Fővárosi Lapok 1894. december (332-361. szám)

1894-12-01 / 332. szám

XXXI. évfolyam 332. szám Szombat, 1894. december 1 Szerkesztői iroda: Budapest, Ferenciek-tera 4. Előfizetési dij: • Mr......................1 frt 40 kr. Vtgresévn , WUvre­a . • 8­0 i­g Egyes szám 5 kr. f Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP KÖZLEMÉNYEKKEL A DIVAT ÉS SPORT KÖRÉBŐL. Kiadóhivatal: Budapest, Ferenciek­ tere 3. Hirdetéseket és apró­hirdetéseket elfogad a kiadóhivatal és minden fővárosi hirde­tési iroda. A VALLÁSOS ÉS ERKÖLCSI ÉLET.*) 1. Mi a vallás ? Egy rendkívül magasztos és fen­séges tüneménye az emberi életnek, mely lehetetlen hogy magával ne ragadja a gondolkodót. Ha elkép­zeljük az embert két végletében, a mint állati kapzsi­ságában, köznapi élelmességében, nyers anyagiságá­­ban mutatkozik, mikor csupán az érzéki, a kézzel­fogható gyönyörködteti; másrészről, ha látjuk mikép emelkedik a léhaság fölé s egy képzelt isteni világot teremt magának, melyre nincsenek érzékel­hető bizonyítékai, de azért mégis nagy szüksége van lelkének; ha látjuk, mikép borulnak le ezerek meg ezerek egy oltár előtt, melyről azt tartják, hogy bol­dogító áldás száll reájuk; térdelnek egy darabka kenyér előtt, melyben az ég urának szent teste és vére vagyon, mely kiemeli őket az anyagiság kötelé­keiből, megjavítja, megnemesiti életöket; mikor egy hatalmas épület roppant boltozatai alá lépünk és látjuk, hogy e palotát az ember Istenének emelte» istenházának híja, hogy megalázva, magába térve jobb, nemesebb és istenesebb legyen, lehetetlen, hogy magasztos véleménynyel ne legyünk a vallás iránt, melyet ennyire becsültek embertársaink. De bárminő felfogásunk legyen felőle, minden esetre az emberi élet egy magasztos jelensége áll előttünk, mely okvetlenül alá van vetve az erkölcsi világ törvényének s változásokon kell átmennie: a vallásnak is meg kell éreznie, hogy idealista, ideal­­realista vagy realista az ember. A­mi a vallás fogalmát illeti, a gondolkodók különfélekép magyarázzák. Némelyek az emberfö­lötti világ fizikai, metafizikai és erkölcsi magyaráza­tának, a szegény ember bölcsészetének, mások álta­l) A tudós szerző közelebb tartott felolvasása. János függésünk érzetének tekintik, melyben szere­tettel, gyöngédséggel és ragaszkodással fordulunk a mindenség urához. Kegyelettel nézünk feléje s vi­gasztalást, támogatást kérünk tőle az élet nyomorú­ságában. Bármily meghatározását olvassuk a vallás­nak, rendesen igazuk van a kitűnő gondolkodóknak, csakhogy ők az eszme hatása alatt más és más olda­lát, sanyaruságát emelik ki a religiónak. De ha szétszedjük a vallásos élet tüneményeit, rendesen megtaláljuk e hármat t. i. mythosi magya­rázatát a természeti tüneményeknek, minő a terem­tés, az első ember bűnbeesésének és későbbi megvál­tásának mondája, a csodák egész sorozatát, melyek sokszor történeti tényekkel vannak összekapcsolva; azután látjuk a dogmák, hitágazatok kisebb-nagyobb rendszerét, melyeket feltétlen igazságoknak tartanak, bár tudományosan nem bizonyíthatók. E hitágazatok vagy hittani, vagy erkölcsi tartalmúak, s magunk viseletére vonatkoznak, úgy hogy a hivő erkölcsi esz­ményét foglalják magukban, azért a vallásos ember életében a hit és erkölcs a legszorosabb egységben állanak egymással. Végre harmadszor minden val­lásban a szertartások hosszú sorára akadunk, me­lyekkel vallásos ragaszkodásukat, meggyőződésüket külsőleg is jelezik. Ha végig pillantunk a világ történetén, látjuk, hogy a vallás e három része némi változáson, módo­suláson megy át az idők árja szerint. Mindegyik meg­érzi a haladás hullámának ideális, ideál­e­lis és reá­lis korszakát. Tudjuk, hogy az idealizmus az ész uralma, az összefoglalásé, a rokon tünemények cso­portosítása. Már most mi következik ebből a val­lásra nézve ? A kezdetleges műveltségű ember az ő barbárságában minden rendkívüli tüneményt va­lamely istenségnek tulajdonított, így támadtak a legkülönfélébb istenek, kifejlődtek a leggyönyö­rűbb és mesés hitregék, kivált a reálisabb idők ked­veztek e fejlődésnek. Az idealizmus jelentkezésével, mikor tapasztalták, hogy némely tünemények ter­mészetes és némileg magyarázható oka van, az isten­ség, melynek e tüneményeket tulajdonították, veszí­tett jelentőségéből, míg végre majdnem elenyészett. Ifjabb ideális korszakok újabb támadásokat intéztek a mythosok ellen, míg odáig nem fejlődött az emberi­ség, hogy már csak két istenséget vallott: a jó és a rossz istenét. Zoroaster vallása ilyen. A zsidóság az idealizmus alatt végre eljutott az egy isten fogalmá­hoz, s habár időnkint visszaesett a realizmus nyo­mása alatt a polytheismusba s bálványimádó lett, a próféták rendesen kiemelték, így szabályozta Jere­miás a Jehovah tiszteletét a VII. század eszményi napjaiban. A judaismus egyistenségéből felődött a kereszténység, melyet az idealrealizmus delén hirde­tett Krisztus, bár a tan alapja az előtte való század idealizmusából ered. A Kr. u. második száza reális érzése sok mysticus elemet vitt be a kereszténységbe, minő volt a gnosticizmus, melyeket a harmadik szá­zad eszményi iránya részben kiirtott. E század szé­lesen elterjesztette a krisztusi vallást, nagy küzde­lembe került Arius tanának háttérbe szorítása, a kereszténykatolikus doctrina egységessé tétele, ami az idealrealizmus idején 312-ben a nicaeai zsinaton sikerült. A hetedig század eszményi iránya ismét nagy mozgalmat idézett elő a kereszténységben, úgy látszik már ekkor zúghattak a szentképek túl­ságos tisztelete, ezen érzéki elem berohanása ellen, de csak a VIII. század elején tört ki a harc, mikor Izauri Leo kidobatta a szent képeket. Az idealrealizmus központosított nemzeti eszméje azon­ban 787-ben visszaállította a képek tiszteletét. A hetedik század elején lépett föl Mohammed új vallásával, talán azért van oly kevés dogma az ő tanában, mert az idealizmus, az észszerű­ség napjaiban lépett föl. Némileg érthetővé válik a ISTEN VELED! — Regény. — Irta: Neera. (Folytatás.) (4) Az órák örökké tartó lassúsággal múltak — nem tudtam mit tenni, kerültem a férjemmel, atyám­mal, mindenkivel való együttlétet. Az éj — telvi” álmokkal és rémlátásokkal — iszonyú volt. Kétségbeesve keltem fel, alig hogy a nap felkelt, kimentem a platánok alá, lábaimmal a har­matos fűben jártam, s fejemben mégis lángoló szenvedély lobogott. Visszatérve a salonba, Attil­át találtam ott. — Kedves, jó Valériám, — mondá — mialatt nedves és kószált hajamat rendezgette, — te háziasz­­szonyi teendőidet nagyon is komolyan teljesíted; nem szeretném, ha vendégeid kedvéért bajt okoznál ma­gadnak. Azt gondolta, hogy azért keltem fel oly korán, hogy a cselédség ügyeljen és rendelkezzem velük. Kilenc órakor mindannyian készen voltunk. Tíz óra felé hallatszott a kocsi tompa zörgése, és az ezredes a kocsihoz sietett, hogy a hercegnőt ki­segítse. A marquis is leugrott a kocsiról, mialatt ka­lapját az ő szokott rendkívüli kellemével emelte le. Férjemet már ő ismerte, úgy hogy nem volt szükség a bemutatásra; a marquis csak látogatását mentegette ki és az ezredes a legszívélyesebben üd­vözölte, mialatt oly tisztelettel és előzékenységgel fo­gadta, a­mely a jellemének nyíltsága mellett nem lehe­tett tettetett. Körülbelől harminc lépés választott el a föld­szinti salontól, melyben atyám, a ki a székéhez volt kötve, várta a vendégeket. Attillia a hercegnőnek nyújtó karját, a marquis az enyémet kérte és még mielőtt szólhattam volna — a mire különben képtelen is lettem volna, — azt mondá : — Grófnő, hidegsége nem bátorított fel arra, hogy itt falusi magányában keressem fel; de a her­cegnő magával harcolt és a szivem nem volt képes ellentállani. Megbocsát-e nekem ? — Nem tudom, miért akar magam viseletében mindig közönyt látni, a melyre pedig semmi okom sincs ; önt és úgy tisztelem, mint bárki mást. Ez a jéghideg zuhany lassan jött, a nélkül, hogy hangom, vagy ajkam reszketett volna — de lehet, hogy érezte kezemet remegni a karján, — mert kissé elhalványodott és azt felelte: — Köszönöm, grófnő! Kegyetlensége jól esik nekem, — olyan ez, mint a baráti kéz, mely kihúzza a vasat a sebből; belehal az ember, de nem szenved többé. Megérkeztünk. Midőn eleresztem a karját, a falhoz kellett támaszkodnom, mert ájulást éreztem. A hercegnő így szólt hozzám: — Nem jól tette, hogy ma lilaszinü ruhát vett fel, ebben még halványabb, mint rendesen. A reggeli, általános csend közben folyt le. A hercegnő hatvan éve nem engedte meg, hogy egy­­időben egyék és beszéljen is és jóllehet elég csacska természetű volt, tudta magát mérsékelni. A marquis olyan volt, mint a kit a hitófához vezetnek, az ezredes hiába erőlködött, egy kis jókedv­vel kelteni; csak a hercegnő volt vidám, a­ki, alig hogy az utolsó darab édességét lenyelte, ezer apró­ságról kezdett csevegni és végre egy sétát ajánlott a kertben. A helyzet olyan volt, hogy nem tudtam kitérni a marquis elől, minthogy a hercegnő kísérője termé­szetesen férjem volt és atyám sohsem hagyhatta el karosszékét. Lementünk tehát a kertbe. Minden igyekezetem az volt, hogy a többiekkel együtt az általános társalgásban maradhassak, de a hercegnő, — nyugtalan és különös lélek, telve fiata­los könnyelműséggel és akaratos természettel, — egy kis idő múlva igy kiáltott fel: — Remélem, grófnő, ön nem lesz féltékeny és talán megunja férjének hű őrzője lenni. Azért mon­dom ezt, mert oda­át egy regényes helyet látok, amely csak kettő számára van — és én le szeretnék ülni. Nem ismertem őt fiatal korában, de igéző lehe­tett, minthogy még most is ősz haja mellett is telve volt kellemmel és szellemmel. Tréfáján mosolyogtam és bármennyire bántott, nem gátolhattam meg a marquist abban, hogy velem a sétát folytassa. De alig értünk a fasor egy kanya­rulatához, igyekeztem karomat kiszabadítani, halkan azt mondván: — Bocsásson meg, de a házban még rendelni valóm van. Ujja hegyével tartott vissza és merev tekintete a földhöz szegezett. — Mit akar tőlem, marquis ? Nem felelt, de tiszta, mély tekintete szerelem­től sugárzott. Igyekeztem eltávozni — nem volt hozzá erőm — beszélni akartam, de nem jött szó ajkaimra — moz­dulni, de lábaim megtagadták a szolgálatot — végre is nem tudom, elestem-e vagy sem, de annyit tudok.

Next