Fővárosi Lapok 1894. július (180-210. szám)
1894-07-01 / 180. szám
180. szám, XXXI. évfolyam. Vasárnap, 1894. julius 1. Megjelenik mindennap, hétfőn 6a ünnep után való napon is.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP KÖZLEMÉNYEKKEL A DIVAT ÉS SPORT KÖRÉRŐL. szerkesztői iroda:Budapest, Ferenciek tere 4. Előfizetési dij: 4 hóra . . . . , 1 frt 40 kr. n negyedévre . . . 4 „ — „ Félévre .... 8 „ — B Egyes szám 5 kr. Kiadóhivatal: Budapest, Ferenciek tere 3* Hirdetéseket és apró hirdetéseket elfogad a kiadóhivatal és minden fővárosi hirdetési iroda. A LÉLEK. Habár nem látható, de bennem él. Gondolkodik, hisz, érez és remél. Gondolkodik tűnődve, hogy miképen Válaszsza sorsát bizton érdekében ; Hogy a mindennapit kézzel vagy észszel keresse meg, fáradva nappal éjjel. S gondolkodik, hogy nyerjen tért magának Szolgálni embereknek és hazának ; S hogy teljesítse szűkebb kis körében, Örömek és gondok vegyületében Kötelmeit bölcsen, de édesen, Hogy részt azokból hálával vegyen Szerelme mindegyik osztályosa, S nem úgy, miként ha volna mostoha. Hisz is, hisz a mosolygó ég kegyében, Hogy a midőn küzd gyenge erejében, Láthatlan kéz ereje támogatja, S csodás siker lesz áldott foganatja. Hiszi, hogy itt az üdv csak egy lehet A lét s váltság alapja: szeretet; Mely ápol, véd, segít, tűr s megbocsát, Követve Isten krisztusi szavát, S mely átölel, vígasztal s könnye részvét, Ha látja elborulni sorsod élét. Ám érez is, érzése öntudat, Mely a kötelesség körül kutat, Kutatja az ember kötelmeit, Melyek csak a sírnál végződnek itt ; Vizsgál, nyomoz földtől a csillagig, És hogy haladjon, gátat is szakit, Csakhogy tudási vágya célhoz érjen, Fenn csillagok közt, vagy lenn a mélyben. S ha végre igy fáradva célhoz ér el, Megindul a szabadság fegyverével, S kivívja a jogot bitor kezekből, Hogy igy, ha az önkény hatalma megdőlt: Miként meleg sugári az egeknek, Legyen közös kincsévé mindeneknek. S remél .... Reménye biztató szivárvány, Mely őt aggályival nem hagyja árván ; Kernél jutalmat hű küzdés után ; S ha mégis háládatlan kéz talán Megvonná tőle rútul és gáládul: Nyugodtan tűri s nem tekinti vadul Hisz’ a remény, mely őt melengeti, Sugárait a síron túl veti, S ha a föld, a hálátlan megtagadja • Az ég majd, az igazságos megadja, S bár az erény szenved nyomás alatt. Mig vétek s hivság rózsák közt halad : Remél a jó s igaz diadalában, Mint érre a természet hajnalában. S a lélek, mely így gondolkodik s remél, így érez és hisz . . . • hát csak testben él ? Nincs más rendeltetése, mint enyészet, Együtt a testtel, a mely semmivé lett ? Az a tudás, erő és akarat, S törekvés, mely küzd s tétlen nem marad, Égő szikrája Isten erejének, A test porával végleg elenyésznek ? . . . Isten, ki e szikrát küldötte le, Örök tüzü lángot küldött vele; E lángban az istenség része ég, S hazája nem a gyáva föld : az ég. Komárom, 1891. Beöthy Zsigmond: A GYERMEK. — Regény. — Irta: Gabriele d'Annunzio. A bíró elé kellene mennem és azt mondani neki: »Vétkeztem. Ez a teremtés nem halt volna meg, ha én meg nem ölöm. Én, Hermil Tullio, én vagyok a gyilkosa. Otthon, előre megfontoltam ezt a gyilkosságot. Teljes tudatában tettemnek követtem el azt, tervszerűleg, egész biztonságban. Azután tovább éltem házamban ezzel a titokkal egész máig, egy egész évig. Ma van az évfordulója. Átadom magamat kezeik közé. Hallgassanak meg és ítéljenek el.« Mehetek-e a bíró elé? Beszélhetek-e előtte így? Nem tehetem és nem is akarom tenni. Az emberek igazságszolgáltatását nem lehet én rám alkalmazni. Nincs a földön bíróság, mely engem elítélhetne. És mégis szükségét érzem annak, hogy vádoljam magamat önmagam előtt, hogy vallomást tegyek. Annak, hogy feltárjam valakinek titkomat. De kinek ? I. íme az első emlékem. Áprilisban volt. A húsvéti ünnepek alkalmából már több napja falun voltunk, — Julia, én és két leánykánk : Mária és Natália — anyám házában, egy nagy vén falusi házban, melyet a Badiolá-nak neveztek. Házaságunknak hetedik évében volt ez. Három év telt el már egy másik húsvét óta, mely a bocsánat, béke és szerelem valódi ünnepének tűnt föl nekem e fehér, zárdaszerüleg elkülönített, ibolyaillattól körülárasztott nyaralóban. Leánykáim kisebbike, Natália, alig bontakozva ki pályájából, akkor próbálgatta az első lépéseket és Julia türelemmel, bocsánattal teljesnek mutatta magát irányomban, bár mosolyában volt egy kis melankólia. Bűnbánólag, megadva magamat tértem vissza hozzá az első súlyos hűtlenség után. Anyám, ki semmit sem tudott, drága kezeivel maga tett egy olajfaágat ágyunk fejére és megtöltötte a falon függő kis ezüst szenteltvíztartót. De három év alatt menynyi változott! Julia és köztem a válás végleges, visszavonhatlanná lett. A bántalmakat csak egymásra halmoztam iránta ; a legkíméletlenebb módon sértettem meg, tartózkodás, minden tekintet nélkül, a gyönyör szomjazó vágyától vontatva, szenvedélyeim elvakultságától, megrontott hajlamaimtól. Legbensőbb barátnői közül kettővel kezdettem viszonyt; több hetet töltöttem flerencben Staffo Terézzel esztelenül , Baffo-val, az ál-gróffal párbajom is volt. És mindebből mi sem maradt Julia előtt titokban és ő szenvedett, de sok büszkeséggel és majdnem semmit se szólva. , Erről a tárgyról csak párszor beszélgettünk igen röviden, mely alkalmakkor én semmit sem hallgattam el; úgy tetszett, hogy őszinteségem kisebbíti hibámat az édes nemes nő előtt, kiről jól tudtam, hogy mély belátása van. Tudtam azt is, hogy elismeri értelmi felsőbbségemet és részben menteni fogja viseletem fejlettségét ama különös elméletek által, melyeket nem egyszer kifejtettem előtte amaz erkölcsi tanok nagy hátrányára, miket szinleg vall az emberek nagy része. Az a bizonyosság, hogy nem fog úgy, mint egy közönséges embert megítélni, megkönnyebbítette lelkiismeretemet némileg hibáim terhétől. »Megérti, igen megérti ő is,— gondoltam, — hogy miután nem olyan vagyok, mint a többiek, miután egész másként fogant meg bennem az élet, jogom van kivonni magamat ama köteleségek alól, melyeket rám akarnak erőltetni, jogom van megvetni másoknak a véleményét és tökéletes őszinteséggel élni azt az életet, melyet kiváltságos természetem elém szab.« Meggyőződésem volt, hogy nemcsak különös természet vagyok, de ritka is és azt hittem, hogy érzéseimnek ritkasága megnemesíti, megkülönböztetetté teszi minden cselekedetemet. Ettől a bizonyosságtól elvakítva, képtelen voltam a legcsekélyebb áldozatot a legkisebb önmegtagadást is megérteni; képtelen voltam vágyaim valamelyikének kifejezéséről, nyilvánításáról lemondani. De minden finomságaim mélyén csak rettentő önösség rejlett, mely elhanyagoltatta velem kötelességeimet, elfogadtatván helyzetemnek előnyeit. Egyik kicsapongásból a másikba menve, egész észrevétlenül oda jutottam, hogy visszanyertem régi szabadságomat, magának Júliának beleegyezésével, minden színlelés, hazugság, kibúvások nélkül. Amint mások minden áron színlelni törekszenek, én nyílt akartam lenni. Mindenkor megerősíteni igyekeztem Júliával a testvéri vonzalomnak, tiszta barátságnak új szövetségét. Testvéremmé kellett lennie, barátnőm legjobbikává. Egyetlen testvérem, Constance, kilenc éves korában halt meg, végtelen fájdalmat hagyva maga után szívemben. Gyakran gondoltam mély melankóliával erre az édes kis lélekre, ki nem ajánlhatta fel nekem gyöngédsége kincsét, ezt a kincset, mely után mindig oly nem szünőleg vágyakoztam. Minden emberi vonzalom, a föld minden szerelmei közt egy testvérnek a ragaszkodása tűnt fel nekem a legmagasztosabb, legvigasztalóbb gyanánt. Gyakran gondoltam erre az elvesztett nagy vigaszomra és a halál változtathatlansága, fájdalmamnak, nem tudnám megmondani, mily misztikus szint adott. Hol találjak egy másik testvért a földön ? Ez az érzelgős vágyam önkéntelen Julia felé PIHEÍIŐ. A t. Ház érdemes élneke ma a pulpitusáról lejövet nagyot lélegzett. Odafordult hűséges adlatusaihoz, a jegyzőkhöz s elrekedve, bágyadtan jegyezte meg: — Bizony isten, elfáradtam ... Hiszen tudjuk mi azt, ha nem is mondja. Hogy az elnök úr elfáradt, megérezzük azt mi a magunk ernyedéséből is. Mert ebbe a ma lezárult törvényhozási működésbe belefáradtunk mi is és belefáradt a kegyelmes elnök úrral együtt mindenki. Nagy sor volt ez, de a miért e sor végén ma fáradtan állunk meg, kinek-kinek mentől nagyobb a fáradsága, annál nagyobb a büszkesége is, amivel a mögötte maradt soron még egyszer visszapillant. És érdemes visszapillantani. Mert a leviharzott napok, ez utolsó ülésszak történetéből olyan kápráztatóan gazdag kép tükröződik felénk, hogy önkéntelenül a kételkedés hangja röppen el ajkunkról. És csakugyan mi miveltük volna mindezt ? Mi, akik évtizedeken keresztül beértük azzal, hogy büszkén mutathatunk rá szabad intézményeinkre, azokra a nagy vívmányokra, amiket közvetlen elődeink alkottak, de a mellett aztán alig is cselekedtünk egyebet, minthogy sütkéreztünk az ő dicsőségükben ? Úgy van, mi! Nem az eredmények túlbecsülése beszél belőlünk. Nem is szerénytelenség, amely öntelten hivalkodik és rajzol magának saját magáról hiú képeket. Ez az igazság szava : ennek a máig olyan fáradhatatlanul, annyi odaadással és lelkesedéssel épített monumentális munkálatnak a megteremtői elvitazhatatlanul mi vagyunk — a mai Magyarország. Mert — és ne úgy nézze senki! — e lefolyt napok dicsőítésében nem az egyesek erejét és sikerét látjuk és csodáljuk, hanem meghódolunk a nemzet ereje és erejének sikere előtt, mert összetartásával és lelkesedésével tudott ismét olyat alkotni, ami hozzá és múltjához méltó. Amit tehát im itt dicsőítünk, a nemzet diadala, azt pedig elismerni nem hivalkodás, de kötelesség. Olvasom az újabb generáció kritikáit s kedvetlenül látom a kicsinylést, amivel elődeinket illetik. A század elejének és idusának napjaitól a fin de siécle rossz néven veszi, ajkán gúnyos mosolygással látja, hogy a tömegből csak valamelyest is kilátszó kortársaikat bőkezűen, csak nem pazar bőkezűséggel illették szóban és írásban a »nagy hazafi«, a »dicső honleány« kiváltságos megszólítással. Aki azoknak az időknek áradozásairól ilyen hangon és mosolyogva beszél, az nem értette meg azokat az időket. Nem szabad elfelejteni, hogy azokban az Hal számunk 16 oldal.