Fővárosi Lapok 1894. május (120-149. szám)

1894-05-01 / 120. szám

május szép, tavaszi pompájában bájos most is, mint mindig, mint volt ennek előtte. És ez a mi vigasz­talásunk, mert ez a természet rendjének kérlelhe­tetlen logikáját bizonyítja. A természet rendjében ideig-óráig támadhatnak és érvényesülhetnek tőle idegen, sőt az övéivel egészen ellentétes erők és tünemények, de aztán elmúlnak ellenállhatatlanul, mert igaz és örök csak egy van: a természet ha­talma. Anarchizmus, szocializmus — mind a józan észszel, a természetes renddel ellentétes erők és tünemények. Felszínre vetette az idő és táplálják a léhák, akik kába, üres fővel versenyre hívják a természet rendjét. Hát ideig-óráig érvényesülhet­nek. De ki aggódnék afölött, hogy ebből a ver­senyből győztesen csak egy, a természet rendje fog kikerülni ? Bátran előre tehát, az idők és emberek e té­vedése ellen. A gyöngébb félnek, a tévedésnek okvetlenül meg kell semmisülnie! A küzdelemért, mit e kóros jelenség ellenében vívunk meg, édes lesz az elégtétel és annál nagyobb, minél erősebb majd a küzdelem. Akkor aztán május elseje ismét zavartalan öröm­ünnep lesz ! A KÖLTŐK SZÍNHÁZA. Pária, április 27. Művészeti zűrzavar és irodalmi fejetlenség dolgában soha egyetlen korszak sem szárnyalta túl ezt a századvégi művészetet és irodalmat. A modern képzőművészet a legbonyolultabb út­vesztő, melynek nincs is Ariadne-fonala. Nap nap után keletkeznek új irányok, az apostolok és pró­féták gombamódra szaporodnak és számuk ma­holnap nagyobb lesz, mint a hívők serege. A­mi ma új és divatos, az holnap ósdi lesz és divatját múlt, s a­ki ma büszkén verdesve mellét, nagy hangon hirdeti, hogy a legeslegújabb irány zászló­vivője, ez holnap megszégyenülve bújhat a sa­rokba, mint valami rokkant, ki elmaradt a világ folyásától. Már odáig jutottunk, hogy komoly, mindenki által józan és épeszű lényeknek tartott emberek olyan festményekről beszélnek a legma­gasabb extasis hangján, melyeken egy kék vonal ábrázolja vagy inkább jelképezi a tengert, egy sárga folt a vihart, egy barna folt a bárkát s egy fekete pont az evező halászt. És vannak kiváló tehetségű festők, kik egy darab vászonra ráhinte­nek néhány száz szürke pontot, a tetejébe egy sárga-veres nagyobb pontot bigyesztenek, s alá­írják : »Paris éjjeli ködben.« Ez még nem volna baj. De ők a legszentebb meggyőződés hangján hirdetik, hogy ez az egyedüli, valódi művészet, a jövendő művészete. Határtalan vakmerőség! Ezek a charlatanok már nagy publikumot teremtettek maguknak és vevőket, kik a műbarátok hóbort­jaira és szeszélyeire számítva, megőrzik e remek­műveket 10 évig, a­mikor, szerintük, e modern műkincsek ára és nagyrabecsülőinek száma is meg­tízszereződik. És ők jól számítanak! Mert a raffi­­nement lépten-nyomon terjed. — Nemcsak a festészetben, az irodalomban is. A lyrában, regényben és drámában a miszti­cizmus, Symbolismus, realismus eljutott a végle­tekig. Az ifjú generáció folyóirataiban legutóbb napvilágot látott költeményeket commentár nélkül teljesen lehetetlen megérteni. Peladan urnák s a rózsakereszteseknek regényeit és novelláit szentek és apostolok, istenek, félistenek és nymphák népe­sítik be s az író a leghihetetlenebb csodákat oly módon tálalja fel nekünk, mintha mi Ovidius vagy Szt. Pál kortársai volnánk. A színpadra immár felvitték az élet összes obscenitásait, előadnak párbeszédbe szedett na­­turalisztikus regényeket, drámát faragnak Naná­­ból és az erőszak, kicsapongás, házasságtörés ugyan­­­olyan scénáival kedveskednek a nyájas közönség­nek, a­minőket a legmodernebb regényekben olvasni immár megszokott. Az ilyen szabású szín­műveknek temploma Párisban a Theatre Libre, mely azonkívül, hogy a színen a legszenzációsabbat nyújtja, a minap egy ámulatot keltő újítással is meglepte az erre teljesen készületlen emberiséget. Egy »Misszionárius« című darabot játszottak. (Ez különben mellékes.) A publikum meglepetve látta, hogy a színpadon, a játszó személyektől jobbra, (a második felvonásban) egy asztal s azon egy po­hár cukros viz van elhelyezve, olyanformán, mint a Sorbonne-ban a conferencier-k előtt. De az asztal és cukros viz még nem rémítette el őket annyira, mint inkább a mögöttük ülő pápaszemes úr, ki szakasztott úgy viselte magát,mint a Conferencier-k a Sorbonne termeiben. Eleinte mégis azt hitték, hogy e frakkos és fehér nyakkendős személyiség néma szemlélője lesz a tragikomédiának. De fájda­lom, keserűen kellett csalódniok. Egy adott pilla­natban a színészek, egy előre meghatározott perc­ben, állva vagy ülve maradtak s a pápaszemes ur lassú, ünnepélyes hangon, mintha a biblia szövegét kommentálná — elkezdte magyarázni, tudományo­san tárgyalni a dráma ködös cselekvényét, homá­lyos, érthetetlen jellemeit és képtelen erkölcsi és társadalmi problémáit. Egy egyetemi professzor szájába illő értekezést tartott, mely egyszersmind az abszurditás vádjával illetett »regényes dráma« vádbeszéde volt. Ez az uj s legalább a nap alatt teljesen szokatlan módja a színházi élvezeteknek, a közönséget nem elégítette ki, sőt oly haragra lobbantotta, hogy méltatlankodásának és unatko­zásának fenyegető lábdobogásokkal és füttyökkel adott kifejezést. (Az okosabbak szép csendesen elmenekültek ) Nem lehetetlen azonban, hogy az áldott publikum később ehhez is hozzászokik; tud­juk, a vakmerő újítások, ha még oly geniálisak is, mindig ellenzésre találnak, de végtére is a diadal nem marad el. Mikor az emberek feljutnak az ilyen és hasonló hóbortok zenithjére, azt kérdik maguktól, hogy hát most már mit csináljunk ? Végig kóstol­tak minden raffinált művészi kotyvasztókot, alapo­san megcsömörlöttek tőle s vágyakoznak egy tál egyszerű falusi étel s egy pohár friss patakviz után. Akik megundorodtak a trágár, triviális scé­­náktól, visszatérnek a drámai költészet első, kez­detleges megnyilatkozásához, tiszta, üdítő forrásá­hoz s mohón epedve isszák kristálytiszta vizét. Egy kis, fiatal íróemberekből álló irodalmi társaság megalapította a »Költők színházát«, mely meghí­vott közönségét szép, zengzetes versekben írt pász­torjátékok, idyllek, poétikus dialógok, phantastikus vagy mythologiai tárgyú drámácskák, apró, vékony intrigájú, de finom szellemű komédiák élvezetében részesíti. Három-négyhetenkint van egy előadás az Alcazar D’Hiver csinos kis házában. Kicsiny, de distinguált publikum tölti meg a színházak minia­ture, vörös bársony cukorka dobozhoz hasonló nézőterét. Az urak frakkban, a hölgyek estély­­torletteben jönnek az előadásra, azzal a kellemes előérzettel, hogy a párisi világból, a kegyetlen, sivár realitásból, egy szebb, költőibb, nemesebb, eszményibb világba lépnek s néhány rövidke óráig átengedik magukat azoknak az egyszerű, naiv, ártatlan élvezeteknek, melyekben igaz gyönyörű­séget találtak a letűnt századok egyszerű, naiv, ártatlan gyermekei. A legutolsó előadáson én is jelen voltam és elnéztem ezeket a századvégi művészembereket, kik torkig vannak a boulevard-dal s a café-con­­cert-tel s kik összejöttek ebben a kis kokett szín­házban, hogy végig élvezzék a fiatal költőktől fel­szolgált csemegéket. A függöny mögött felhangza­­nak a hagyományos kalapácsütések s a lámpák előtt megjelen egy ideális szép, szőkefürtü pásztor­leány, ki kellemesen csengő, ezüstös hangon csi­csergi el az alkalomszerű prologot, mely belerin­gat az előadandó darabok poétikus és idilli lég­körébe. A lelkes tapsvihar közt, mely a kedvesen eldeklamált, zengzetes versek után elhangzik, fel­emelkedik a függöny s a kis pásztorleány a színre lép s dallamos versekben, halk, finom, hangulat­­keltő zene accordjai mellett sírja el panaszát. Ked­vesét, a pásztort, megszállta a nagyravágyás dé­mona s a nagy, kárhozatos fővárosba készül, hogy ott meggazdagodjék és fényes polcra jusson, részre visszatért a házba, Blanka oda ment a ba­rátnőjéhez. — Kedvetlennek látszol Ilon. Hol is marad­hat oly sokáig. Gábor. Fél hétkor kellett volna itt lennie. — Oh, már jön, ott a domboldal hajlásán már befordult szürkéjével. — Kiváncsi vagyok, hoz-e valamit ? Ilona sietve visszavonult. Csakhamar lódobo­gás hallatszott, mely a ház jobb oldalán lévő kis udvarban megszűnt.Kis vártatva sarkantyupengés­­től kisért léptek közeledtek. A ház sarkán fiatal ember fordult be, jobbjában lovagostort suhog­tatva. Baljában fagyökérre fűzött jó csomó halat hozott. — Van szerencsém jó reggelt kívánni, Blanka nagysám. Kedves egészségére a reggelit. Ugyan gondoskodtak-e én rólam is, mert a hűvös szellő ugyancsak kiéheztetett. — Azonnal intézkedem. — Kérem, nem oly sietős. Itt vannak a teg­nap este künn felejtett szegény jószágocskák. — Már ezek nem szegények, — felelt ne­vetve Blanka. — Bizony ügyetlen halász vagyok. — Máskor majd nem megyünk ki halászni, ha Ilona is a társaságban lesz. Különben köszö­nöm fáradságát. Hogy van Klára néni ? — Mamát az udvaron hagytam, nagy öröme van, tizenkét kis pulykája kelt ki, mind egészsé­ges és jókedvű. Különben tiszteletét küldi. A fiatal­ember arcáról az az állandó, egész­séges jókedv sugárzott le, mely a jólétből és az ebből származó jó lelkiismeretből ered. Boldog mosoly villant föl most ez arcon, mikor az ajtón Ilont látta belépni, ki hirtelen átöltözködött. — Jó reggelt, Ilona ! — szólt. — Ne vegye rossz néven, hogy nem vagyok pontos, de nem tudtam hamar megtalálni a helyet, hol a halakat a vízbe merítve hagytuk tegnap. Képzelje csak, ez éjen át, épen mellettök, egy pár nefelejts nyílt ki, mintha példálózni akartak volna. Én leszakí­tottam s elhoztam. Átnyújtotta Ilonnak, ki azokat mosolyogva vette át, miközben szólt: — Hová is tűztem ? Ez az ügyetlen ruha, sok csipkéivel elrejti. Majd a hajamba teszem, jó ? — Oda pompásan is fognak illeni. Úgy ni! — Reggelizett már, Gábor ? — Még nem. Blanka, ki eddig a két fiatal lény elfogulat­lan párbeszédét figyelte, az ajtó felé menve, szólt: — Bocsánat, hogy így éheztetem, de én is úgy jártam, mint maga, a nefelejtseket látva: én is elfelejtkeztem arról, a­mi első teendőm lett volna. — Miért is nem reggelizett maga otthon, Gá­bor ? — kérdezte Ilon. Gábor szemrehányó tekintettel nézett reá. — Persze, hogy otthon kellett volna regge­liznie — folytatta Ilon, — most lássa, együtt kell ennünk. — Hát maga sem evett még ? — s Gábor ez egyszerű szavaiban élénk öröm volt kifejezve. — Nem. Tudja, a pontatlanság ragadós. A reggelit behozták: két nagy pohár tejet és vajas szeleteket s mig Ilon és Gábor tréfálkozva eszegettek, Blanka a hírlapokat vette elő. — Nini, a mai vendég neve, hallgassátok csak: »Jeles írónk üdülés céljából Biharmegyé­ben, Falvy báróné szives házánál időz, hol csen­des, visszavonult életet él, mint Budapesten is szokott.« Nem találtok iróniát e szavakban ? — Mi az ? — kérdé Gábor. — Béla Falvy­­nénál időzik. — Már két hete, ismeri ? — Tanulótársam volt. Azóta nem is láttam. — Ma megláthatja, eljő hozzánk. — Béla ? — szólt meglepetve Gábor s letette a poharat. — Ez derék. Igazán örülök rajta. Fi­gyelemmel kísértem pályáját. Mi, iskolatársai mindnyájan tudták, hogy híres emberré kell lennie, és csodálkoztunk azon, hogy oly sokáig nem lépett föl. — Lehet, hogy »anyagot gyűjtött,« — felelt Ilon. — S ezt a munkát nagy ügyességgel végez­hette. Három első műve közel áll a tökéleteshez. — Olvastam, Blanka nagyság s ez alkalommal még egyszer köszönöm, hogy olyan szives volt azokat olvasásra kölcsönözni. — Szívesen tettem. — Mikor jön ? — Ma délután Falvynóval. Ha látni akarja, maradjon itt ebédre, ne fáradjon annyit ide-oda­— Kezét csókolom. A fiatalok későbben elszéledtek dolgaik után. Gábor az öreg Toróy intézkedéseit közvetítette, míg Ilona visszavonult, hogy levelet írjon. Blanka, ki a házat vezette, dolgai után látott. A délután beköszönte s négy óra tájban mindnyájan a terraszra gyűltek. Maga Toróy — sok kellemetlenkedés után — gálába vágta ma­gát: fekete rokkot vett s alig várta, hogy »tul­es­ — 1040 —

Next