Fővárosi Lapok 1894. június (150-179. szám)

1894-06-01 / 150. szám

150. szám XXXI. évfolyam. Péntek, 1804. junius 1. Szerkesztői iroda: Budapest, Ferenciek-tere 4. Előfizetési dij: I Mr»..............1 írt 40 kr. HegT›‹›U?r* . . . 4­­ —­­ Föerre .... 8 „ — . Egyes szám 5 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP KÖZLEMÉNYEKKEL A DIVAT ÉS SPORT KÖRÉBŐL. Kiadóhivatal: Budapest, Ferenciek-tere •. Hirdetéseket és apró­hirdetéseket elfogad a kiadóhivatal és minden fővárosi hirde­tési iroda. K­RITIKA A KRITIKÁRÓL. Egy a napokban megjelent francia könyvben, a René Doumbc »Ecrivains d’aujourd’hui« (»Mai írók«) című érdekes kötetében olvashatók a következő so­rok: »Tény, hogy az utóbbi húsz év alatt a kritika válságon ment keresztül. Minden oldalról kétségbe vonták létjogát, elhagyták, megtagadták. A kritika mindig szembe fogja találni magával azokat, a­kik hatáskörébe esnek; ez nagyon természetes, sőt any­­nyira megfelel a világ folyásának, hogy még hara­gudni sem lehet érte. Egy színész, ki majdnem több, mint tehetséges, így szólt egy fiatal emberhez, ki jö­vője felől kért tőle tanácsot: »Csak kritikát ne írjon! Ez megalázó!« És ez a fölfogás a kritikáról, mint aféle gyanús és megbélyegző mesterségről, oly naiv­­ságból származik, mely elnémítja az embert. A re­gényírók is azt tartják, hogy csak a­ki nem tud re­gényt írni, lesz kritikus; annyira, hogy a kritikust a »tehetetlenség« szó definiálja a legtalálóbban. A vájjon nem szembeötlő igazság-e az, hogy az irók nélkülözhetik a kritikát, mig a kritikusnak okvetet­­lenü­l szüksége van az irók könyveire ?« Nemde fölötte tanulságos sorok ezek s gondol­kodóba ejthetik az embert ? Az én első gondolatom e sorok olvasásakor az volt, hogy a francia irodalom mégis csak jóval irigylendőbb helyzetben van, mint a miénk, mert ott, ha »kétségbe vonják is a kritika létjogát«, legalább van kritika és — tegyük hozzá mindjárt — hála Brünettere, Faguet, Lemaitre, Sar­­cey, Anatole France, Rod s mások kiváló működésé­nek, magas színvonalon álló kritika. Hanem mit szól­junk mi, magyar írók s még inkább : közönség, kik úgyszólván minden kritika bijával vagyunk ? Szociál­politikai téren — e máskülönben úgyis sokat hányatott és zaklatott ország szerencséjére ! — még nem érezzük az anarchismus bajait, de irodal­munkban, valljuk meg őszintén, a legnagyobb fejet­lenség uralkodik. Nálunk is volt idő, midőn lenézték, sőt egy gyenge pillanatában maga Petőfi is lenézte a kritikust, ki manapság csak azért nem »szamár«, mert egyszerűen­­ nem létezik. Hát hiszen olvashatók a mi időszaki sajtónk­ban is, folyóiratainkban is kritikák (legtöbb ép e la­pokban), de azért ki merné azt tagadni, hogy íróink iránytű, sőt világító torony nélkül hajóznak az iro­dalom mélységes, Scyllákkal és Charybdisekkel teli vizein ? Hiszen az irányításra még maga az Akadé­mia sem mer (vagy nem tud) vállalkozni, nem is szólva arról, hogy a Budapesti Szemle sokkal gyor­sabb a külföldi műveknek (külföldi vélemények nyo­mán haladó) bírálatában, mint a hazai irodalom kritikájában! A hazai irodalmi termékeket vagy olym­­pusi agyonhallgatásban részesítik ott, vagy akkor be­szélnek azokról, midőn a példányok a könyvke­reskedésekből már az »ódondászokhoz« vándoroltak! Kétségkívül kényelmes módja a kritika gyakorlásá­nak, de hogy irodalmunkra vajmi ártalmas, azt jó lé­lekkel állíthatom. A napokban egy nagyobb könyvkereskedésben találkoztam egy irodalombarát (fehér holló, nemde, nálunk ?) ismerősömmel. A könyvárus egész garma­dával rakta eléje a hazai és külföldi irodalom leg­újabb termékeit. Az »anyagiakkal« bőven ellátott, nagy olvasottságú, jó magyar érzelmű irodalombarát választása nagyobb mértékben, sőt mondhatnám: kizárólag francia és német könyvekre esett. Megkér­deztem, hogy hát magyar könyveket nem szokott ol­vasni? »Szívesebben, mint a külföldieket! — mondá. De lássa, a­míg a külföldi irodalom felől a külföldi, sőt hazai lapok és folyóiratok ismertetései és bírála­tai alapján meglehetősen tájékozva vagyok s igy tudom körülbelül, mit veszek meg, addig a magyar termékekről soha sem tudom, mit vettem. Már pedig én zsákban macskát nem szeretek vásárolni.« — »De hiszen a magyar könyvekről is jelennek meg kriti­kák !« — vetem ellen. — »Nem tagadom, mondá­m, de milyenek! Járatok egy, különben szellemmel szerkesz­tett, folyóiratot. Nos, abban rendesen az egyik munka­társ a másik munkatárs könyvéről is dicsérő »kri­tikát« és a szellemben úszó szerkesztőség előtt nincs is más irodalom, csak ami az ő portájukon kelt ki a tojásból. Az igaz, hogy az aztán mind strucc-fiók! Egy másik, akadémiai folyóirat meg csak minden második évben tartja érdemesnek egy-egy (valószínű­leg : beprotegált!) magyar könyvről írni. Egy harma­dik meg derűre-borura dicsér vagy leránt, csak két húr van a kritikai hegedűjén. A napilapok irodalmi rovatáról meg jobb nem beszélni! Hát most mondja meg: tudhatom-e én, hogy hányadán vagyok a ma­gyar könyvekkel ? É­s tudhatom-e, mikor nem veszek zsákban macskát?« Bensőmben igazat kellett neki adnom, hanem azért ajánlottam néhány jó magyar újdonságot s azokat az én irodalombarát ismerősöm meg is vette. Sokat gondolkoztam aztán ez irodalombarát szavain s nem átallok neki nyilvánosan is igazat adni. Úgy van ! Irodalmunk kritikátlan állapota első­sorban irodalmunk anyagi érdekeinek árt. A kellően nem tájékozott olvasó nem vesz magyar könyvet, mert nem tudja, mit tegyen? Megbízni (kevés ki­vétellel) senkiben sem bízhatik meg, sem a folyóira­tokban, sem a napi­lapokban s azon végzi (vagy kezdi), hogy nem vesz magyar könyvet. És ez nálunk, a mi elszigeteltségünkben, a mi szomorúan sajátsá­gos nyelvi viszonyaink közt, nemcsak könyvárusi, de egyúttal nemzeti művelődési deficit is. De az anyagin kívül, az irodalomnak etnikai kára is van a most dívó csöndes anarchizmusból. Ahány átmeneti szárnypróbálgatása, tapogató- CSERO LIDI. — Regény. — Irta: Györkönyi Arnhold Károly. (Folytatás.) (9) Fölvetette könyben úszó szemét. A gyérülő falombokon áttört a reggeli nap pár sugara és arany­fényt árasztott a fehér homlokot fedő szőke hajra. Jóska rábámult a leányra és a legnagyobb zavarba jött. A szokatlan világítás tette-e, vagy a szokatlan kifejezés az arcon, de egészen idegennek tűnt fel előtte. Hiszen ez nem az a Lidi, a­kit ő is­mert ! Nem az a kicsi leány, a­kivel napok hosszat játszott itt a ligetben, kertben! Nem is az a másik, a­ki haza érkezésekor mint valami szolgáló forgo­lódott az asztal körül, színtelen szürke ruhájában. Sem az, a­ki ideát, a kis ház udvarán a multkoron, vele porolt és veszekedett. Ezt a szende, könyörgő leányt ő még eddig nem látta; Lidit ilyennek nem ismerte. Zavarában önkénytelenül megfogta a leány kezeit. — Az istenért, Lidi, nem akartam megbántani. Csak nem fakad sirva ? De biz a Lidi sirva fakadt. A teste csak úgy rázkódott a zokogástól, a kötése meg, melyet a ke­zeivel a szeme elé fogott, egyszerre csűrön víz lett a könyöktől. — De hát, Lidi, édes Lidi, ne sírj annyira! — dadogá kétségbeesetten Jóska és iparkodott fele­melni a leány lekonyult fejét. — Nem akartalak én megsérteni, nem is haragszom . . . Isten bizony, egy csöppet sem haragszom!... A sok ráncigálásnak, mit az ügye­ fogyott le­gény, százféle csitító beszéd közben elkövetett, az lett végre az eredménye, hogy Lidi ott ült mellette az egyik padon és csendesebben sirdogált. — Hála isten, hogy már egy kissé elcsönde­­sedtél, — sohajtá könnyebbülten Jóska, ki egészen megfeledkezett arról, hogy régen vége a tegező idők­nek. — Legalább okosan lehet veled beszélni! Mert, lásd Lidi, nem igaz ám, hogy megharagudtam a leveledért. Tudom én, hogy jó volt szándékod, csak röstelltem, hogy megtudtad az ügyemet és hogy épen te tudtad meg. — De hát, hiszen épen azt akartam elérni, — kezdő kissé csukló, halk hangon Lidi, — hogy más ne tudja meg, hogy neked ne kelljen röstelkedni! — Lám mondom, — erősíté buzgón Jóska — tudtam, hogy jó szándékod volt. Szégyenlettem volna is, ha hire megy a dolognak. Most szeretem is, hogy így történt, de akkor igazán azt kívántam, inkább az egész világ tudja, csak te ne tudd. — No, ezt nem értem, Jóska! Mindig jó paj­tások voltunk, gyermekkorodtól fogva tudtam min­den dolgodat. Aztán épen most nem volt hozzám bizalmad ? — Azt hiszem, meg tudom mondani az okát, — szólt Jóska elgondolkozva. — Szerettem volna, hogy engem különösen te tarts nagy úrnak, hogy te cso­dáld gavallér­ságomat. Nem tudom egészen kimagya­rázni magamat, de úgy hiszem, ezért bántott a dolog. Lidi szomorú merengéssel nézett maga elé. Jóska neheztelést látott benne. — Aztán tudod, Lidi, — sietett tovább men­tegetni magát — ma reggel még más dolog is elkese­rített. Gondold csak, az édes­anyám nem akar ve­lem eljönni a tanácsosokhoz!­­ — Miért menjen ? — kérdé csodálkozna Lidi. — Miért ? Bemutatkozni! Nem ismerik még egymást. Lidinek a szívverése akadozni kezdett. Sej­tette, a­mi következett. — Hiszen igaz, — folytatá Jóska gyanútlanul, — úgy illett volna, hogy már előbb elvigyem, de olyan hirtelen történt, hogy Saroltát megkértem . . . Mi­kor este a kastélyba mentem, eszem ágában se volt, hogy onnan mint vőlegény kerülök haza . . . Édes­anyám haragszik és — elismerem — van is rá oka, hogy szándékomról előzetesen nem szóltam neki és most is a helyett, hogy Saroltát vinném hozzája, ő tőle kívánom, hogy a tanácsosokhoz menjen. Egy kicsit zavarosan beszélt a Jóska, de azért Lidi nagyon megértette. Megértette főleg azt, hogy Jóska és Sarolta jegyesek. És erre mély szomorúság fogta el a szívét. Eddig önmaga előtt is eltagadta, jóllehet régen tisztában volt vele, hogy Udvardy Jós­kát szereti. Szerette már gyerekkorában azt a vad, zsarnok fiút, szerette a fenhéjázó, rátartós legényt, ki mint a falu legmódosabb gazdájának a fia, annyi­szor mutatta, hogy ő reá, a szegény ujsorbeli leányra reá se hederít és a kit mégis senki a faluban úgy a tetszése szerint forgatni nem tudott, mint ő, a kis, okos Lidi. Hogy Jóska a világ előtt megtagadta a barát­ságot, azt Lidi természetesnek tartotta, csak mosoly­gott rajta magában. Ő tudta, hogy a kevély fiút pó­rázon vezeti, ha akarja. Most hát ennek már vége. Jóska az alatt a három esztendő alatt, hogy távol volt, kiszabadult az ő gyámsága alól; másé lesz! Jóska sokkal jobban el volt foglalva a saját ha­lával, hogy sem észrevette volna a leány arcának gyors átváltozását s csaknem hidegen folytatta. — Pedig megígértem nekik, hogy délelőtt látó­

Next