Fővárosi Lapok 1894. szeptember (241-270. szám)
1894-09-01 / 241. szám
241. szám Szombat, 1894. szeptember 1. XXII. évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Ferenciek tere 4. Előfizetési dij: 1 bóra.......................1 frt 40 kr. Negyedévre . . . 4 B — n Félévre .... 8 B — 9 Egyes szám 5 kr. Megjelenik mindennap , hétfőn és ünnep után való napon is.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP KÖZLEMÉNYEKKEL A DIVAT ÉS SPORT KÖRÉBŐL. Kiadóhivatal: Budapest, Ferenciek tere 3. Hirdetéseket és apróhirdetéseket elfogad a kiadóhivatal és minden fővárosi hirdetési iroda. BUDAPEST - VILÁGVÁROS. — A nemzetközi közegészségügyi kongresszus. — Erős vágyunk és törekvésünk, hogy az ország szive minden izében magyarrá legyen s mielőbb kivívja a világváros nevezetet. Hogy legyen Budapest karaktere magyar, mit nyomban meglásson az idegen, de egyben ne tagadhassa meg tőle világvárosi rangját. Nagymértékű önámítás volna ma még azt hinnünk, hogy Budapest világváros, hisz ehhez sok minden közt szükséges volna az is, hogy a világ ismerje, amivel ez idő szerint épenséggel nem dicsekedhetünk, de nem ámítjuk magunkat, állítván, hogy az ifjú Budapest rohamléptekben halad ama magaslat felé, melyen észre kell hogy vegyék, aminthogy máris kezdik észrevenni. Budepest igazi fejlődése, nagyvárosias jellege, valóképpen az 1885-iki kiállítással kezdődik. Alig tíz éve, hogy merészen kezdi bontogatni szárnyait s a ki ezt nem tudja, helyes ítéletet nem mondhat Magyarország fővárosáról. Alig is van ország és főváros, melyről annyi bolondot összeírtak volna, felületességből és rosszakaratból vegyest. Az idegenek futva nézik meg Budapestet s pillanatnyi benyomások után írnak róla, ha írnak. Igazi idegenforgalom nincs is itt, amiért, természetesen, elsősorban magunkat okolhatjuk, sok mindenről megfeledkezvén, vagy a jövő századra hagyván, aminek vonzó ereje lehetne az idegenre s egy hétre, kettőre ide köthetné. Holnaptól kezdve egy egész héten át, hogy úgy mondjam, az egész világ itt lesz Budapesten; a művelt világ tudós doktorai, kormányok és testületek képviselői adnak találkozót, ami magában nem közönséges jelentőségű Budapesten. Eltekintve egy közegészségügyi és demographiai kongresszus tudományos s nevezetesen a közegészség ügyére kétségtelenül nagyot lendítő hasznától, kiszámíthatlan erkölcsi hasznunk lesz abból, hogy végre megismer a világ, színről színre látják hazánkat és fővárosát a világ minden tájékáról összesereglett komoly férfiak s remélhetőleg más és előnyösebb képet nyernek rólunk, mint a minőt eddig, csekély kivétellel, rajzoltak megpezsgőztetett jó barátaink és ellenségeink. A mostanihoz hasonló nagy arányú kongreszszusnak, még sohasem volt színhelye Budapest. Valóságos monstre- kongreszus ez s nem lehet elég elismeréses illetnünk azokat a férfiakat, kik lehetővé tették e kongresszusnak a magyar fővárosban való megtartását. Nem lévén titok ellőttünk Bécsnek féltékenykedése s abbeli törekvése, hogy a magyar főváros lehetőleg el legyen rejtve a világ szeme elől, mint a mesebeli Hamupipőke, a kongresszus már e tekintetben is nagyot emelkedik jelentőségében. Mert kétségtelen, hogy ama nagytudományú férfiak közt, kiket mi most igaz magyar vendégszeretettel fogadunk, fölös számban vannak a magyar viszonyokkal teljesen ismeretlenek, akik csak most tudják meg, hogy Budapest nem egy tartománynak, de egy valóságos országnak, egy ezer év óta fennálló alkotmányos országnak a fővárosa; hogy ennek az országnak van alkotmányos királya, felelős minisztériuma, parlamentje s hogy épp most építi a parlament palotáját, méreteiben, külső és belső díszében a világ legnagyobb és legszebb parlamenti palotái közé méltán sorolhatók Kulturális intézeteinknek egy egész tömege hívja ki a komoly idegen figyelmét s kétségtelenül elismerését is. Ha azok, kiknek tisztje a vendégek informálása, nem egyedül arra törekszenek, hogy, isten tudja, hányadszor, hírét vigyék a magyar vendégszeretetnek, de nem titkolva, takargatva a hibákat, ami úgyis hiábavaló fáradság, őszintén, becsületesen informálják a kongresszus tagjait, nagyobb és maradandóbb haszna lesz ez egy heti munkának, mintha egy évig szemfényvesztő játékot űznének pezsgős palackok durrogása közt. Budapest ma egy szépséges menyasszony, akinek a kelengyéje még nem készült el teljesen. Ezt az idegen is észreveszi első tekintetre, de ha mindjárt azt is tudni fogja, hogy valóképpen ez a kelengye egy pár évtized óta készül, ami nagyon rövid idő egy város életében, kétségtelenül kedvező ítéletet formál róla. Ám itt az Andrássy-út, úgyszólván, néhány év munkája. Itt a nagykörút, maholnap teljes díszében. Villamos vasút csilingel végig a körutakon és utcákon s épül már a földalatti is. És rombolják a házakat a Duna felé, új hidak emelkednek nemsokára a Dunán, hidak, méltók egy nagyvároshoz, egy leendő világvároshoz. S a mi a kongresszus tagjait különösen érdekli majd, klinikai épületeink európai niveaun állanak s az ó- és uj világrész tudós orvosainak személyesen lesz alkalmuk megismerkedni a magyar tudományosság nem egy diszével,, akiket eddig is nyilván jobban ismertek ők, mint mink. Azok a tudós doktorok nyilván nem fukarkodnak majd elismerésükkel, látván Budapest rohamos épülését, de szinte óhajtjuk, hogy teljes őszinteséggel nyilatkozzanak s félretéve minden udvariasságot,, kritikát mondjanak ennek a rohamos, lázas építkezésnek óriási hibáiról, melyek miatt a sajtó hiába jajdul föl minduntalan, a közegészség ügyével ismerős szakember is hiába mutatja ki napnál világosabban, hogy amit itt művelnek, merénylet a lakosok egészsége ellen; az intéző urak a jajveszékelést meg nem hallják, a kritikát kicsinyük, mert hát magyar embertől ered. Nekünk nem hiszik el, de tán elhiszik az idegen kapacitásoknak, hogy Budapest csinos bérházak tömege, de hol vannak a nyilvános, nagy, árnyékos kertek, játszóterek, melyek nélkül már most, mikor még nem épült ki teljesen, egy rengeteg nagy fogházhoz hasonlatos ? Ki tudja, tán még lehet segíteni itt-ott ? Azt már nem fogják észrevenni vendégeink, kik csak középületekben és szállókban fordulnak meg, hogy maguk azok a kívül cifra bérházak is sok kívánni valót hagynak fenn — belül. Az új palotáknak csaknem olyan rendes látogatói a külön RÓBERT HÁZASSÁGA. — Francia regény. — Irta: André Surville. (Folytatás.) (9) — Én sem értem ezt a dolgot, — mondta a tábornoknak. — Alby úr, mikor megérkezik, rendszerint engem szokott először meglátogatni s mikor a temetőben kegyeletes zarándoklását végezte, visszatér hozzám s nyugodtan beszélget velem. Ezúttal elvonult mellettünk, a nélkül hogy megállt volna. Jacqueline, a cselédem, azt állítja, hogy Alby úr nagyon megváltozott. — Bármint legyen is a dolog, őrködjünk, — szólt a tábornok. — Én majd ügyelek a kocsira; nem szabad neki rögtön visszautazni. Alig végezte a tábornok eme mondatát, midőn Alby úr közeledett. Mihelyt a lelkész megpillantotta, azt gondolta, hogy a cselédnek csakugyan igaza volt, mert a gróf nagyon megöregedett. Eléje sietett a fájdalomtól meggörbült embernek s miután tisztelettel üdvözölte, kérdezte nem lenne-e szives kevés ideig nála maradni ? — Nagyon sajnálom, uram; de lehetetlenség itt vesztegelnem; perceim számitvák. Nem gondolva, hogy önnel találkozom, postautalványnyal küldtem el azt az összeget, melyet arra szántam, hogy misét mondasson kedves, szeretett feleségemért. — Oh, mily kár volt magának ezt az alkalmatlanságot szerezni, hiszen még ha nem kaptam volna is meg azt a pénzt, legyen meggyőződve, és úgy imádkoztunk volna azért, akit ön sirat. — Köszönöm, uram, — szólt Alby úr, megszorítva kezét az érdemes lelkésznek. — De, — tévé utána — most engedje, hogy távozhassam. — Nem, uram, — szólt határozottan a lelkész; — bármily sürgős ügyei legyenek önnek, melyek útját siettetik, meg vagyok győződve, hogy nem oly fontosak azok önre nézve, mint az, amiről én beszélni akarok. Önnek a leányáról van szó ! Alby úr elsápadt s meglepetésében csaknem hanyatt esett. — Jól hallottam-e? — szólt végre. — Értesült talán ön valamiről, az én kis Yolandeomat illetőleg? — Bizonynyal, uram ; de nem igen kellemes itt künt beszélgetni, hol a hó megvakíthat bennünket; térjen be hozzám, kérem, s engedje a lovakat kifogatni, mert hosszasan fogunk beszélgetni. — Megvallom, tisztelendő úr, arra hogy elutazásomat késleltessem, csak az a kedves emlék bírhat, melyet ön ebben a pillanatban fölidézett. Mint tudja ön, miután én mit sem tehetek a saját boldogságomért, igyekszem, kissé másokat boldogítani s jövedelmem egy részét a szenvedők enyhítésére szentelem. Mikor Párist a múlt hónapban odahagytam, oly roppant hó volt azon a vidéken, melyen átutaztam, hogy az engem sújtott események óta most történt először, hogy a szomorú évfordulati napra nem érkezhettem meg. Mikor hazatértem, idejövetelem előtt, egy levelet kaptam egy szerencsétlen asszonytól, ki engem látni akar, mielőtt meghalna; miután már egyizben foglalkoztam vele, mikor egyik menedékházba Páris környékén bejuttattam, nem akarom tőle megvonni azt a vigasztalást, melyet látásomra érezhet. — Bámulom önt, uram s hiszem is, hogy isten megáldja önt végtelen könyörületességéért azzal, hogy reményt nyújt leánya viszontlátására, így beszélve, elérték azt a szobát, ahol a tábornok és öcscse várták Alby urat. A kölcsönös bemutatás hamar megtörtént s Róbert elkezdte beszélni Rozitának kalandos történetét. Mihelyt a hameli kastély hajdani ura a cigányokról hallott beszélni s a vajda nevét hallotta, fölkiáltott : — Ursus! ... Őh azok az átkozott cigányok ! Mindig gyanítottam! De már késő volna őket üldözőbe venni!... Egyébiránt, uram, van önnek bizonyítéka arra nézve, hogy a most elmondott történet csakugyan a leányomé ? — Van, uram, mert Rozita kisasszony egy medaillont visel a nyakán, melyben atyjának az arcképe van s azt is mondhatom, hogy noha az évek némi változást idéztek elő önnek a vonásain, mindamellett is az a kis kép nagyon hasonlít önhöz. — Oh, istenem! — szólt a gróf mélyen meghatva, — hihetek-e én emez örömteljes hírnek ? .. . Valóban, mikor a kastélyt eladva, összekeresgéltem mindamaz apróságokat, melyek egy soha többé vissza, nem térő boldogság emlékei, nem leltem meg azt a medaillont. Azt gondoltam akkor, hogy ama gazemberek lopták el, akik a bűnt elkövették. Oh, édes feleségem! — sóhajtott föl egyszerre szemét ég felé vetve, — tehát nem vesztelek el egészen, mivel megmaradt leányunk s elég két napi utazás, hogy őt karjaimba szoríthassam!