Fővárosi Lapok 1894. június (150-179. szám)
1894-06-01 / 150. szám
zása van a külföldi irodalmaknak, az mind visszhangra lel a mi iránytű nélkül való irodalmunkban. Egész a symbolismusig! Megbízható, egészséges kritika híján sem író, sem közönség nem tudja magát mihez tartani, akár csak az én fönnebb idézett irodalombarátom, így aztán iró és közönség elidegenednek egymástól, a mi egyaránt nagy baj mind a két félre nézve s csak üzleti szempotból tekintve nagyobb az íróra, mint a közönségre. Mert — minden irodalom kora eszméinek, törekvéseinek, vágyainak, eszményeinek kifejezése lévén — az oly író, ki tehetsége gyökérszálaival nincs nemzete talajához, nincs kortársai eszmevilágához nőve, nem is gyakorolhat hatást korára s a »Tart pour l’art« útvesztőjébe téved. Mindenki látja s azért csak egyszerűen utalhatunk rá: irodalmunk tengerén a hány hajó — sőt lélekvesztő, szójátékkal vagy a nélkül — annyi felé evez. Ez pedig semmiképen sem lehet a mi még épen nem izmos irodalmunk javára, még ha el is ismerjük a debreceni cívissel, hogy: »sokfélék a mindenféleségek, sőt azok is különfélék.« Ingadozás, tapogatózás, valami újnak, még eddig nem létezettnek, az új kor szellemével összhangban levőnek keresése, megvan a külföldi irodalmakban is, de ott legalább a forrongásban is van — fogadja el az olvasó e paradoxont — némi megállapodottság. Mert sem a francia, sem a német, sem az angol irodalom nem szűkölködik kritika hijával. És milyen az a »válságon keresztül ment kritika« ? Olyan, amilyennek én a keletkezendő magyar kritikát szeretném látni. Oh nem doctrinair, nem ex cathedra, vagy még inkább: lóhátról beszélő, mint volt nálunk is, másutt is az, mely meggyűlöltette magát a nénret íróval és közönséggel egyaránt. Jól mondja Doumic: a kritika (a külföldön) az utóbbi húsz év alatt »válságon« ment keresztül, tanult is, feledett is. A csalhatatlanság fényes palástja helyett a kétkedés szerényebb, de emberi testünkhöz illőbb mezét öltötte föl; amit vesztett az elbizakodottság vámján, sokszorosan megnyerte belterjűsége révén. Ma is tanít még ugyan, de előbb maga is tanul, még pedig, mint a jó pap, holtig. Mindenekfölött pedig óvakodik a kategorikus kijelentésektől, mert nemde, mennél inkább tágul látókörünk, annál inkább látjuk, hogy tömérdek még az, amit nem láttunk, vagy soha sem fogunk megláthatni ? Ilyen, az ujabbkori külföldi irodalmak kritikájához hasonlót kívánok én, irodalmunk s így nemzeti fönmaradásunk érdekében, nemzeti irodalmunknak az új ezredévre. Nem kritikai lapokat — a világért sem! Hanem kritikusokat, akik hivatásuk komolyságával nagy adag tudást s a tudással járó még nagyobb szerénységet párosítanak ; akik megmosolyogják ugyan annak a meg nem nevezett francia színésznek a »megalázó« jelzőjét, de akik elismerik, hogy lehet kritika, mely valóban megalázó a kritikusra. Mint ahogy van is, még ott is, ahol különben egyáltalában nincs kritika. Újvári Béla, gatóba megyünk, most már igazán nem tudom, mit tevő legyek. Mélyen elgondolkozva lógatta a fejét, majd hirtelen oda fordult a leány felé: — Ejnye, Lidi, te eddig minden bajomban tudtál segíteni. Adj tanácsot ebben is. A te okos kis fejed bizonyosan talál valamit. Lidi a nagy keserűséget erős elhatározással leküzdve, szólt Jóskához: — Én adjak tanácsot ? Az én tanácsom igen egyszerű. Mondja el a jegyesének meg a tanácsosáénak a dolgot úgy, amint történt. A keresztmamának, azt hiszem, egészen igaza van. De hát csak nem kívánhatom, hogy a nagyságos asszony tegye meg az első látogatást anyámnál, az öreg parasztasszonynál ? — Nem tudom, mit kívánhat, hanem az bizonyos, hogy ez a parasztasszony a nagyságos kisasszony vőlegényének az anyja. Azt hiszem, ha elég nekik a fiú rangja, elég legyen az anyjáé is. Amikor két család összeházasodik, akkor az egyik felemeli a másikat magához, vagy pedig hozzája leereszkedik. Nem lehet ottan rangkülönbség. Jóska egy darabig hallgatott. — Úgy beszélsz, mint az írás, Lidi! — Nem vette észre, hogy a leány már ismét letett a bizalmas tegezésről. — És igazad is van, de azért csak nehéz dolog ez. Ugye nehéz? — fordult a leányhoz, mint ha könnyebbsége lenne annak a válaszából. — Elég nehéz, vagy legalább is kellemetlen,— mondá a leány, kit szinte meghatott annak a látása, hogy ez a mostani Jóska mégis mennyire hasonló a régihez. — De mégse olyan nehéz, mint ahogyan gondolja. Mert én azt hiszem, hogy a tanácsosnő nem neheztel meg,hanem megteszi a látogatást. Jóska nagyot csodálkozott. — Azt gondolod ? Én bizony inkább attól tartok, hogy az eljegyzésnek is vége lesz. Úgyis puszta véletlen, hogy hozzá jutottam! Mikor tegnap önkénytelenül kiböktem, hogy Sarolta mennyire boldoggá tehetne engem, örült ugyan az asszony, de azt tartom, mégse úgy igazán, a szívéből. Homlokon csókolt, szándékomat tudtul adta a leányának, az meg nekem engedte meg, hogy homlokon csókolhassam. Ez volt az egész. Ha most az anyám dolgával jövök, igen könnyen túladnak rajtam! Lidi szívből megsajnálta a szegény Jóskát. — Csak bízzék benne, hogy nem teszik. Megbecsülik azok, ha mindjárt először vissza nem utasították! Mivettek és finom lelkületűek azok, ilyen kis akadály miatt csak nem teszik önt szerencsétlenné ? Jóska a kezében levő bottal ütögette a földet. — Hát nézd, Lidi, én voltaképp úgy érzem, hogy nem is volnék valami nagyon szerencsétlen, ha kitennék a szűrömet . . . — De az istenért! hát csak szereti Sarolta kisasszonyt! Jóska nagyot bökött az előtte álló asztalon. — Jézus öccse, Lidi, nem tudom! Ha mindjárt fölakasztanak, se mondhatnám, hogy igen! De azt sehogy: nem! Veszekedett állapotban vagyok én, Lidi, azt veszem észre! — De hát hogyan mehetett bele ebbe a dologba, ha nem is tudja biztosan, szereti-e Saroltát vagy se ? — Nem tudom, Lidi, mondtam már, nem tudom!— szólt szomorúan Jóska. — Nem vagyok még tisztában magammal. Ne kérdezz semmit! Benne vagyok, az bizonyos. — Azért csak ne búsuljon, nem lesz baj, — vigasztalta résztvevően Lidi. — Ha lesz, lesz, ha nem lesz, nem lesz. Nekem most már mindegy! A tanácsodat pedig köszönöm, megfogadom. Felállottak. Jóska megfogta a leány kezét és egy ideig szótlanul a szemébe nézett. Aztán nagyot sóhajtott. — Nem tudom, hogyan vagyok, Lidi. Úgy csordultig van a szívem keserűséggel, alig bírok vele. Én azt hiszem, boldogtalan vagyok, Lidi. Legjobb szeretném most a fejemet a válladra hajtani, Lidi,— erre a gömbölyű válladra, aztán kisírni magamat — úgy isten igazában ... No de ne félj, nem bődülök el. Isten áldjon meg, Lidikém ! Olyan jól esett ez az óra, hogy meg se mondhatom ... A tanácsodat megfogadom ! Jóska úgy érezte, hogy ha most a Lidi kezét el nem ereszti, akkor nem is ereszti már el anélkül, hogy át ne kapja a leányt derékon és agyon ne csókolja. Ez pedig gondolatnak is bolond, érzésnek tiszta őrület. Eleresztette a Lidi kezét, mintha tüzes vas lenne és kirohant a ligetből. Lidi egész testében remegve utána meredt, a meddig látta, aztán a padra vetette magát és kötényét a szeme elé kapva, megmagyarázhatatlan édes érzések hatása alatt hangos sírásra fakadt. VIII. Nyugtalan pár órát töltött el Jóska, míg elérkezett az idő, hogy ellátogathasson jegyeséhez, és izzadásos percek voltak azok, melyek folyamán nagynehezen kiadta a mondókáját. Természetesen azon volt, hogy a dolognak a tanácsosáét bántó élete- 1290 ORSZÁGGYŰLÉS. ■ A képviselőhöz ülése, május 31-dikén. A ház ma összeült tanácskozni, de csak olvanásig vitte. Abban a nagy bizonytalanságban, ami a politikai életet elárasztotta, kapkodtak ide is, oda is, a vége azonban egy volt az évődésnek, amint azt Apponyi indítványozta és amint Csáky szankcionálta : — Egyelőre ne tanácskozzunk . . . Akik ülés alatt értek a Házba, a folyósóra lépve a szokott »Adjon Isten !« helyett, valamennyinek az ajkáról ez a két szó járta : — Mi hír ? És úgy fogadták az érkezőket egytől-egyig: — A helyzet rózsás ! Igazuk is volt. Sőt nemcsak rózsás, de a legáthatóbb rózsaillatú. Olyan nehéz rózsaillat járta be a folyosókat is, a Házat is, hogy az ember feje öt perc alatt migraine görcsöktől nyillatott. Luppa bátyánk, a szentendrei rózsatelep boldog tulajdonosa egész kosárral szállított kollegái számára a legújabb termésből. És a jó öreg úr, mintha csak valamelyik miniszternek a fejével gondolkodnék és a szivével érezne, a miniszterekről ma külön gondoskodott. Odament külön-külön valamennyihez és külön-külön csokorral kedveskedett valamennyinek. — Ah, rózsák ... — sóhajtott föl Szilágyi. — Nagyon kedves, köszönöm Péter bátyám ! — szólott Csáky őszinte örömmel és olyan egykedvűen, mintha az ő szénája volna a legjobb rendben. Hajh, pedig a jó Madarász apó komor tekintete mást beszél! Mielőtt belefogtak volna a valutajavaslatba, Apponyi Albert grandalitó baritonján azt indítványozta, hogy ne tárgyalják ma a javaslatot. — Miért ? — zúgták jobbfelől. Apponyi mosolyogva, kedélyesen felelte : — Mert pénzügyi javaslat tárgyalásához szükséges a pénzügyminiszter is .. . Ott csillámlott azonban a szemeiben, hogy nem azt mondta, amit gondolt. De hát csak nem fogja a haladókat (ő úgy hiszi!) legnagyobb vergődésükben még ő is rugdalni, Csáky Albin gróf könnyedén fogta föl a gyöngéd, de félreérthetetlen célzást. Nem látja ugyan szükségét az elhalasztásnak, mert hát a pénzügyminisztert csak helyettesítheti a kormány és az illetékes államtitkár. — De ha épen kívánják az elhalasztást, — tette hozzá — nincs kifogásunk ellene. Eötvös Károlyban Apponyi mosolygós indítványa fölébresztette a régi Eötvöst s fiatalos erővel rugtatott ki a porondra. Ő is elfogadja az elhalasztást, de nem azért, mert nincs itt a pénzügyminiszter. — Azért, mert válság van ! — rukkolt ki az igazi szuszszal. ■— Aztán azt is megmondta, hogy milyen a válság . — Idegen befolyások, főhercegek, főhercegnők és hasonló illetéktelenek törnek a nemzeti akarat ellen. Előbb ezekkel kell leszámolni . . . Az embereket megborzogatta a kíméletlen hang. És még jobban az, hogy Eötvös tartózkodás nélkül hozzátette: — Ugyanazokat a jeleket látjuk, mint láttuk 48-ban. A kamarilla, a titkos rugók ! — Úgy van ! — pattogtak a szélsőbalról. Nagy fordulása az időknek, ha már így beszélnek az emberek. De még nagyobb, ha a kamarilla, a főhercegek és főhercegnők védelmére épen Ugrón Gábor áll föl. Ugrón Gábor, a vad székely, a tőről metszett Robou bán, a kuruc ! Csakhogy most, nem mint kuruc, nem is olyan hévvel beszélt, mint régebben. Egész szeliden jegyezte meg, mint valami fogait elhullatott oroszlán: — A kinek joga van, az érvényesítheti befolyását... És a szelid mondáshoz méltó volt a visszhang: hallgattak rá egyet nagyot. Még Madarász apó csattogott egyet az »idegen csapatok ellen«, melyek a trón körül ólálkodnak s a nemzeti akarat ellen áskálódnak. A finálét Csáky és Szilágyi zengték el. Kijelentették, hogy kár itt erről a kérdésről beszélni, amikor csak az elhalasztás fölött határozhatnak. Egyébként pedig, ha nem lehetne tárgyalni a válságos helyzet miatt, akkor — elhihetik — bizony a kormány nem kérte volna a mai ülés megtartását. Csáky végül még hangsúlyozta azt is, hogy neki semmi tudomása sincs azokról az idegen befolyásokról. A Ház aztán abban állapodott meg, hogy a valutajavaslatot Wekerle visszaérkezése után azonnal kitűzi a napirendre. Az ülés végén Pázmándy Dénes interpellálta Hieronymit az erdélyi oláh izgatások miatt, mellesleg célozva Szilágyira is a bírák miatt, akiknek eljárását az oláhokkal szemben nagyon enyhének tartja. Hieronymi Károly hosszabb beszédben fejtegette, hogy ő a szükséges óvóintézkedéseket megtette. Szaporította a csendőrséget, sőt a csendőrőrsök számát is. Szilágyi pedig hozzátette, hogy a bíróságok ilyen politikai színezetű