Fővárosi Lapok 1894. május (120-149. szám)
1894-05-01 / 120. szám
május szép, tavaszi pompájában bájos most is, mint mindig, mint volt ennek előtte. És ez a mi vigasztalásunk, mert ez a természet rendjének kérlelhetetlen logikáját bizonyítja. A természet rendjében ideig-óráig támadhatnak és érvényesülhetnek tőle idegen, sőt az övéivel egészen ellentétes erők és tünemények, de aztán elmúlnak ellenállhatatlanul, mert igaz és örök csak egy van: a természet hatalma. Anarchizmus, szocializmus — mind a józan észszel, a természetes renddel ellentétes erők és tünemények. Felszínre vetette az idő és táplálják a léhák, akik kába, üres fővel versenyre hívják a természet rendjét. Hát ideig-óráig érvényesülhetnek. De ki aggódnék afölött, hogy ebből a versenyből győztesen csak egy, a természet rendje fog kikerülni ? Bátran előre tehát, az idők és emberek e tévedése ellen. A gyöngébb félnek, a tévedésnek okvetlenül meg kell semmisülnie! A küzdelemért, mit e kóros jelenség ellenében vívunk meg, édes lesz az elégtétel és annál nagyobb, minél erősebb majd a küzdelem. Akkor aztán május elseje ismét zavartalan örömünnep lesz ! A KÖLTŐK SZÍNHÁZA. Pária, április 27. Művészeti zűrzavar és irodalmi fejetlenség dolgában soha egyetlen korszak sem szárnyalta túl ezt a századvégi művészetet és irodalmat. A modern képzőművészet a legbonyolultabb útvesztő, melynek nincs is Ariadne-fonala. Nap nap után keletkeznek új irányok, az apostolok és próféták gombamódra szaporodnak és számuk maholnap nagyobb lesz, mint a hívők serege. Ami ma új és divatos, az holnap ósdi lesz és divatját múlt, s aki ma büszkén verdesve mellét, nagy hangon hirdeti, hogy a legeslegújabb irány zászlóvivője, ez holnap megszégyenülve bújhat a sarokba, mint valami rokkant, ki elmaradt a világ folyásától. Már odáig jutottunk, hogy komoly, mindenki által józan és épeszű lényeknek tartott emberek olyan festményekről beszélnek a legmagasabb extasis hangján, melyeken egy kék vonal ábrázolja vagy inkább jelképezi a tengert, egy sárga folt a vihart, egy barna folt a bárkát s egy fekete pont az evező halászt. És vannak kiváló tehetségű festők, kik egy darab vászonra ráhintenek néhány száz szürke pontot, a tetejébe egy sárga-veres nagyobb pontot bigyesztenek, s aláírják : »Paris éjjeli ködben.« Ez még nem volna baj. De ők a legszentebb meggyőződés hangján hirdetik, hogy ez az egyedüli, valódi művészet, a jövendő művészete. Határtalan vakmerőség! Ezek a charlatanok már nagy publikumot teremtettek maguknak és vevőket, kik a műbarátok hóbortjaira és szeszélyeire számítva, megőrzik e remekműveket 10 évig, amikor, szerintük, e modern műkincsek ára és nagyrabecsülőinek száma is megtízszereződik. És ők jól számítanak! Mert a raffinement lépten-nyomon terjed. — Nemcsak a festészetben, az irodalomban is. A lyrában, regényben és drámában a miszticizmus, Symbolismus, realismus eljutott a végletekig. Az ifjú generáció folyóirataiban legutóbb napvilágot látott költeményeket commentár nélkül teljesen lehetetlen megérteni. Peladan urnák s a rózsakereszteseknek regényeit és novelláit szentek és apostolok, istenek, félistenek és nymphák népesítik be s az író a leghihetetlenebb csodákat oly módon tálalja fel nekünk, mintha mi Ovidius vagy Szt. Pál kortársai volnánk. A színpadra immár felvitték az élet összes obscenitásait, előadnak párbeszédbe szedett naturalisztikus regényeket, drámát faragnak Nanából és az erőszak, kicsapongás, házasságtörés ugyanolyan scénáival kedveskednek a nyájas közönségnek, aminőket a legmodernebb regényekben olvasni immár megszokott. Az ilyen szabású színműveknek temploma Párisban a Theatre Libre, mely azonkívül, hogy a színen a legszenzációsabbat nyújtja, a minap egy ámulatot keltő újítással is meglepte az erre teljesen készületlen emberiséget. Egy »Misszionárius« című darabot játszottak. (Ez különben mellékes.) A publikum meglepetve látta, hogy a színpadon, a játszó személyektől jobbra, (a második felvonásban) egy asztal s azon egy pohár cukros viz van elhelyezve, olyanformán, mint a Sorbonne-ban a conferencier-k előtt. De az asztal és cukros viz még nem rémítette el őket annyira, mint inkább a mögöttük ülő pápaszemes úr, ki szakasztott úgy viselte magát,mint a Conferencier-k a Sorbonne termeiben. Eleinte mégis azt hitték, hogy e frakkos és fehér nyakkendős személyiség néma szemlélője lesz a tragikomédiának. De fájdalom, keserűen kellett csalódniok. Egy adott pillanatban a színészek, egy előre meghatározott percben, állva vagy ülve maradtak s a pápaszemes ur lassú, ünnepélyes hangon, mintha a biblia szövegét kommentálná — elkezdte magyarázni, tudományosan tárgyalni a dráma ködös cselekvényét, homályos, érthetetlen jellemeit és képtelen erkölcsi és társadalmi problémáit. Egy egyetemi professzor szájába illő értekezést tartott, mely egyszersmind az abszurditás vádjával illetett »regényes dráma« vádbeszéde volt. Ez az uj s legalább a nap alatt teljesen szokatlan módja a színházi élvezeteknek, a közönséget nem elégítette ki, sőt oly haragra lobbantotta, hogy méltatlankodásának és unatkozásának fenyegető lábdobogásokkal és füttyökkel adott kifejezést. (Az okosabbak szép csendesen elmenekültek ) Nem lehetetlen azonban, hogy az áldott publikum később ehhez is hozzászokik; tudjuk, a vakmerő újítások, ha még oly geniálisak is, mindig ellenzésre találnak, de végtére is a diadal nem marad el. Mikor az emberek feljutnak az ilyen és hasonló hóbortok zenithjére, azt kérdik maguktól, hogy hát most már mit csináljunk ? Végig kóstoltak minden raffinált művészi kotyvasztókot, alaposan megcsömörlöttek tőle s vágyakoznak egy tál egyszerű falusi étel s egy pohár friss patakviz után. Akik megundorodtak a trágár, triviális scénáktól, visszatérnek a drámai költészet első, kezdetleges megnyilatkozásához, tiszta, üdítő forrásához s mohón epedve isszák kristálytiszta vizét. Egy kis, fiatal íróemberekből álló irodalmi társaság megalapította a »Költők színházát«, mely meghívott közönségét szép, zengzetes versekben írt pásztorjátékok, idyllek, poétikus dialógok, phantastikus vagy mythologiai tárgyú drámácskák, apró, vékony intrigájú, de finom szellemű komédiák élvezetében részesíti. Három-négyhetenkint van egy előadás az Alcazar D’Hiver csinos kis házában. Kicsiny, de distinguált publikum tölti meg a színházak miniature, vörös bársony cukorka dobozhoz hasonló nézőterét. Az urak frakkban, a hölgyek estélytorletteben jönnek az előadásra, azzal a kellemes előérzettel, hogy a párisi világból, a kegyetlen, sivár realitásból, egy szebb, költőibb, nemesebb, eszményibb világba lépnek s néhány rövidke óráig átengedik magukat azoknak az egyszerű, naiv, ártatlan élvezeteknek, melyekben igaz gyönyörűséget találtak a letűnt századok egyszerű, naiv, ártatlan gyermekei. A legutolsó előadáson én is jelen voltam és elnéztem ezeket a századvégi művészembereket, kik torkig vannak a boulevard-dal s a café-concert-tel s kik összejöttek ebben a kis kokett színházban, hogy végig élvezzék a fiatal költőktől felszolgált csemegéket. A függöny mögött felhangzanak a hagyományos kalapácsütések s a lámpák előtt megjelen egy ideális szép, szőkefürtü pásztorleány, ki kellemesen csengő, ezüstös hangon csicsergi el az alkalomszerű prologot, mely beleringat az előadandó darabok poétikus és idilli légkörébe. A lelkes tapsvihar közt, mely a kedvesen eldeklamált, zengzetes versek után elhangzik, felemelkedik a függöny s a kis pásztorleány a színre lép s dallamos versekben, halk, finom, hangulatkeltő zene accordjai mellett sírja el panaszát. Kedvesét, a pásztort, megszállta a nagyravágyás démona s a nagy, kárhozatos fővárosba készül, hogy ott meggazdagodjék és fényes polcra jusson, részre visszatért a házba, Blanka oda ment a barátnőjéhez. — Kedvetlennek látszol Ilon. Hol is maradhat oly sokáig. Gábor. Fél hétkor kellett volna itt lennie. — Oh, már jön, ott a domboldal hajlásán már befordult szürkéjével. — Kiváncsi vagyok, hoz-e valamit ? Ilona sietve visszavonult. Csakhamar lódobogás hallatszott, mely a ház jobb oldalán lévő kis udvarban megszűnt.Kis vártatva sarkantyupengéstől kisért léptek közeledtek. A ház sarkán fiatal ember fordult be, jobbjában lovagostort suhogtatva. Baljában fagyökérre fűzött jó csomó halat hozott. — Van szerencsém jó reggelt kívánni, Blanka nagysám. Kedves egészségére a reggelit. Ugyan gondoskodtak-e én rólam is, mert a hűvös szellő ugyancsak kiéheztetett. — Azonnal intézkedem. — Kérem, nem oly sietős. Itt vannak a tegnap este künn felejtett szegény jószágocskák. — Már ezek nem szegények, — felelt nevetve Blanka. — Bizony ügyetlen halász vagyok. — Máskor majd nem megyünk ki halászni, ha Ilona is a társaságban lesz. Különben köszönöm fáradságát. Hogy van Klára néni ? — Mamát az udvaron hagytam, nagy öröme van, tizenkét kis pulykája kelt ki, mind egészséges és jókedvű. Különben tiszteletét küldi. A fiatalember arcáról az az állandó, egészséges jókedv sugárzott le, mely a jólétből és az ebből származó jó lelkiismeretből ered. Boldog mosoly villant föl most ez arcon, mikor az ajtón Ilont látta belépni, ki hirtelen átöltözködött. — Jó reggelt, Ilona ! — szólt. — Ne vegye rossz néven, hogy nem vagyok pontos, de nem tudtam hamar megtalálni a helyet, hol a halakat a vízbe merítve hagytuk tegnap. Képzelje csak, ez éjen át, épen mellettök, egy pár nefelejts nyílt ki, mintha példálózni akartak volna. Én leszakítottam s elhoztam. Átnyújtotta Ilonnak, ki azokat mosolyogva vette át, miközben szólt: — Hová is tűztem ? Ez az ügyetlen ruha, sok csipkéivel elrejti. Majd a hajamba teszem, jó ? — Oda pompásan is fognak illeni. Úgy ni! — Reggelizett már, Gábor ? — Még nem. Blanka, ki eddig a két fiatal lény elfogulatlan párbeszédét figyelte, az ajtó felé menve, szólt: — Bocsánat, hogy így éheztetem, de én is úgy jártam, mint maga, a nefelejtseket látva: én is elfelejtkeztem arról, ami első teendőm lett volna. — Miért is nem reggelizett maga otthon, Gábor ? — kérdezte Ilon. Gábor szemrehányó tekintettel nézett reá. — Persze, hogy otthon kellett volna reggeliznie — folytatta Ilon, — most lássa, együtt kell ennünk. — Hát maga sem evett még ? — s Gábor ez egyszerű szavaiban élénk öröm volt kifejezve. — Nem. Tudja, a pontatlanság ragadós. A reggelit behozták: két nagy pohár tejet és vajas szeleteket s mig Ilon és Gábor tréfálkozva eszegettek, Blanka a hírlapokat vette elő. — Nini, a mai vendég neve, hallgassátok csak: »Jeles írónk üdülés céljából Biharmegyében, Falvy báróné szives házánál időz, hol csendes, visszavonult életet él, mint Budapesten is szokott.« Nem találtok iróniát e szavakban ? — Mi az ? — kérdé Gábor. — Béla Falvynénál időzik. — Már két hete, ismeri ? — Tanulótársam volt. Azóta nem is láttam. — Ma megláthatja, eljő hozzánk. — Béla ? — szólt meglepetve Gábor s letette a poharat. — Ez derék. Igazán örülök rajta. Figyelemmel kísértem pályáját. Mi, iskolatársai mindnyájan tudták, hogy híres emberré kell lennie, és csodálkoztunk azon, hogy oly sokáig nem lépett föl. — Lehet, hogy »anyagot gyűjtött,« — felelt Ilon. — S ezt a munkát nagy ügyességgel végezhette. Három első műve közel áll a tökéleteshez. — Olvastam, Blanka nagyság s ez alkalommal még egyszer köszönöm, hogy olyan szives volt azokat olvasásra kölcsönözni. — Szívesen tettem. — Mikor jön ? — Ma délután Falvynóval. Ha látni akarja, maradjon itt ebédre, ne fáradjon annyit ide-oda— Kezét csókolom. A fiatalok későbben elszéledtek dolgaik után. Gábor az öreg Toróy intézkedéseit közvetítette, míg Ilona visszavonult, hogy levelet írjon. Blanka, ki a házat vezette, dolgai után látott. A délután beköszönte s négy óra tájban mindnyájan a terraszra gyűltek. Maga Toróy — sok kellemetlenkedés után — gálába vágta magát: fekete rokkot vett s alig várta, hogy »tules — 1040 —