Fővárosi Lapok 1894. július (180-210. szám)

1894-07-01 / 180. szám

dők­ben született Magyarország újjá és újjá azok teremtették, akik azokat az időket átküzdötték. Ha az emberek egymást nézik vala akkor is, vájjon nem esnek kicsinyes meghasonlásokba, s e meghasonláso­­kat vájjon nem az ország sínyli meg ? E nagy idők embereinek épen az legnagyobb érdemük, hogy nem egymást nézték, hanem egymásban csak a kort, agyukat és szívüket mozgató azokat az eszméket, amelyek megtették Magyarországot a hatalmas, sza­bad Magyarországgá. Azért volt előttük minden második »nagy hazafi«, vagy »dicső honleány«, mert nem az embert látták bennük, hanem látták szemeik­ben azoknak az eszméknek a fényét ragyogni, ame­lyekhez az ország jobb sorsa fűzve volt. És a­kik ez eszmék diadalra vitelével jobb sorshoz juttatták a hazát, vájjon nem voltak-e azok egytől egyig »nagy hazafi«-ak, avagy »dicső honleány «-ok? Igaz, a múlt távlata elmosta e »nagy ha­­zafi«-ok és »dicső honleány«-ok tömegének emlékét és feledésbe ment az a sok hősies epizód, amelyekből — teszem azt — a szabadságharc nagy eposza ki­nőtte magát. De ha el is felejtettük, tudnunk kell, hogy e névtelen hősök éltek és becsülettel szolgál­ták a nagy eszméket. És tudnunk kell annál inkább, mert tudjuk azt is, hogy ha úgy nem éltek volna, mint ahogy kimosódtak az emlékezetből, akkor azok a nagyok, akiknek emlékéhez a nagy idők vívmányai fűződnek, bizony-bizony egymaguk ez elfelejtett és már­is megmosolygott a nagy hazafinak és »dicső honleány«-ok nélkül aligha érték volna el és hagy­hatták volna ránk örökségül e korszakalkotó vívmá­nyokat. Nagyok ezek a névtelen félistenek, olyan na­gyok, hogy mi csak a tisztelet hangján szólhatunk róluk. És nagyságuk egyik legszebb vonása épen az, hogy névtelenek maradtak s minden sikerüket egy­­egy névhez fűzve, megteremtették a nemzeti ideálo­kat, a Széchenyieket, a Deákokat, a Kossuthokat. Lehet, hogy megkábultam a nagy idők psycho­­logiájától, de én az új Magyarországot ugyanazon a csapáson látom haladni, mint haladtak őseink a nagy idők nagy vívmányai felé. A legutóbbi idők lelkiisme­retesen levont tanúsága szerint a nemzetnek ma úgy­­szólva egy a szívverése és egy a gondolata és e közös érzelem és gondolat vezérli egységesen a már-már ki­vívott cél felé. És látom, hogy az ellentábor zöme azokból áll, akik most épen úgy, mint más nagy idők­ben, a magyarság egységes törekvései ellen torlaszt torlaszra emeltek. És az a hitem a magyarság és el­lenségei törekvéseinek e párhuzamából, hogy a­mire a magyarság egy szívvel és lélekkel tör és amit a ma­gyarok ellenségei olyan állhatatosan és kétségbeeset­ten igyekeznek megrontani, mindez, a mi napjaink ve­­rejtékes diadala s csak a magyar nemzet javára és erősségére szolgál. Az is lehet, mondom, hogy megkábultam s hogy ugyanaz a csalódás fog érni, mint érheti a milliókat, a­kikkel egy eszme varázsa alatt egy célért ada­tott lelkesednem. Mindez azonban még így, a csaló­dás kilátásával sem aggasztó. Mert a lefolyt napok küzdelmei bizonyságot tettek róla, hogy az apró tor­zsalkodások perceiben az a nemzet nem az igazi ar­cát mutatja. Az igazi arcát akkor látjuk, amikor nagy eszmék dobbantják meg szívét. És ilyenkor ar­cán a teljes összhang uralkodik. Ilyenkor, mint csak legutóbb is, a nagy zöm a nemzet testéből együtt érez s az együttérzés olyan hatalmassá teszi, hogy ereje hihetetlen akadályokon is győzedelmeskedik. Mon­dom : tévedhettünk. De ott lesz a nemzet és együtt akkor is, ha ezt a tévedést majd korrigálni kellene. És tudni fogja korrigálni, mert a­mely nemzet ilyen nagy és egységes tud lenni még tévedésében is, mek­kora és milyen erős lehet az a nemzet akkor, ha iga­zat alkot, vagy ha épenséggel a tévedést üti helyre! Reméljük azonban a legjobbat. És bizzunk ab­ban, hogy mind e milliói a nemzetnek s benne leg­jobbjaink nagyrésze még sem tévedhettek, amikor úgy lelkesültek és lelkesedésükben olyan gigászi munkát végezhettek, amint azt az utóbbi napok küz­delmeiben tapasztaltuk. És bizzunk mindenekfölött abban, hogy e küzdelmeknek egy nagy eredményével máris büszkélkedhetük. E küzdelem előtt ellenségeink fallanca olyan tömören állt velünk szemben, hogy valóságos csoda, hogy már puszta látásuk nem lo­­hasztotta meg fölbuzdult akaraterőnket. És imhol most, hogy a küzdelmeknek csaknem vége van, ugyan­ez az ellenség máris fejetlenül és megtörve hátrál. Ez az ellenség ezentúl már aligha fog ránk a régi vak­merőségével agyazkodni, ha mindjárt még egyszer annyi is volna az oláh és a fanatizált többi fajzat. A pihenőre tehát, mely törvényhozóinkra kö­szöntött, megnyugodott lélekkel, a teljesített köteles­ség tudatával siethet ki-ki. Menjenek szerte a hazába és az izgalom helyébe, a­mely két év óta ott viharzik minden zugban, vigyék magukkal a siker örömét és a megnyugvás és békesség magvait. És a pihenés napjaiban ne szűnjenek meg soha egy pillanatig sem ápolni az összetartást és együttérzést, a társadalom egységét. A megpróbáltatás napjaiban megtanulhat­ták, hogy az összetartó, együttérző, egységes tár­sadalom olyan hatalom, amelyen győzedelmeskedni nem adatott még a legmegpróbálóbb ellenséges erők­nek sem. Se. P. fordult. Sokkal büszkébb lévén, semhogy másokkal osztozzon rajtam, rég lemondott minden csókról, ön­­feledtségről velem. És én is egy idő óta hiába érez­tem lélekzetét, hiába szívtam magamba asszonyi illa­tát, hiába néztem a kis barna jelet, mely nyaka alatt volt, tökéletesen hideg maradtam. Majdnem lehetet­lennek tűnt föl előttem, hogy ez az asszony lenne az, ki szenvedélyem hevességétől sápadtá és erőt­lenné lett. Felajánltam neki, hogy fivére leszek és ő egyszerűen elfogadta. Ha ő szomorú volt, én még busább lettem arra gondolva, hogy szerelmünket mindenkorra eltemettük, a feltámadás reménye nél­kül, arra gondolva, hogy ajkaink soha sem fognak egyesülni. Volt egy idő, mikor mindketten nemcsak a sze­relmet, de szenvedélyünket mindhalálig tartónak ál­modtuk usque ad mortem. Mind a ketten hittünk ál­munkban és mámorunkban nem egyszer ejtettük ki e szókat: mindig­ örökké! Utóvégre testünknek ama ritka rokonságában hittünk, mely a telhetetlen vá­gyak rettentő kötelékével köti egyik emberi teremt­ményt a másikhoz ; hittünk benne, mert hisz érzése­ink hevessége nem csökkent még akkor sem, midőn egy új lény teremtése által a nem szellemének egyet­len tárgyát kellett volna abban fellelnie. Azután az illúzió szétfoszlott, a láng kialudt. Lelkem — esküszöm rá — sírt e katasztrófa fölött. De hogyan akadályoz­zunk meg egy szükségszerű jelenséget ? Hogyan kerül­jük ki a kikerülhetetlent ? Nagy szerencse volt hát, hogy a szerelem halála után, melyet a jelenségek végzetszerű szükségessége idézett elő, melyért senki sem volt okolható, még tovább tudtunk élni egymás mellett, ugyanabban a házban, egy új kötelék által összekötve, mely talán nem kevésbbé volt mély, mint a régi és mely mindenesetre magasabb, különösebb volt. Nagy szerencse volt, hogy egy uj illúzió töltötte be a régi helyét és lelkeink között a tiszta vonzalom­nak, finom érzelemhullámzásoknak és különös bána­toknak kicserélését tette lehetővé. De utóvégre mire valók voltak mind­ezek a plátói szócsengések ? Elérni azt, hogy az áldozat mosolyogva egyezzen bele saját feláldoztatásába. Egyszer aztán észrevettem, hogy nem csak én szenvedek, ő is szenved egészségében. Halványsága egész halottszinűvé változik és olykor ólomszinű ár­nyalatok teszik arcát szomorúvá. Nem egyszer lep­tem meg arcán valami elnyomott fájdalomnak vonag­­lásait; nem egyszer fogta el jelenlétemben valami le­­küzdhetlen remegés, mely egészen összerázta és meg­­vacogtatta fogait mintha hirtelen láz lepte volna meg. Egyszer egy este egész hozzám hatolt el távoli szo­bájából egy kiáltása, egy szívtépő feljajdulás; oda siettem és egy szekrénynek háttal dőlve találtam, rángatódzva, vonaglások közt mintha mérget ivott volna. Megragadta a kezemet és megszorította, mintha présbe tették volna. — Tullió! Tullió! mily borzasztó ez ! Oh, mily borzasztó ez! Rám nézett, egész közelről, szemeimbe mé­­lyesztő kiduzzadt szemeit, melyek a homályban rend­kívül nagyoknak tűntek elém. És ezekben a nagy szemekben valami ismeretlen fájdalomnak a hullá­mait láttam. Ez a tűrhetetlen, merev tekintet hirte­len őrült rémülettel töltött el. Este volt, alkonyat­kor, az ablak zárva, a szél rázta a függönyt, és az asztalon egy tükör előtt gyertya égett. A függöny lebegése, annak a kis lángnak táncolása, melyet a halvány üveg visszasugárzott szomorú benyomást tettek rám és növelték ijedelmemet. A méreg gondo­lata úgy jött mint egy villámsugár. E percben nem tudott egy újóbbi felkiáltást elfojtani és a fájdalom­tól magánkívül, eszeveszetten dobta magát keblemre: — Oh Tullió! Tullió! segíts rajtam, segíts! A rémülettől megdermesztve pillanatig úgy áll­tam ott a­nélkül, hogy egy szót tudtam volna kiej­teni, egy mozdulatot tenni. — Mit tettél Julia ? Beszélj, beszélj. — Mit tettél? Hangom mély elváltozásától meglepetve, kissé meghátrált és rám nézett. Úgy kellett, hogy legyen, hogy arcom fehérebb és feldúltabb volt, mint az övé, mert tévedező tekintettel, hirtelen azt felelte: — Semmit, semmit, Tullió. Ne ijedj meg. Lásd, nincsen semmi baj . .. Ezek csak a rendes fájdal­maim . . . Tudod, ez a rendes rohamaim egyike ... elmúlik . . . Csak légy nyugodt. De az iszonyú gyanútól egészen elfogatva két­kedtem szavaiban, úgy tetszett nekem, hogy körül­tem minden a szomorú eseményt hirdette és valami belső hang azt erősítette: »Miattad, miattad akart meghalni; te, egyedül te kergetted őt a halálba.« Megragadtam a kezeit és éreztem, hogy hidegek azok és homlokán egy izzadtság csöppet láttam lefelé folyni. — Nem, nem — kiáltottam , — te meg csalsz en­gem. Julia, édes lelkem, könyörülj s szólj, beszélj ! Mond, te . . . Óh, könyörülj, mondd, te . . . ittál valamit ? És megrémült szemeim a bútorokon, a szőnye­gen, mindenütt kutattak valami jel után. Megértette. Ismét keblemre omlott és reszketve, engemet is meg­remegtetve, ajkát vállamra hajtva mondá (soha sem fogom ezt a kifejezhetetlen hangot elfeledni) : — Nem, nem, nem, Tullió, nem! Némán maradtunk ott a szoba közepén és egy 1542 BOLDIZSÁRNÉ ASSZONY. Irta: Jakab Ödön. / Hogy Feszty Árpádnak mennyi haszna lehet a panorámájából, azt nem tudom, de azt határozot­tan merem állítani, hogy reám nézve az a panoráma valóságos istenbüntetése! Mióta megnyitották, nincs egy jóravaló nyugodalmas napom! Sokszor a leg­szerencsétlenebb magyarnak érezem magamat, kinek a dicső ősök honfoglalásából csupa merő keserűség és boszúság származott-e panoráma miatt. Hiszem egyszer-kétszer magam is örömest megnéztem azt a gyönyörű, nagy távlatú képet, fátyolos egével, szép magyar ligeteivel, hervatag erdőségeivel, romokban heverő üszkös házaival, s bábák­ fergetegétől kisért félemletes csatarohamával. Hanem a sokból utol­jára csak sok ám a jó is! Az én kedves vidéki ismerőseim ugyanis ve­szedelmesen megmozdultak ennek a képnek a hírére ! Egyik vendég a másiknak adja a kezébe az ajtóm kilincsét. Mindenik siet azt a panorámát életében, legalább bár egyszer meglátni, mivel hogy a múlandó­­ember soha sem tudja, hogy holnap mire virrad. És­­egy látogató ismerőseim szeretetéből nem bírok se­hogy kigázolni. Természetesen én hordozom körül őket Budapest utcáin, én viszem a panorámába, én váltom ott a jegyet s én szolgálok a képnél a szük­séges magyarázatokkal. A minap egy távoli ismerősömtől kapok egy levelet, mely szólott ezenképpen: Kedves öcsém úr! Öt esztendeje már, hogy mezei foglalatosságon e miatt nem válaszolhattam legutolsó becses levelére. De azért ne higgye, hogy öreg barátja a távolban el­feledte volna. Őh nem! Sőt, hogy sokat gondolunk az ötsém urra, azt tettel is be fogjuk bizonyitni nem­sokára. Az anyjukom ugyanis erősen kívánkozik Pestre. Szeretné látni az ötsém urat s mellékesen — ha szíves lesz kalauzolni — drága hazánk virágzó­fővárosát és a Feszty-féle panorámát. Derék munka lehet, már csak azért is, hogy a nagy Jókai ..veje komponálta. Én se bánom, nézze meg az asszony. Üljön ott az ötsém­erék szerető házánál legalább egy hé­tig, hogy bebizonyítsa: most is mennyire szeretjük. Csupán arra instálom a tisztelt ötség urat, hogy az anyjukomat lehetőleg karonfogva vezesse, a­hova vezetendő, mivel szegénynek egyik lába megneheze­

Next