Fővárosi Lapok 1895. december (330-359. szám)

1895-12-01 / 330. szám

XXXII. évfolyam *130. szám Vasárnap, 1805. deczember 1 .g­y évre 14 frt, félévre 7 frt,1 /* évre 3 irt 50 kr., egy tóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után is. Egyes szám­ára: helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Politikai és szépirodalmi napilap. Szerkesztőség: Ferencziek­ tere 4. szám. Kiadóhivatal: Ferencziek-tere 3. szám. Athenaeum épülete. Előfizetések és hirdetések fölvétetnek a kiadóhivatalban. Parlamenti afférek. Budapest, nov. 30. Nincs hét politikai párviadal, vagy leg­alább provokáczió nélkül. Ez jellemzi a Helyzetet és közhangulatot. Ilyen helyzet­ben készülünk a művelt világot ünnepün­kön vendégül fogadni, ilyen hangulatban megyünk neki a honfoglalás millenáris for­dulójának. Mennyiben jogosult az a nagy elkese­redés, mely a politikai nézeteltéréseket ná­lunk újabban kisérni szokta árnyék gya­nánt, s mennyiben vághat a közélet hul­lámzása bele a magán­egyéniségek fizikai vagy szellemi dispozíc­ióiba, ezt nem vitat­juk. Lehet minden helyzet és minden han­gulat jogosultsága mellett vagy ellen elég sok argumentummal érvelni. De egyet merünk vitatni. S ez az, hogy a közpályán szereplő férfiak privát ■ egyéniségének kedvezőtlen dispozícziói fel­tétlenül leküzdendők, mikor a közéletben szerepelnek. Ott az egész, ép emberre, an­nak legjobb tulajdonságaira van mindenkor szükség Csak így használhat, csak így szol­gálhat a közügynek. A magánember ma­radjon otthon, hagyja a nyilvánosság so­rompóin kívül lelki, erkölcsi pongyoláját, vagy éppen elnyűtt köntösét, szennyesét, a közéleti ember járjon mindig kifogásta­­­lanul, a­kin nem látszik meg se gond, se félelem, se fájdalom, se irigység, harag vagy boszúérzet indulatra és ártó szándéka. A közéleti ember soha ne akarjon veszedel­mes lenni, mindig csak a hasznos embert keresi és becsüli meg benne a közvélemény. Ha nincs elég erkölcse vagy éppen akarata hozzá, hogy privát egyéniségén ily módon uralkodni tudjon, akkor nem való a köz­pályára. Parlamentünk a múltban azért állt magas színvonalon, azért fejlődtek benne nagy alakok, mert ily mértékhez s benne a korrektség dolgában elüljáró angol min­tához alkalmazkodott. Az epigonok, kik újabban az öreg héroszok helyét, betöltik, a közélet ma­gasabb igényeihez való önfegyelmezéssel vajmi keveset gondolnak. Szinte kiállhatat­­lan pongyolaságot hordoznak mindenüvé magukkal s a parlamenti szereplést olybá veszik, mint magánéletük egy-egy epizódját. Nyilván az önbirálat teljes hiányára valló nézetből indulnak ki, hogy a mandátum őket ipso jure nagy emberekké növesztette meg, kiknek minden gyarlósága érdekes és jelentékeny faktor, minden mozgolódásuk egy-egy adalék a kor történetéhez. Százával vannak a képviselőházban, kik tanulmányt, szellemi munkát mentül keve­sebbet visznek oda, hanem annál több arro­­gancziát, nagyképűséget, látszatot, ami persze nem imponál komoly embernek. Hogy mégis feltűnjenek, léha módon, kihívóan viselked­nek, zajos jelenetek rendezésében buzgók, iparszerűleg űzik a nyegle közbeszólást, s ha ez se elég, beállnak krakélereknek. Ily ala­kok csinálják a parlamenti affér­eket. Ne mondja senki enyhítő körülmény­nek, hogy ez a kontinensen másutt is így van. Igaz, Francziaországban épúgy nem hiányzik ez a léha típus, mint Olasz-, vagy Németországban, Ausztriában és Norvégiá-­­ban, Görögországban és Szerbiában. Mentül czivilizálatlanabb a társadalom, vagy ennek mentül léhább rétegéből szedi a korteske­dés a maga jelöltjeit, annál több a léha ember a parlamentben ott is, s annál több a turbulens jelenet, a botrány s az affér. Sajnos, hogy a mi törvényhozásunk egy idő óta nagyon is süllyed eme­ritus felé. Pedig csalódnék, ki azt hinné, hogy ez a visszafejlődés a magyar véralkatnak vagy műveltségi foknak megfelel. A magyar köz­vélemény éppen nem gyönyörködik az ilyen parlamentarizmusban, mert még nem veszett ki belőle az államforma nemesebb ideáljá­nak képe és kultusza. Ahogy lecsökkenne bíróságaink tekintélye, ha tárgyalásaikban animozitást, rakonczátlan szenvedelmeket mu­tatnának be, s egymást szóval inzultálván, lovagias afférok csináló és elintéző helyévé profanálnák a törvény házát, s úgy esett alá a parlament tekintélye is, mióta a kép­viselők ugyanezt cselekszik a törvényhozás házával. Ne mondja azt se senki, hogy az ily személyes ügyek kiélesedése a politikai küz­delmekkel vel-­ jár. Közéletünk primi­pilusai minden időben, ma is élén járnak e küzdelmeknek a­nélkül, hogy harczaikat magán motívumokkal, privát egyéniségük gyarlóságaival összeköttetésbe hoznák. Deák Ferencz is, Tisza Kálmán is, Apponyi is, Wekerle is elég nagy csatákat vívtak, de tiszta intencziókkal, sértő szándék nélkül, sok támadást tűrve,­­ és odáig soha nem fajult el senkivel való vitájuk, hogy a kon­klúziókat pisztolylyal vagy karddal kelljen levonniok.­ ­ „FŐVÁROSI LAPOK" TÁRCZKJI Erős hit. Fessétek bár sötétre a jövőt, .Mondjátok, hogy már torkunkon a kés, Beszéljetek közelgő, hosszú gyászról, Mély sülyedésről, biztos pusztulásról, Engem nem ejt meg gyáva csüggedés! Szentül hiszem, akármit mondjatok, /Hogy a magyar nem vész el s élni fog! Többet ki küzdött és ki szenvedett? ’Hiszen vértenger, temető a múlt! Vetettek rá halálos szolgaságot, Irtották szörnyen . . . ámde a levágott Erdő helyén szebb sarjadék virult. Ezért hiszem, akármit mondjatok,­­Hogy a magyar nem vész el s élni fog! Ki a saját pártos dühét kiállta, Annak nem árthat többé idegen! Hányszor harsogták kárörömmel: Vége! S csak arra szolgált minden veresége, Hogy még kitartóbb, még nagyobb legyen. •Ezért hiszem, akármit mondjatok, Hogy a magyar nem vész el s élni fog! Szükség van arra, nemzetem, hogy élj! Mert bár hibád sok s bűnöd sorsa nagy, Van egy erényed, mely fényt vet te rád, S melyért az Isten mindent megbocsát —: Hogy a szabadság leghűbb véde vagy! Ezért hiszem, akármit mondjatok, Hogy a magyar nem vész el s élni fog! Ha minden nemzet fásultan lemond, S a szent rajongás mindenütt kiég, S a büszke jognak minden vára megdől: A te szabadság­szerető szivedtől Uj lángra gyulad Európa még! Ezért hiszem, akármit mondjatok, Hogy a magyar örökre élni fog! Bízom s hiszek, mig Isten lesz fölöttünk, Ki trónusán bírói széket ül! És hogyha minden búza, bajra válik, Romok között is hirdetem halálig, Erős, nagy hittel, rendületlenül: Legyen bár sorsunk még oly mostoha, Él a magyar s nem veszhet el sóhaj Ábrányi Emil. A lövés. — A» Fővárosi Lapok« eredeti tárcsája. — Irta : Kazár Emil. A falubeliek és az egész környék a vasúti állomáshoz gyülekeztek. Várták haza a rezervistá­­kat. Egynéhány bizony nem fog soha haza jönni, mert ott veszett Boszniában. Bán Lidi is felöltözött szépen, s elküldött a felvégre Borosa néni után, hogy vigyázzon addig a kis­fiúra. Bár Lidinek nem volt senkije, csak az a gyermek. Nyugtalanul várta Borcsa nénit, félt hogy elkésik. Már mindenki elment a vasúthoz Lidi mindegyre kifutott a kapuba, még az utcza közepére is kiállt. — Oh Borcsa néni, siessen már! — kiáltott Lidi, mikor végre meglátta az öreg­asszonyt. Borcsa néni azért nem gyorsította a járását. — Mi baj húgom? — kérdezte szúrós han­gon, mikor Lidi elébe sietett. — Mert tudom, hogy haj nélkül még árnyékot sem tudsz vetni. Ejnye na Lidi húgom, de kicsípted magad. Tánczba készülsz. A főtisztelendő betiltotta a tánczot, mert rosszak vagytok egytől egyig. Te is, mint a többi. — Egy órácskát vigyázzon Borcsa néni a fiamra. Alszik a kis ártatlan. — Ártatlan! — ismételte sipító hangon az öreg­asszony és végig nézte Lidit. — A vasúthoz akarsz menni, ugy­e? — Visszajövök azonnal. Talán nem is egye­dül, — tette hozzá elgondolkozva, s maga előtt az udvarra bocsátotta Borcsa nénit. — Hát az is megjön ? Megírta talán ? Két esztendeje hiába vártál tőle levelet. — Oh abból a külső országból talán a posta sem ér el ide. — Mások is voltak ott, a­kik írtak. Hát aztán miért mész magad elébe, mert nem viszed azt a kölönczöt is. Hiszen úgy sem egyedül várod. — Minek mutogassam magammal ? — sóhaj­tott Lidi. — Ne félj húgom! nem olyan aggasztó már a becsület.­Vállat vonva rázza le az ember magá­ról. Magam idejében, hajadon fővel sorba nem ál­­tam volna veled. A templomban fölkeltek volna Lapunk mai száma 16 oldal.

Next