Fővárosi Lapok 1894. augusztus (211-240. szám)
1894-08-01 / 211. szám
211. szám Szerda, 1894. augusztus XXXI. évfolyam. 1 bér* . . . . . 1 írt 40 kr. Megredém • • • 4 a — a rá évre .... 8 „ — a Egyes szám 6 kr. ■jelenik mindennap, hétfőn é. ünnep mű velő napon is.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP KÖZLEMÉNYEKKEL A DIVAT ÉS SPORT KÖRÉRÓL. Szerkesztői iroda: fBidapest, Ferenciek-tere 4. Előfizetési dij: Kiadóhivatal: Budapest, Ferenciek-tere 3. Hirdetéseket és apróhirdetéseket elfogad a kiadóhivatal és minden fővárosi hirdetési iroda. EGY SZALMAÖZVEGY LEVELEI. Irta: Benedek Elek. »Kiszerkesztés.« A ma reggeli Hírhordóban egy alávaló újdonság jelent meg, édes Júliám. Az újdonság hőse én vagyok s le van irva körülményesen a tegnapelőtt éjjeli kalandom. Félreismerhetetlenül le vagyok rajzolva s a mint ez már legtöbb újságunknak szeretetreméltó szokása, nevem kezdőbetűi sem hiányzanak. Pellengérre vagyok állítva, csúffá téve, Julia! Én, aki mióta örök hűséget esküdtem neked az oltár előtt, te irántad való hűtlenségben sohasem találtatom s aki tizenkét év alatt egyszer léptem félre, akkor sem gonosz indulattal! Nem merek kimenni az utcára, mert félek, mindenki szemtelenül mosolyog reám. — A, a Bakó Bertalan! A mintaférj ! A mintacsaládapa! Tehát ő is! Na, na! A világ cudar, édes Júliám, az emberek rosszszájusága megmérhetetlen. Hanem, mi a világ cudarsága a Nyirő Mór hálátlanságához képest, kinek és öt társának én a vacsoráját kiüzettem! Mert Nyirő Mór követte el a hitvány indiskréciót. Nyirő Mór, akiről csak most tudtam meg, hogy sem ő, sem társai egyáltalán nem jelesei irodalmunknak, de közönséges kengyelfutói hat más-más újságnak. Most tudtam meg, hogy ezek az urak csak annyiban újságírók, hogy nyáron át potyajegyet kapnak a budai, óbudai és a városligeti színkörbe, aztán írnak 100— 200 soros kritikát egy-egy színköri előadásról, amiket az éjjeli szerkesztő nézetlenül dob a pokol fenekébe, megírván hasból öt sorban a kritikát. Ne törd hát a fejedet, édes Júliám, hogy hol olvastál valamit Nyirő Mórtól, Fehér Jónástól, Fekete Jakabtól és a többitől, inkább siess a fürdő olvasótermébe, ügyesen kaparintsd meg a Hirhordó mai számát s ha elolvastad azt a silányságot (hiába kérlek, hogy ne olvasd el) v égesd el. Félek, szörnyen félek, hogy a fürdőn villámgyorsan terjed el az én szerencsétlen kalandom hire s lehetetlenné válik ott maradásod. Ám történjék akármi, te csak maradj, ó csak maradj, Julia. Gondolj hát ártatlan gyermekedre s ne szakítsd félbe hirtelen fellobbanásodban a korát, Julia! Feleség, ne érts félre. Ne hidd, hogy remegek összetörésedtől. Nekem e pillanatban csak két vágyam vagyon: megölni Nyirő Mórt és újra ölelni téged. A szívem azt mondja: öld meg Nyirő Mórt, ám az eszem visszaránt: Bertalan, ha családapa vagy, légy családapa. Megölöd Nyirő Mórt és ezzel megölted magadat is, feleségedet is, gyermekeidet is. És ha Nyirő Mór öl meg ? Akkor is, meg vagyok ölve, meg vagy ölve te is, meg ártatlan hat gyermekünk is. A nevetségesség öl s ha én most provokálom Nyirő Mórt, még hangosabban kacagnak felettem. Az kellene csak még, hogy kifizessem a vacsoráját irodalmunk hat jelesének és művészetünk ugyanannyi csillagának s még valahogy vért ereszszen belőlem egy kölyök ember. Ne félj hát Júliám, olvasván azt a szemtelen újdonságot (»Egy »szomorú« szalmaözvegy« a cime), akkor már az én vérem rég lehűlt s nem szaladok a Hirhordóhoz, megbotozni Nyirő Mórt. Úgy veszem, mintha nem is olvastam volna. Aztán, végre, lehet még más B. B. osztálytanácsos is. Miért ne lehetne ? El is határoztam, amint kalandomat olvastam az újságban, hogy ma este csak azért is elmegyek az Orfeumba, egyesegyedül, beülök egy páholyba egyesegyedül, mutatom, hogy velem olyasmi nem is történhetett meg s a mennyiben rám vonatkoznék, aljas rágalom, a mely hozzám nem érhet föl. De nem, nem egyedül ez volt döntő hatással elhatározásomra, Júlia. Épp ebédnél kaptam aranyos leveledet, melynek minden szava mintha égből szállana le hozzám. Te megbocsátasz, Julia! Tudtam, tudtam ! A te nemes lelkedtől várhattam volna-e egyebet, mint bocsánatot ? Szertelen nagy örömömben szinte el is szóltam magamat a gyerekek előtt. Hangosan kiáltottam fel: gyerekek, a mama megbocsátott. Szerencsére, idejében észrevettem magamat s kikorrigáltam a szavaimat: a mama megbocsátotta, akarom mondani megengedte, hogy majd három hét múlva hozzá vigyelek a fürdőbe! Ó, Julia, ha hallottad volna, hogy mily hatása volt e szavaknak! Berci, Juliska, Bandi, Gizi az asztaltól fel- és a nyakamba ugrottak s össze-vissza csókoltak. — Hadd lám, aranyos apa, hadd lám, — tapsolt Juliska, — hol írja ezt a mama? — Kérem, kérem, — szedtem össze hirtelen magamat — ezt nekem irta a mama. Na lám, nem is kellett volna elárulnom, hadd maradt volna meglepetésnek. — Mikor megyünk, apuskám ? — Holnap? — Tennap ? — Pá, pá, mama, pá! — Tocsin ? Dalog ? — Ő persze? Vasúton! Ugye apa? Jó, jó. Kocsin is, vasúton is, gyalog is, csak most egyetek! De hiszen biztathattam, egy sem evett többet, úgy felizgatta az utazás gondolata. Ami különben nem volt valami nagy baj, mert ma is szörnyű komisz volt az ebéd. Az uj szakácsnő, különben becsületes, szorgalmas cseléd, de vannak megrögződött elvei, melyektől nem tágít s nevezetesen a krumplit a már leirt scéna óta is előbb teszi a lábaiba s egy fertály óra múlva a húst. Holnap már más szakácsnőt A KANTOR URAM LEÁNYA. — Elbeszélés a székely népéletből. — Irta: Harmath Lujza. Áldott, szép hely ez a Nyárád mente: nincsen ennek párja! A hegyek fokozatosan emelkednek a tiszta székely falvak körül mintha csak menyországból lejáró lépcsők lennének. A helyenkint szélesedő síkságokon dús kalászu búzaföldek, virágos kaszálók, halványrózsaszin haricska-táblák. Mindenütt a Teremtő áldástosztó nagy munkája látszik s még a kenyéren is, mely itt terem, érzik valami kimondhatatlan édesség. . . . Ott fut végig a szőke Nyárád, ez a tisztán székely folyó, az erdős hegyek lábainál a kalászos róna közepén és kiszökelvén a havasok közül rövid, de merész kanyarulatok után ott hal meg azon a földön, hol magyar szó és magyar dal terem. .. . Mindig elsóhajtom, hogy nem születtem festőnek ! — valahányszor e felséges vidéket járom. Hiába csak az ecset tudná vissza adni e hely szépségeit és a toll, az igen kevés ehhez a nagy munkához. Nem csoda, hogy ehhez a pompás helyhez anynyira ragaszkodik a Nyárád menti székely. Nem vándorol ez ki. Ha a sors el is űzi falujából nem tud ő ebbe belenyugodni, s előbb-utóbb, ha meghalni is, de visszatér ide. A hegyeken kitűnő bor terem, a völgyek és lankások pedig olyanok nyáron, mint a legszebb virágos kertek. A ringó kalászok közt élénkzöld lóhere és llaszin virágú ősziborsó-táblák húzódnak, melyeket itt-ott felvált a halvány rózsaszín haricska és az ember magasra nőtt rozsvetés. A folyam mentén a berkekben vidám madársereg tanyáz, a ciheresben mogyoróstyuk költi fiait s az erdőkből lecsapó illat azonnal tölti be a levegőt. Munkás, szorgalmas, józan gondolkozásu, ősi szokásaihoz ma is híven ragaszkodó nép lakja a sűrűn egymást érő falvakat, melyek békés egyetértésben húzódnak a két part mentén. Szeretem lelkemből e népet, mert igaz magyar, szeretem nyelvét, mert hamisítatlan és szeretem dalát, mert szivemhez szól. . . . A Bélaházi templomtoronyban megint megkondult a harang annak jeléül, hogy megint búcsusok jönnek. Reggeltől ott van a harangozó a magas toronyban, és alig győzi ráncigálni a harang kötelét, oly sűrűn érkezik mindenfelől a bucsus nép. Valóságos népvándorlási áradat hömpölyög Bélaháza felé. Szent István napra esik a búcsú, amikor már a mezei munka is fogytán van. Meg azután az is ide vonta az embereket, hogy egy falunak sincs olyan híres beszédű papja a Nyárád mentén, mint Bélaházának. Még eddig nem történt meg az, hogy búcsúkor meg ne rnkatta volna hallgatóit. Mikor feláll a szószékbe még az az anyóka is kinyitja a szemét, aki a misét rendesen bóbiskolva szokta végig hallgatni. Félnek tőle és mégis szeretik. Félnek, mert még sohasem történt házasságbontás, félrelépés, vagy családi viszály, melyet ki ne prédikált volna. De szeretik is, mert úgy tud a nyelvükön beszélni, mint senki más. Az egész »szent föld,« mely ott terül a kis- és nagy Nyárád mentén, mozgásban van ma. Itt vannak a diménháziak, remeteiek és jobbágytelkiek s amott épen a mikháziak elé harangoznak, kiket maga a zárdafőnök vezet. Elől jön a jól táplált főtisztelendő s bizony van mit törülni izzadt homlokáról. Körülte zászlók lengenek s a nép buzgón énekli a litániákat, melyeket a kántor énekel elő nekik. Mikor a hegytetőre érnek, épen össze találkoznak a bélaháziakkal, kik a legszivélyesebb vendéglátással jönnek a bucsusok elé. Ma erővel fogják s igaz magyar vendégszeretettel látják el a vendéget s talán nincsen egy ház sem a faluban, hol ünnepi ebéd ne főne. A plébániára is egyre érkeznek a vendégek és nem mesebeszéd az, hogy minden búcsú egy hordó ötvenes borba kerül. Itt vannak már a vidék előkelő földbirtokosai és a papok is, akik minden ilyen búcsúra eljönnek. A kántorok többnyire a helybeli tanítónak, vagy ahogy itt nevezik, a kántoromnak a vendégei. Pedig Bencés Márton sem a mai kiváltságos napon, sem máskor nem sokat törődik a házával; az ő tanyája a falu korcsmája. Ha a leánya, Judit nem volna, akár el is vihetnék a házát tetejestől. Ez a szegény fiatal leány, hitvány, részeges apja mellett korán önállóságra jutott s miután apja a korcsmában költi el szűk jövedelmét s házával, leányával mit se gondol, Judit tűjével keresi meg mindennapi kenyerét. Most is hetek óta kettőzött szorgalommal varr, hogy búcsú napján a vendéglátásban szégyen ne essék. Bencés uram tegnap óta még körülnézni sem jött haza, mintha csak gyökeret vert volna a fogadóban. Tőle eljöhetnek-elmehetnek a vendégek, bánja is ő! Akinek dolga van vele, az keresse fel őt a boros pohár mellett. Szinte röstelne is hazavetődni arra a