Fővárosi Lapok, 1895. augusztus (32. évfolyam, 208-238. szám)
1895-08-01 / 208. szám
2416 Vannak írók, akiknek neve már magában véve egész rendszert jelent. Balzac, Hugo Victor, Zola megannyi irodalmi irányt képviselnek, középpontjai ők egy naprendszernek, amely körül a másod- és harmadrendű bolygók számtalan ezrei keringnek. Gerhardt Hauptmann is ilyen nap az irodalom egén, de a fény, a mely belőle kisugárzik, nem melegít, nem támaszt új életet, hanem elhal abban a szürke körben, mely a társadalmi nyomor bűzös mocsara fölött emelkedik és a melyben a gyilkos miazmák százezrei tenyésznek buján. Hála is megtaláljuk nostalgie de la bone-t, a mely a franczia naturalisták csapásán induló írókat jellemzi, ő is visszakivánkozik abba a feneketlen mocsárba, amelyben a modern társadalom fekélyei láthatók, undorító meztelenségben. Csakhogy Hauptmann német ember, és ennélfogva mindenütt rendszeresen jár el. A francziák megdöntötték a régi bálványokat, és újakat állítottak helyükbe. De a régi kultuszt megtartották. Ők a vad tömeget vezették be az irodalom szalonjába, de először megmosdatták, megfésülték, felöltöztették a gamint, és így legalább külsőleg, szalonképes embert faragtak belőle. Azokat az illetlenségeket, amelyeket egykor elkövetett, már rég elfeledte, és a világért sem követne el oly hibát, melyet a társadalom elitél. Nyelvezete bátran helyet foglalhatna Pompadour asszony termeiben, öltözéke kifogástalan, modora igazán előkelő, és ha már elveszett a lényeg, legalább megmaradt a forma. És már ez is valami — sőt a francziáknál nagyon sok! Azok a gyűrűk, melyeket a naturalizmus köve hozott létre az irodalom víztükrén, eljutottak Németországba is, csakhogy egészen más formában. Amit a francziák még megtartottak a régi időből, azt a németek mind elvetették, és amit a francziák nem mertek megtagadni, a külső tetszetős formát , azt számkivetették a németek. Azok az éhező, toprongyos alakok, amelyek a külvárosok pinczelakásaiban tengetik életüket, a szegény munkás, aki csak akkor jut húshoz, ha kutyája döglik meg, és az az elhagyatott árva, melynek anyját a nyomor meg az éjszakai mosás vitték a korai sírba, melynek apja csak akkor józan, ha pénze kifogyott, mindezeket a szánalomra méltó alakokat használja föl Hauptmann hősök gyanánt. Azt a rengeteg mozgalmat, mely szoczializmus név alatt rettegésben tartja az egész művelt világot, azt a nagy problémát, mely már évezredek óta foglalkoztatja az emberiséget, hogy miként lehetne megszüntetni az ínséget és a nyomort, „dolgozza föl Hauptmann irodalmi műfaj gyanánt. Ő a proletariátus költője, aki a szegény nép életét írja le, szegényes formában, és még szánalomraméltóbb nyelvezetben. Vájjon ezek a thémák alkalmasak-e arra, hogy őket irodalmi műfajban feldolgozzák, a felett nagyon szerteágazók a vélemények. De bizonyos, hogy Hauptmann műveiben, de különösen a Takácsokban, oly húrokat pendít meg, amelyek a mi szívünkben is vele rezgnek. És bizonyos az is, hogy e darabnak hatása megrázó, mert kíméletlenül és leplezetlenül tárja föl előttünk azt a borzasztó mélységet, amelyben a modern társadalom ezer bajai járják a boszorkánytánczot. De a legnagyobb hatást a német kormánynál érte el a darab, amelyben egész állami akcióra szolgáltatott okot. Helytelenül neveztem a »Takácsok«-at színdarabnak, mert hasztalanul keresünk benne csak egy kelléket is, amely Sophokles óta a dráma fogalmával együtt jár. Még a kisebbik hiba az, hogy a darabnak nincs főalakja, aki maga körül csoportosítja az egész cselekvést, de nincs a darabnak semmi cselekménye sem. A sziléziai takácsok nyomora és mozgalma képezi itt azt, amit másutt drámai cselekvésnek szokás nevezni. És nincs az egész darabban egyetlen egy csillogó mondás sem, nyelvezete darabot és nehézkes. De már ebben is csak a hatásnak egy kelléke látszik. Darabos ugyan a nyelvezet, de olyan, hogy egy-egy darabja egy fél világot bír szétzúzni, és nehézkes, mert azok akik beszélik, sötétségben és tudatlanságban nőttek föl. Nekik nincs megadva a szép szófüzés mestersége, az ő gyomruk húst akar meg kenyeret, nem pompásan ragyogó frázisokat Reggeltől napestig ott kuporognak a szövőszék mellett, végtelenül és egyhangúan múlik el életük, mint orsójukon a fonál. Szegény kunyhóik falát a nyomor penészvirága födi, gyermekeik beesett, megtört szeméből az éhség borzasztóságára tör elő fénytelenül, szomorúan, és a betegágyon sintődő feleség, meg a korán elhervadt leányok boldogtalan sorsa, ölyvmódra tépi, marózangólja a szerencsétlen takács szívét. De mindezt megadással tűri, mert hisz így volt ez, így lesz ez mindig. Már az ő apja dolgozott a gyárosnak, úgy mint ő, már apja is nyomorgott, éhezett, és az egyik takács sorsa úgy hasonlít a másikéhoz, mint az egyik tojás a másikhoz. »A gyárosnak négy gyomra van, mint a tehénnek, él és fogai olyanok, mint a farkasé«. Hívják bár a gyárost Dreissigernek vagy akárhogy, ő és alkalmazottai csak kiszipolyozzák, csak agyonkínozzák a szegény munkást. Majd kevesebb lett a vászon, majd a minősége nem jó, de levonás nélkül nem tér haza a takács soha. És ő már azt hiszi, hogy ez így tart majd örökké, hogy az ő fia is viselni fogja a súlyos béklyókat, mert nincs módjában, hogy fiából mást neveljen. De egy új kor, a mely lopózva, lábujjhegyen, észrevétlenül közeledik, eljut végre a magányos sziléziai faluba is, a melynek erdős, bérezés vidékén, kávén meg burgonyán él a nép, melynek kenyérre csak nagy ritkán jut pénze, húsra meg esztendőként egyszer. És nem-e különös, hogy ezt a nagy változást a militarizmus hozta létre, ez az intézmény, mely a népszellem elfojtására volt hivatva? Az adószedő meg a sorozóbizottság eljutottak abba a sziléziai faluba, is, és adófejében elszedik az utolsó tehenet, katonának meg elviszik a legerősebb suhanczot. Ez a városban egy új világot ismer meg, amelyről eddig fogalma sem volt. Katonáéknál rövid kötélre fogják őt, de legalább nem koplal, meg is büntetik szigorúan, de az éhséget nem ismeri. Néha napján pénzt is lát, hébe-korba szivart is szi, de ami mindennél fontosabb, megtanul gondolkodni és belátja azt, hogy mindaz lehetne máskép is, mint ahogy van. Nincs meg neki sem a kellő intelligenciája, sem a helyes ítélőképessége, a demagógok csengő frázisai elkábítják őt és az egyik végletből a másikba esik. Mikor katonáéktól kiszabadul, akkor vad, véresszájú demagóg lesz belőle és csábító ígéreteivel megbűvöli az egész falut. Ott, ahol eddig csak a nyomor uralkodott, most az elégedetlenség is fölüti borzalmas fejét, és egy zsarnok helyett most kettő van a vidéken. Az öreg Baumert, akiben már benn volt az öntudatlan szoczialista, egyszerre csak fölébred és vad lelkesedéssel dalolja a takácsok dalát, amelyet a katonaviselt Jäger hozott haza, és amely forrongásba hozza az egész vidéket. A nekivadult tömeg megtámadja a gyáros palotáját, tör, zúz, rombol mindent, vak dühében nem riad vissza semmitől sem, és nem nyugszik előbb, amíg a csendőrség vérbe nem fojtja a lázadás szellemét. Szétrombolt gyárak, felgyújtott paloták jelzik az utat, melyen a nekivadult tömeg haladt, és vadul, véresen hangzik föl a szörnyű dal, a takácsok dala, mely vadabb mint a Marseillaise, és borzasztó, mint a vörösbőrűek harczkiáltása. „Hier im Ort ist ein Gericht Noch schlimmer als die Yehmen Wo man nicht erst ein Urtheil spricht Das Leben schnell zu nehmen. Hier wird der Mensch langsam gequält Hir ist die Folterkammer Hier werden Säufzer viel gezählt Als Zeugen von dem Jammer.“ Die Herrn Dreistiger die Hänker sind Die Diener ihre Schergen Davon ein Jeder tapfer schindt Anstatt was zu verbergen. Ihr Schurken all, ihr Satansbrut Ihr Höllischen Dämone Ihr fresst der Armen Hab und Gut. Nur Fluch wird euch zum Lohne.“ Rémitő, mint a forradalom , ar a dala ez a dal és a borzalmat még fokozza a nekivadult tömeg fenyegetése. Mert ott, ahol a tömeg fenyegetni kezd, ott vége a türelemnek és onnan a tényleges zendülésig már csak nagyon rövid az út. És nincs az egész vidéken senki, aki ellen tudna állani a népharag elementáris erejének, csak néhány félénk, tehetetlen aggastyán, mint például a vén Hilse rettennek vissza a vad erőszaktól. Náluk a gyáros meg a rendőr a legnagyobb hatalom a föld kerekén és némán, szótlanul viselik azt a nehéz jármát, amelyet a nyakukra tettek. Az általános lelkesedés közben ők higgadtak maradnak, az ő korlátolt, de nyugodt eszük előre látja azt a nagy veszedelmet, amely a többieket fenyegeti. Mint a lelkiismeret szava, úgy emelik föl hangjukat, de sokkal gyöngébbek, hogy sem föl tudnák tartóztatni a lefelé gördülő lavinát és sokkal nagyobb a tömeg elkeseredése, hogysem szavukra hallgatna. És a szegény öreg nem éli túl ezt a zendülést és nem éli meg a napot, amelyen a népjog ragyogó napja kél az emberiség egén. A takácsok vagy tudatosan, vagy öntudatlanul, de valamennyien szenvednek. így volt ez egy félévszázaddal ezelőtt, a midőn a költő nagyapja még maga is takács volt és lényegében véve igy van ez még ma is, az óriás és középhegység iparűző falvaiban. A darab hatása óriási, mert az élet teljéből meríti tárgyát, amelyet egyszerű, keresetlen nyelven ad elő. Ami a délnémet tájköltő Fritz Reuter volt a sváb és bajor törzsek számára, az Gerhardt Hauptmann Szilézia, Cseh- és Szászországnak többnyire háziiparral foglalkozó lakóinak. Az epizodikus alakok, amelyek azonban a darab kevéscselekvényére befolyást nem gyakorolnak, kiváló virtuozitással vannak megrajzolva és meg lehet ismerni ex ungue leonem. Ezek közé tartozik a gyárosnak két alkalmazottja, Neumann a pénztáros és Pfeiffer a raktárnak, akik igazi szolgalelkek, módjára fölfelé alázatosan hajlongnak, lefelé pedig könyörtelenül zsarnokoskodnak. Ezek közé tartozik a gyáros nevelője is, aki lelkészcsaládból származván, érdeklődik a nép nyomora iránt, foglalkozik a szocziális kérdés irodalmával és elég naivul azthiszi, hogy Dreissiger, a könyörtelen gyáros, maga fog majd a nép nyomorának véget vetni. Hiába, vannak ily idealisták is! Ami a darabnak absolut történeti érdeket kölcsönöz, az ama rengeteg félelem, amely a könyv láttára az egész német hivatalos világot elfogta, és amely a fölforgatási törvényjavaslatban konkrét formát öltött. Sokkal különösebb mint a »Takácsok«,, »Hannel« szerkezete. Itt Hauptmann túlliczitálta az egész múltat és annak rengeteg irodalmát. Egy 40 fokú lázbetegnek álmai, kusza fantáziái öltenek itt drámai formát. Mattéra Hannele, aki anyátlan árva, a kegyetlen apától való féltében a tóba ugrik, ahonnan Gottwald mester, akinek alakja mindig Krisztusra emlékezteti Hannelet, szabadítja őt meg. A megmentett Hannelet a szegények házába viszik, és itt, magasfokú lázában elvonulnak, majdnem testet öltenek előtte a múltnak alakjai és a jövő képei. Majd a szelíd, jó anyához simul, majd a könyörtelen apától retteg, most a Gottwald mester karjaiba repül, azután meg az ég angyalai lejtenek régi tánczot, fonnak üvegvirágból koszorút, napsugárból fényes koszorút az ő fejére — amíg a valóság el nem tépi az illúziókat, és a halálra kínzott Hannele föl nem adja lelkét. Hogy van-e a darabnak tendencziája vagy nincs, azt bizony nem tudom. Valószínűleg Hauptmann se tudja. De úgy, mint a „Takácsok”, úgy ez is a mindennapi életnek egy jelenetét mutatja be, és ebben ama hatás titka, melyet elért. Nem mondom, hogy akár az egyik, akár a másik darab képezi azt az ideális típust, amely felé a jövődrámájának fejlődnie kell, de bizonyos, hogy a jövő drámáját csak az fogja megteremthetni, aki úgy bírja ecsetelni az egyes jellemeket, mint Hauptmann, de akinek több helyes érzéke van a drámára alkalmas tárgy és személyek megválasztása iránt. A drámai hatás titka mindig a jellemfestésben rejlett. Ezt érti Huptmann. De nem tudja megtalálni azon alakokat, akiknek kedvéért érdemes drámát írni, és elfelejti azt, hogy egy színdarabnak a hőse nem lehet egy vízből kifogott leány, minthogy Ophélia is csak mellékalak »Hamlet«-ben. De még öregebb hiba az, hogy darabjait Járni nem tudja. A szegényház penészes szalmazsákja — mint Hamletben, a törvényszéki tárgyalóterem mint a takácsokban, nem az alkalmas hely a drámai bonyodalom megoldására. A jövő fogja megadni a választ azokra a problémákra, amelyekkel Hauptmann foglalkozik. De hogy volt neki bátorsága ezeket a drámai cselekvések sorába fölvenni, és azáltal azt a nagy erjedést a szépirodalom terén is megindítani, a melyből majd a jövő drámája kerül ki megtisztulva, az a Hauptmann nagy érdeme, a mely már is kiváló helyet biztosit neki a világirodalomban, és a melyet semmiféle policzás rendelettel, vagy parlamenti enuncziáczióval eldisputálni nem lehet. Dr. Losonczi Lipót: FŐVÁROSI LAPOK 1895. augusztus 1. Csütörtök. Magyarok Christianiában. — Saját levelezőnktől. — Norge Christiania, julius 20. Svédországból Norvégiába, a báj és kellem hazájából a komoly méltóság birodalmába! Mintha csak az egyszerű, gyermekies, de elbájoló görög istenek kies országából a középkor magasztos istenségének oltárára repültünk volna Aeolus szárnyain. Lépten nyomon eget verő szirtek tiszteletet gerjesztőn bámulnak a sötéten tátongó mélyedésekbe. Szürke gletserek bordázzák az óriásokat. Csaknem mindenütt sötét fenyvesek alkotják a hegyek méltó ruházatát, melyből kopaszan emelkedik ki egy-egy sziklafolt. S e szikla- óriások nem nyugszanak. A fagyasztó csendben megszólal az egyik a magasból lezuhanó hegyi patak nyelvén, s regél évzezedes történetekről, a norvégek dicsőségéről, mire a zefirek suttogó hangján felel a másik, hogy