Fővárosi Lapok 1894. augusztus (211-240. szám)

1894-08-01 / 211. szám

211. szám Szerda, 1894. augusztus­­ XXXI. évfolyam. 1 bér* . . . . . 1 írt 40 kr. Megre­dém • • • 4 a — a rá évre .... 8 „ — a Egyes szám 6 kr. ■jelenik mindennap, hétfőn é. ünnep m­ű velő napon is.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP KÖZLEMÉNYEKKEL A DIVAT ÉS SPORT KÖRÉRÓL. Szerkesztői iroda: fBi­dapest, Ferenciek-tere 4. Előfizetési dij: Kiadóhivatal: Budapest, Ferenciek-tere 3. Hirdetéseket és apró­hirdetéseket elfogad a kiadóhivatal és minden fővárosi hirde­­tési iroda. EGY SZALMAÖZVEGY LEVELEI. Irta: Benedek Elek. »Kiszerkesztés.« A ma reggeli Hírhordó­ban egy alávaló újdonság jelent meg, édes Júliám. Az újdonság hőse én vagyok s le van irva körülményesen a tegnapelőtt éjjeli ka­landom. Félreismerhetetlenül le vagyok rajzolva s a mint ez már legtöbb újságunknak szeretetreméltó szokása, nevem kezdőbetűi sem hiányzanak. Pellengérre vagyok állítva, csúffá téve, Julia! Én, a­ki mióta örök hűséget esküdtem neked az ol­tár előtt, te irántad való hűtlenségben sohasem találtatom s a­ki tizenkét év alatt egyszer léptem félre, akkor sem gonosz indulattal! Nem merek ki­menni az utcára, mert félek, mindenki szemtelenül mosolyog reám. — A, a Bakó Bertalan! A minta­férj ! A mintacsaládapa! Tehát ő is! Na, na! A világ cudar, édes Júliám, az emberek rossz­­szájusága megmérhetetlen. Hanem, mi a világ cudar­­sága a Nyirő Mór hálátlanságához képest, kinek és öt társának én a vacsoráját kiüzettem! Mert Nyirő Mór követte el a hitvány indiskréciót. Nyirő Mór, a­kiről csak most tudtam meg, hogy sem ő, sem tár­sai egyáltalán nem jelesei irodalmunknak, de közön­séges kengyelfutói hat más-más újságnak. Most tud­tam meg, hogy ezek az urak csak annyiban újság­­írók, hogy nyáron át potyajegyet kapnak a budai, ó­budai és a városligeti színkörbe, aztán írnak 100— 200 soros kritikát egy-egy színköri előadásról, a­mi­ket az éjjeli szerkesztő nézetlenül dob a pokol fene­kébe, megírván hasból öt sorban a kritikát. Ne törd hát a fejedet, édes Júliám, hogy hol olvastál valamit Nyirő Mórtól, Fehér Jónástól, Fekete Jakabtól és a többitől, inkább siess a fürdő olvasótermébe, ügye­sen kaparintsd meg a Hirhordó mai számát s ha el­olvastad azt a silányságot (hiába kérlek, hogy ne ol­vasd el) v égesd el. Félek, szörnyen félek, hogy a fürdőn villámgyorsan terjed el az én szerencsétlen kalandom hire s lehetetlenné válik ott maradásod. Ám történjék akármi, te csak maradj, ó csak ma­radj, Julia. Gondolj hát ártatlan gyermekedre s ne szakítsd félbe hirtelen fellobbanásodban a ko­­rát, Julia! Feleség, ne érts félre. Ne hidd, hogy remegek összetörésedtől. Nekem e pillanatban csak két vá­gyam vagyon: megölni Nyirő Mórt és újra ölelni té­ged. A szívem azt mondja: öld meg Nyirő Mórt, ám az eszem visszaránt: Bertalan, ha családapa vagy, légy családapa. Megölöd Nyirő Mórt és ezzel meg­ölted magadat is, feleségedet is, gyermekeidet is. És ha Nyirő Mór öl meg ? Akkor is, meg vagyok ölve, meg vagy ölve te is, meg ártatlan hat gyerme­künk is. A nevetségesség öl s ha én most provokálom Nyirő Mórt, még hangosabban kacagnak felettem. Az kellene csak még, hogy kifizessem a vacsoráját irodalmunk hat jelesének és művészetünk ugyan­annyi csillagának s még valahogy vért ereszszen be­lőlem egy kölyök ember. Ne félj hát Júliám, olvasván azt a szemtelen újdonságot (»Egy »szomorú« szalmaözvegy« a cime), akkor már az én vérem rég lehűlt s nem szaladok a Hirhordóhoz, megbotozni Nyirő Mórt. Úgy veszem, mintha nem is olvastam volna. Aztán, végre, lehet még más B. B. osztálytanácsos is. Miért ne lehetne ? El is határoztam, a­mint kalandomat olvastam az újságban, hogy ma este csak azért is elmegyek az Orfeumba, egyesegyedül, beülök egy páholyba egyesegyedül, mutatom, hogy velem olyasmi nem­ is történhetett meg s a mennyiben rám vonatkoznék, aljas rágalom, a mely hozzám nem érhet föl. De nem, nem egyedül ez volt döntő hatással­­ elhatározásomra, Júlia. Épp ebédnél kaptam aranyos leveledet, melynek minden szava mintha égből szál­lana le hozzám. Te megbocsátasz, Julia! Tudtam, tudtam ! A te nemes lelkedtől várhattam volna-e egyebet, mint bocsánatot ? Szertelen nagy örömöm­ben szinte el is szóltam magamat a gyerekek előtt. Hangosan kiáltottam fel: gyerekek, a mama meg­bocsátott. Szerencsére, idejében észrevettem maga­mat s kikorrigáltam a szavaimat: a mama megbo­csátotta, akarom mondani megengedte, hogy majd három hét múlva hozzá vigyelek a fürdőbe! Ó, Julia, ha hallottad volna, hogy mily hatása volt e szavaknak! Berci, Juliska, Bandi, Gizi az asztaltól fel- és a nyakamba ugrottak s össze-vissza csókoltak. — Hadd lám, aranyos apa, hadd lám, — tap­solt Juliska, — hol írja ezt a mama? — Kérem, kérem, — szedtem össze hirtelen magamat — ezt nekem irta a mama. Na lám, nem is kellett volna elárulnom, hadd maradt volna megle­petésnek. — Mikor megyünk, apuskám ? — Holnap? — Tennap ? — Pá, pá, mama, pá! — Tocsin ? Dalog ? — Ő persze? Vasúton! Ugy­e apa?­­ Jó, jó. Kocsin is, vasúton is, gyalog is, csak most egyetek! De hiszen biztathattam, egy sem evett többet, úgy felizgatta az utazás gondolata. A­mi különben nem volt valami nagy baj, mert ma is szörnyű komisz volt az ebéd. Az uj szakácsnő, különben becsüle­tes, szorgalmas cseléd, de vannak megrögző­dött el­vei, melyektől nem tágít s nevezetesen a krumplit a már leirt scéna óta is előbb teszi a lábaiba s egy fer­tály óra múlva a húst. Holnap már más szakácsnőt A KANTOR URAM LEÁNYA. — Elbeszélés a székely népéletből. — Irta: Harmath Lujza. Áldott, szép hely ez a Nyárád mente: nincsen ennek párja! A hegyek fokozatosan emelkednek a tiszta székely falvak körül mintha csak menyország­ból lejáró lépcsők lennének. A helyenkint szélesedő síkságokon dús kalászu búzaföldek, virágos kaszálók, halványrózsaszin haricska-táblák. Mindenütt a Te­remtő áldástosztó nagy munkája látszik s még a ke­nyéren is, mely itt terem, érzik valami kimondhatat­lan édesség. . . . Ott fut végig a szőke Nyárád, ez a tisztán szé­kely folyó, az erdős hegyek lábainál a kalászos róna közepén és kiszökelvén a havasok közül rövid, de merész kanyarulatok után ott hal meg azon a földön, hol magyar szó és magyar dal terem. .. . Mindig elsóhajtom, hogy nem születtem festő­nek ! — valahányszor e felséges vidéket járom. Hiába csak az ecset tudná vissza adni e hely szépségeit és a toll, az igen kevés ehhez a nagy munkához. Nem csoda, hogy ehhez a pompás helyhez any­­nyira ragaszkodik a Nyárád menti székely. Nem ván­dorol ez ki. Ha a sors el is űzi falujából nem tud ő ebbe bele­nyugodni, s előbb-utóbb, ha meghalni is, de visszatér ide. A hegyeken kitűnő bor terem, a völgyek és lankások pedig olyanok nyáron, mint a legszebb virá­gos kertek. A ringó kalászok közt élénkzöld lóhere és l­laszin virágú őszi­borsó-táblák húzódnak, melye­ket itt-ott felvált a halvány rózsaszín haricska és az ember magasra nőtt rozsvetés. A folyam mentén a berkekben vidám madársereg tanyáz, a ciheresben mogyoróstyuk költi fiait s az erdőkből lecsapó illat azonnal tölti be a levegőt. Munkás, szorgalmas, józan gondolkozásu, ősi szokásaihoz ma is híven ragaszkodó nép lakja a sű­rűn egymást érő falvakat, melyek békés egyetértés­ben húzódnak a két part mentén. Szeretem lelkemből e népet, mert igaz magyar, szeretem nyelvét, mert hamisítatlan és szeretem da­lát, mert szivemhez szól. . . . A Bélaházi templomtoronyban megint meg­­kondult a harang annak jeléül, hogy megint búcsu­­sok jönnek. Reggeltől ott van a harangozó a magas to­ronyban, és alig győzi ráncigálni a harang kötelét, oly sűrűn érkezik mindenfelől a bucsus nép. Valóságos nép­vándorlási áradat hömpölyög Bélaháza felé. Szent­ István napra esik a búcsú, a­mikor már a mezei munka is fogytán van. Meg azután az is ide vonta az embereket, hogy egy falunak sincs olyan híres beszédű papja a Nyárád mentén, mint Béla­­házának. Még eddig nem történt meg az, hogy búcsúkor meg ne rnkatta volna hallgatóit. Mikor feláll a szó­székbe még az az anyóka is kinyitja a szemét, a­ki a misét rendesen bóbiskolva szokta végig hallgatni. Félnek tőle és mégis szeretik. Félnek, mert még sohasem történt házasságbontás, félrelépés, vagy csa­ládi viszály, melyet ki ne prédikált volna. De szere­tik is, mert úgy tud a nyelvükön beszélni, mint senki más. Az egész »szent föld,« mely ott terül a kis- és nagy Nyárád mentén, mozgásban van ma. Itt vannak a diménháziak, remeteiek és jobbágytelkiek s amott épen a mikháziak elé harangoznak, kiket maga a zárdafőnök vezet. Elől jön a jól táplált főtisztelendő s bizony van mit törülni izzadt homlokáról. Körülte zászlók lengenek s a nép buzgón énekli a litániákat, melyeket a kántor énekel elő nekik. Mikor a hegytetőre érnek, épen össze találkoz­nak a bélaháziakkal, kik a legszivélyesebb vendég­látással jönnek a bucsusok elé. Ma erővel fogják s igaz magyar vendégszeretettel látják el a vendéget s talán nincsen egy ház sem a faluban, hol ünnepi ebéd ne főne. A plébániára is egyre érkeznek a vendégek és nem mesebeszéd az, hogy minden búcsú egy hordó ötvenes borba kerül. Itt vannak már a vidék előkelő földbirtokosai és a papok is, akik minden ilyen bú­csúra eljönnek. A kántorok többnyire a helybeli tanítónak, vagy ahogy itt nevezik, a kántoromnak a vendégei. Pedig Bencés Márton sem a mai kiváltságos napon, sem máskor nem sokat törődik a házával; az ő tanyája a falu korcsmája. Ha a leánya, Judit nem volna, akár el is vihetnék a házát tetejestől. Ez a szegény fiatal leány, hitvány, részeges apja mellett korán önállóságra jutott s miután apja a korcsmá­ban költi el szűk jövedelmét s házával, leányával mit se gondol, Judit tűjével keresi meg mindennapi kenyerét. Most is hetek óta kettőzött szorgalommal varr, hogy búcsú napján a vendéglátásban szégyen ne essék. Bencés uram tegnap óta még körülnézni sem jött haza, mintha csak gyökeret vert volna a foga­dóban. Tőle eljöhetnek-elmehetnek a vendégek, bánja is ő! A­kinek dolga van vele, az keresse fel őt a boros pohár mellett. Szinte röstelne is haza­vetődni arra a

Next