak fel a gyászos ravatal felé, körüllengik a koporsót s elbeszélik annak, aki benne pihen, hogy üzenetet hoztak a Kárpátok alul, szőke Tisza partja mellől — kék Duna mentéről — délibábos pusztákról — mindenünnen az egész országból — üzenetet, gyászos üzenetet, azt, hogy akik szedték, akik megkötözték, akik elküldötték, akik idehozták, mind mind könnyeikkel öntözték őket, s mindnyájuknak szíve, majdhogy meg nem hasadt a fájdalomtól. A ravatal előtt szinte gyökeret ver a lábunk, nem tudunk onnan elmozdulni, hiába szólítgatnak a gyászruhás rendezők — nem tudunk elszakadni attól a drága koporsótól, pedig nem látunk belőle egy vonást sem, mégis ott látunk abban mindent, ami csak kedves volt valaha szíveinknek, ami csak erőt, bátorságot öntött valaha lelkeinkbe. A koporsó körül ott áll a „névtelen hősök egy kis gárdája, mellette négy ifjú, fekete díszmagyarban, kivont kardokkal — a múltak romjai s a jövő reményei . . . Az agg harcosak könnyekkel teli szemekkel révedeznek a ravatalra, s a lobogó gyertyákon keresztül ott látják elvonulni lelki szemeik előtt azt az egész dicsőséges képet, azokat a tüneményes, fényes időket, melyek örökre elmerültek a múltak tengerében, — az ifjak szemei pedig könnytől is, de lelkesedéstől is ragyogó tekintettel tapadnak rá a koporsóra s mintha beszállni éreznék sziveikbe a lelkét, a tüzét annak a világhistóriai alaknak, aki immáron megtér pihenni övéi közé, magyar hantok alá. Alig tudunk elszakadni ettől a ravataltól, ettől a szomorú koporsótól s mikor végre az éj csöndjében, odahaza, még egyszer magunk elé képzeljük a feledhetlen képet, mintha mégis valami jóleső nyugalommal hajtanánk álomra fejünket, mintha gyermekek lennénk, akiknek hazaérkezett rég várt édesapjuk, akik most már nyugodtabban érezhetjük magunkat, fájdalmas örömmel elgondolva, hogy hazajött ide, ebbe a zokogó országba Kossuth Lajos. * Tegnap estefelé már valóságos népáradat tolongott a Múzeum táján s ez igy tartott egész éjen keresztül. A ravatal éjjeli képe csudásan szép volt, akárcsak egy tüneményes, legnagyobb festő zsenialitásával megfestett kép. Aki látta, sohsem fogja elfeledni. A villamos fény, mintha a hold világa lenne, szolid, ezüstös fénybe borít be mindent, a koszorúk ezreit, a lépcsőkön s az oszlopok közeiben — a beláthatlan, tolongó embersokaságot, s középen a sárga borszeszlángok kísérteties fényét. A Muzeum-kert kerítésén négy gázkandeláber lobogtatja sárga lángját — s a ravatalhoz zarándokló tömegek hullámos vonalban kanyarognak fel s le a koszorúkkal behintett hatalmas lépcsőzet két oldalán. Felülről egyetlen villámlámpa szórja sugarait erre a meghatóan szép képre, mintha csak mindeneket megvilágító lelke szállt volna oda, annak a nagy halottnak, aki ette pihen a gyászba vont oszlopok alatt ... S a zarándoklás tartott egész éjen át a koporsóhoz, melynek jobb- és baloldalán ,kétkét fekete magyar diszruhás egyetemi polgár áll őrt kivont karddal. Ezek mögött 12—13 negyvennyolcas honvéd, a kik óránkint váltogatják egymást. Az egyetemi polgárok diszőrsége nyolc egyetemi hallgatóból áll s ezek két-két óránkint váltják fel egymást. Éjfél után 2 órakor 12 lovas- és 24 gyalogos rendőr szállotta meg a Muzeum-körutat, s ezek tartották fenn a rendet. Úgy reggeli négy óra felé ritkulni kezdtek, de már hat-hat óra felé megint megindultak a tömegek.