Fővárosi Lapok, 1896. február (33. évfolyam, 31-59. szám)
1896-02-01 / 31. szám
XXXIII. évfolyam 31. szám Szombat, 1896. február 1. Fővárosi Lapok Egész évre 14 írt, félévre 7 irt, I/* évre 3 írt 50 kr., egy hóra 1 írt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után is. Egyes számára: helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Politikai és szépirodalmi napilap. Szerkesztőség: Ferencziek-tere 4. szám. Kiadóhivatal: Ferencziek-tere 3. szám. Athenaeum épülete. Előfizetések és hirdetések fölvétetnek a kiadóhivatalban. Hivatalos tudatlanság*. Budapest, jan. 31. Olyan kérdést kezdett ma tárgyalni a képviselőház, amihez az egész parlamentben csak igen kevesen értenek: a színművészet kérdését. Azzal az irodalmi és művészeti műveltséggel és szakképzettséggel, amely ez igen fontos kultúrpolitikai tényezővel való komoly foglalkozáshoz megkívántatik, a mi parlamentünkben csak igen kevesen rendelkeznek. Azt a bizonytalanságban tévelygő dilettantismust pedig, amivel ezt az ügyet Magyarországon intézik, csak egy névvel lehet jellemezni: hivatalos tudatlanság. Durva szó, de ki kell végre mondani az igazat. Mert ha gyökerére megyünk a bajoknak, csak akkor érthetjük meg azt a sok panaszt, melyet a kultúrához értő, abban dolgozó írók és művészek folyton hangoztatnak. Beszéljünk nyiltan. Ha a lótenyésztés érdekeinek istápolását egy tanárra biznák, ha fiskálisra biznák dedók vezetését, ha asztalost neveznének ki a királyi tábla elnökének, ezt őrültségnek mondaná mindenki. S ha ilyenféle őrültségeket kísérelnének meg komolyan, föllázadna a parlament, a közvélemény s az egész ország. S hogy van az mégis, hogy ha par excellence irodalmi és művészeti dolgokról van szó, akkor nem írók és művészek szakértő gondjaira bízzák azokat, hanem évek hosszú során keresztül dilettánsokra és laikusokra? Évek hosszú sora óta egyre hangzik a panasz írói és művészi körökben a színészet országos rendezetlensége s a színházak ezer baja miatt. Szidják az intendánst, a kormánybiztost, a belügyminisztert s ezek viszont szidják az írókat, a művészeket és a sajtót. De nem jut eszébe senkinek, hogy a baj lényege ott van, hogy szakértelmet kívánó ügyeket nem szakértő laikusok intéznek el. A színművészet és színműirodalom ügye is talán megérdemelne annyi szakértelmet, mint a lótenyésztés. Mégis tűri a parlament, hogy a hivatalos tudatlanság uralkodjék a nemzeti művelődés ez ágazatán. Mert persze a parlament sem ért hozzá. Nem szólunk mi személyekről, s legkevésbé szólunk Nopcsa Elek báró kormánybiztosról, vagy Perczel Dezső belügyminiszterről. Nagyon derék urak ezek. Ők sem értenek se kevesebbet, se többet a színművészethez, mint elődeik. A rendszer itt a hibás, mely szakállásra laikust jelöl ki, ki minden igyekezetével rajta van, hogy állásának megfeleljen, de nem tud, mert a kulturális szükségleteket nem érti, s nem is értheti. Mert a színházi dolgokhoz is csak az érthet igazán, aki azokat megtanulta, aki azokkal hivatalba lépése előtt foglalkozott. Mi ma az intendáns? Egy művészeti főispán. Nagyúr, aki gyakran annyit sem ért a színművészet érdekeihez, mint egy főispán a közigazgatáshoz. Már arra rájöttek, hogy főispánnak a laikus mágnásnál többet ér a közigazgatásban fölnevelkedett szakember. Vájjon mikor jönnek rá, hogy az ország egész szinművészete fölé olyan embert állítsanak, aki ért a mesterségéhez. Mikor fognak már egyszer szinügyi referenseket és intendánsokat a laikusok helyett a Rákosi Jenők és Dóczi Lajosok között keresni? Amig ezeket be nem látják, amig az irodalom és művészet legbelsőbb dolgaiba a laikusok fognak beleszólani, a panasznak vége nem lesz s a Nopcsa Elekek mindig ki lesznek téve támadásoknak, a melyekről csak nagy döntettség mondhatja, hogy mind sértett önérdekből vagy önérzetből származnak. Hiába fogják a színházi ügyeket a belügyminisztériumtól áttenni a közoktatásügyi minisztériumba, ha a vezetésből hiányzik a vezérlő gondolat, a határozott irány, az átgondolt programm. Hiszen a színművészet és a színműirodalom is része a nemzeti kultúrpolitikának. Abban is vannak tehát irányzatok, megvalósítandó eszmények, megoldandó feladatok, végrehajtandó reformok, melyeket a sajtóban évek óta pontonként felsoroltunk s megvitattunk. Csak legalább egyetlen egy államférfia volna Magyarországnak, aki ezeket megértené s fölvenné programmjába! . . . * A mostani színházi vitáról s a mostani kormánybiztosról nincs mit mondanunk. Ezeket az általános panaszainkat évek óta írogatjuk, még mielőtt Nopcsa kormánybiztosságáról csak szó is lett volna. Csak azt sajnáljuk, hogy az új kormánybiztos mai beszéde el nem tudta velünk feledtetni régi panaszainkat. Ebben a színművészeti programmbeszédben is hiába kerestük a programmot, hiába kerestük a terveket, az eszméket a színművészet és színműirodalom fölvirágoztatására. Ezek helyett inkább csak gyanúsításokat találtunk az egész sajtó és írói s művészi világ ellen, hogy jogtalan érdekeik kielégítettensége miatt támadják őt. Ez nem volt illő megjegyzés annak a főhivatalnoknak szájában, kinek hivatalos kötelessége — hiszen azért fizetik A „FŐVÁROSI LAPOK“ TÁRCZÁJA. Velencze. Város, egyetlen a kerek világon, Aranyos, szennyes, büszke, nyomorult! Te megkövesült romantikus álom, Nem nekünk való, czifra tarka múlt! Sirva köszönt haldokló ifjúságom, Amely gyászolni gyászodtól tanult, Időbarnított oszlopid tövébe Kétségbeesve roskadok le térdre. Nem is régen volt, hogy láttalak, De nem értettelek még akkoron, Küzönynyel néztem pusztuló falad, Hogy összeborzadjak: nem volt okom. De megtörve a közös sors alatt, Mely lelkemen borong s e romokon: Most értelek és zokogva imádlak Oh síremléketet az ifjúságnak! Csapong felőled sok, sok játszi dal. A boldog rajongók mind fölkeresnek. A sok bohó, szerelmes fiatal Holdfényedért hogy lángolnak, repesnek! Pedig mi vagy? Gyönyörű ravatal, Szelíd, balzsamos elmúlás legyezget. S mely ott mosolyg feletted édesen: Csak sirvirágod már a szerelem . . . Az enyészetnek bájos itt a képe. Nincs több ilyen viruló temető! Tán Léthe foly a lagúnák vizébe A múlt dicsőségét feledtető? Másképp, a ca d’oroból, a vak éjbe Sóhaj lebbenne, kinos, reszkető .... így csak felednek, néma, néma csendbe — Feledni tanit engem is Velencze . . . Mert én is fölépítettem — de régen! — A világ legpazarabb városát. A dicsőségnek tornyait az égben, S lenn a boldogság rózsa-lugasát, A dicsőség s a boldogság ölében Akartam élni — nem rossz társaság! — Habokra épült mindez. Hogy mire ? Hát ifjúkorom reménységire . . . Elmúlni nem kellett sok hosszú száznak. Elég volt néhány év fuvallata, S mi lett a vége a lázalkotásnak. Mivé lett a sok fényes palota ? Ábránd, remények, büszkén, itt tanyáztak ? Sok gazdag dogó, nobilis oda! És jaj, hogy romba roskadt szivemen Csak sirvirág immár a szerelem... . Velencze, — melyet lelkem épített! Velencze, — mely szivemben omlasz össze! Ti mind, óh ifjak, ugye, értitek Hogy arczomat a köny miért fürössze ? Küzdtetek ti is, forrt a véretek, S elértetek-e oly magasra, messze ? Oh minden megtört, ifjú szív, hiába’, Egy Velenczét hord titkosan magába’ . . . Egyetlen város a kerek világon Aranyos, szennyes, bűvös, nyomorult! Te, sirba szálló romantikus álom, Nem nekünk való, czifra, tarka múlt! Sirva köszönt haldokló ifjúságom , mely gyászolni gyászodtól tanult. Időbarnitott oszlopid tövébe Kétségbeesve roskadok le térdre ... De haligadal csendül a lagúnákon! Az éjbe’ fáklyák piros köde leng. Velencze népe nem siratja, látom, Hogy sorsa néki végromlást üzent, Hát én is igy temetem ifjúságom; Ajkamon egy-egy mókás nóta zeng. Az arczom gunymosoly és tettetés. — Hát ez a velenczei temetés . . . Sas Ede. Az ellenség. — J. H Rosny novellája. — 1887. május 31. Kissé lázas vagyok, de azért, úgy hiszem, nem túlozok. Íme hét éve már, hogy ama nyomorúság megtörtént velem s azóta nem gondoltam a házasságra. Hét év! Mintha csak tegnap lett volna s majd mégis úgy tűnik fel, mintha végtelen messzeségben lenne. Tisztán látom mindkettőjüket. Edmondot, a harminczhat éves, komoly arczu férfit. Őt és Germainet, aki annyi bájjal volt tele s oly őszintének látszott. Eljött meglátogatni, én magam hívtam őt. Véleményét akartam hallani. Azt mondta, hogy siettessem az előkészületeket, s határozzam meg