Fővárosi Lapok 1894. április (90-119. szám)

1894-04-01 / 90. szám

JCXXI. évfolyam, 90. szám. Vasárnap, 1994. • ápril 1. Szerkesztői iroda: Budapest, Ferenciek­ tere 4. Előfizetési díj: 1 bóra.....................1 frt 40 kr. Negyedévre • Félévre 8 ■­­Egyes szám 5 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon­ta.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP KÖZLEMÉNYEKKEL A DIVAT ÉS SPORT KÖRÉBŐL. Kiadóhivatal­, Budapest, Ferenciek­ tere 3. Hirdetéseket és apró hirdetéseket elfogad a kiadóhivatal és minden fővárosi hirde-­­ tési iroda. KOSSUTH LAJOS KOSSUTH LAJOS: Nem zörgetem meg a koporsó­fedelet, A honnan még soha nem jött szó, felelet. Szóljon az, hol örök halhatatlanság van: Források vizében, halban, fűben, lángban. Virág-illatos völgy, égbe rontó bércek, Bugása gerlének, dala fülmisének, S merre napunk fénye, sugára elláthat: Ezek beszéljenek, volt-e nagyobb -- Nálad, ? Szereteted nem volt ösztön, hanem eszmény, Mely könnyet hullatván nemzetünknek vesztén, Akarattá érett, erővé nőtt, dagadt: S uj Magyarországot teremtél egy magad. Mint a nap életet, áldást, erőt hint szét: Soha próféta úgy nem tölté be tisztét, Utolsó óriás, mint lelked betölté: Élni nemzetedért, s szenvedni örökké! És ha »De profundis«, mégis néha, olykor, Szived is szót kért a vérző fájdalomból: Nem a panasz volt, mely zokogva kiálta, Hanem a mennydörgés haragja, villáma. »Törni, nem hajolni« : ez volt egész lényed. Benned látjuk élni a múlt ezer évet. És ha a sors egy új ezret mutatott ki, Zászlónk csak egy lehet: »törni,nem hajolni« / Tanít az ős­erdő, mely ha jön a tavasz, Csak ismét kizöldül,­ csak ismét ugyanaz . — Tanít a nap, a mely soha el nem fogyván, Ontja sugarait örökké, egyformán. Ezer esztendőnek sugárt ontó napja, Hanyatló századunk kitől nevét kapja: Most vagy már a mienk, földhöz nem kötötten, Feloszolva fűben, fában, levegőben. A mi nekünk voltál idők kezdetétől: Lángoló tűzoszlop, mely az égig ér föl, Melynek fényét népek csodálattal nézik, Az maradsz te nekünk az idők végéig! Szász Gerő: Kossuth a ravatalon. Budapest, március 31. Itthon van. S mintha valami­­csodála­tos, csak érezhető, de nem látható lelki lánc kötötte volna össze a szíveket azzal a rava­tallal, ellenállhatlan erővel tódul eléje az egész gyászoló ország. Gyönge idegzetes nők, akik máskor re­megnek az utca zajától — most órákig ott szorongnak a múzeum-kert előtt, hogy végre bejutva a ravatalhoz, egy utolsó pillantást vethessenek arra az egyszrű, sárgára fénye­zett koporsóra, melyben a nemzet legdrá­gább halottja pihen. A ravatal előtt, a múzeum lépcsőin a koszorúk ezrei — egyik szebb, egyik drá­gább mint a másik, őszinte, nemes kegye­letből került oda mindenik — hanem azért minden koszorúnál ékesszólóbban, megha­­tóbban hirdetik a nagy halott iránt való kiapadhtatlan szeretetet és a mérhetetlen gyászt azok a könnyek, melyek ott ra­gyognak ezrek és ezrek szemében, mikor elvonulnak a r­avatal előtt. A gyászszal borított utcákon át egyre hömpölyög a nép fekete hullámú tengere s mint az igazi tenger habjai — halk mor­­molással, csöndes zúgással törnek meg a be­járat előtt álló törhetlen, merev emberfalon, mely türelmes várakozással leste mig a sor reá kerül, s be lehet lépnie a kertbe, ebbe a felségesen szép, csodásan megkapó képet mutató kertbe, melynek sarjadzó pázsitjai, rügyező fái között ott fekszik örök nyuga­lomban, virágos koszoru-hegy tetején a nemzet ujraébredésének, tavaszának, szabad­ságának rügyfakasztó napja. A lépcsőkön egymásra halmozva, tarka szinpompában hevernek a koszorúk — az ország minden vidékéből hordták őket össze, hogy az egész ország fájdalmát beszéljék el virágnyelven. S a virágok lelkei: az illatok, szállnak szállnak fel a gyászos ravatal felé, körüllen­gik a koporsót s elbeszélik annak, aki benne pihen, hogy üzenetet hoztak a Kárpátok alul, szőke Tisza partja mellől — kék Duna mentéről — délibábos pusztákról — min­denünnen az egész országból — üzenetet, gyászos üzenetet, azt, hogy akik­ szedték, akik megkötözték, akik elküldötték, akik idehozták, mind mind könnyeikkel öntöz­ték őket, s mindnyájuknak szíve, majdhogy meg nem hasadt a fájdalomtól. A ravatal előtt szinte gyökeret ver a lábunk, nem tudunk onnan elmozdulni, hiába szólítgat­­nak a gyászr­uhás rendezők — nem tudunk elszakadni attól a drága koporsótól, pedig nem látunk belőle egy vonást sem, mégis ott látunk abban mindent, ami csak kedves volt valaha szíveinknek, ami csak­ erőt, bá­torságot öntött valaha lelkeinkbe. A koporsó körül ott áll a „névtelen hő­sök egy kis gárdája, mellette négy ifjú, fekete díszmagyarban, kivont kardokkal — a múl­tak romjai s a jövő reményei . . . Az agg harcosak könnyekkel teli sze­mekkel révedeznek a ravatalra, s a lobogó gyertyákon keresztül ott látják elvonulni lelki szemeik előtt azt az egész dicsőséges­­ képet, azokat a tüneményes, fényes időket, melyek örökre elmerültek a múltak tenge­rében, — az ifjak szemei pedig könnytől is, de lelkesedéstől is ragyogó tekintettel ta­padnak rá a koporsóra s mintha beszállni éreznék sziveikbe a lelkét, a tüzét annak a világhistóriai alaknak, aki immáron megtér pihenni övéi közé, magyar hantok alá. Alig tudunk elszakadni ettől a rava­taltól, ettől a szomorú koporsótól s mikor végre az éj csöndjében, odahaza, még egy­szer magunk elé képzeljük a feledhetlen képet, mintha mégis valami jóleső nyuga­lommal hajtanánk álomra fejünket, mintha gyermekek lennénk, akiknek hazaérkezett rég várt édesapjuk, akik most már nyugod­­tabban érezhetjük magunkat, fájdalmas örömmel elgondolva, hogy hazajött ide, ebbe a zokogó országba Kossuth Lajos. * Tegnap estefelé már valóságos népáradat tolongott a Múzeum táján s ez igy tartott egész éjen k­er­esztül. A ravatal éjjeli képe csudásan szép volt, akárcsak egy tüneményes, legnagyobb festő zsenialitásával megfestett kép. Aki látta, sohsem fogja elfeledni. A villamos fény, mintha a hold világa lenne, szolid, ezüstös fénybe borít be mindent, a koszorúk ezreit, a lépcsőkön s az oszlopok közeiben — a beláthatlan, tolongó embersoka­ságot, s középen a sárga borszeszlángok kísér­teties fényét. A Muzeum-kert kerítésén négy gázkan­deláber lobogtatja sárga lángját — s a ravatal­hoz zarándokló tömegek hullámos vonalban kanyarognak fel s le a koszorúkkal behintett hatalmas lépcsőzet két oldalán. Felülről egyetlen villámlámpa szórja su­garait erre a meghatóan szép képre, mintha csak mindeneket megvilágító lelke szállt volna oda, annak a nagy halottnak, aki ette pihen a gyászba vont oszlopok alatt ... S a zarándoklás tartott egész éjen át a koporsóhoz, melynek jobb- és baloldalán­ ,ké­t­­két fekete magyar diszruhás egyetemi polgár áll őrt kivont karddal. Ezek mögött 12—13 negyvennyolcas honvéd, a kik óránkint válto­gatják egymást. Az egyetemi polgárok diszőrsége nyolc egyetemi hallgatóból áll s ezek két-két óránkint váltják fel egymást. Éjfél után 2 órakor 12 lovas- és 24 gyalogos rendőr szállotta meg a Muzeum-körutat, s­ ezek tartották fenn a rendet. Úgy reggeli négy óra felé ritkulni kezd­tek, de már hat-hat óra felé megint megindul­tak a tömegek.

Next