Fővárosi Lapok, 1896. március (33. évfolyam, 60-90. szám)

1896-03-01 / 60. szám

XXXIII. évfolyam. 60. szám. Vasárnap, 1896. márczius 1. Fővárosi Lapok egéy évre 14 írt, félévre 7 írt, 1/4 évre 3 írt 50 kr., egy hóra 1 írt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után is. Egyes szám­ára: helyben 4 kr., vidéken 5 kr. a^flHSHIHÍÍÍBHMMHHBHHHBHHIHHÍÍÍHÍmHÍÍÍÍBÍÍÍÍÍHHHÍÍHÍHÍÍVÍÍÍHÍÍÍÍBÍÍÍÍklÍMÍÍÍMMÍ^HÍÍÍÍÍlBBHBNlÍÍÍÍÍlÍHBBiMHÍÍÍBÍlÍÍÍÍ Politikai és szépirodalmi napilap. Sz­erkesztősé­g: Ferenczi­ek-tere 4. szám. Kiadóhivatal: Ferencziek-tere 3. szám. Athenaeum épülete. Előfizetések, és hirdetések fölvétetnek a kiadóhivatalban. A nyomorult bársonyszék. Budapest, február 29. Különös és úgy látszik, nehéz napo­kat élünk. A legtürelmesebben, jóformán általános rokonszenvvel hallgatott szónokai a budget­­vitának Tisza Kálmán, Tisza István... Ennek a csudállatos jelenségnek bizo­nyára van valami mélyebben fekvő, benső oka. Az emberek, még a legelkeserültebb botrányhajhászok is szükségét érzik vala­mely fix jegeszedési pontnak, mely a köz­­szellem zavaros hullámverése közepett ren­dületlen megállván, kiindulójául szolgáljon a szükséges, reális és higgadt politikai el­határozásoknak. Ezeket a kristallizálódási pontokat el­lenség, jóbarát megtalálhatja s mint a ha­tás bizonyítja, meg is találja a két Tisza beszédében. Szeretjük, hogy már az előzetes csatá­­rozás folyamán tisztába jövünk mi magunk, de kivált Ausztria is azon domináló te­kintetekkel, a­melyek majdan a gazdasági kiegyezés tárgyában megvívandó, döntő üt­közet alkalmával a magyar nemzeti poli­tika sarkalatos erősségeit, reméljük, ellen­állhatatlan fegyvereit fogják képezni. Nyilván ennek a nagy és általános kihatású politikai nyomatéknak kell tulaj­donítani az öreg s még inkább a fiatal Tisza beszédének nyugodt, némikép ese­ményszerűen ünnepies fogadtatását még azon oldalon is, a­hol pedig a Tisza név­nek legvadabb gyülölségü ellenfelei, üldö­zői ülnek. Tagadhatatlan, hogy a gazdasági ki­egyezéssel kapcsolatosan fölmerülő kérdések minden szentimentalizmust kizáró, tiszta, hideg üzleti okosságot követelnek. Ez a tiszta, hideg ész a maga metsző világosságával, úgy tetszik, nagybecsű hit­­bizománya a Tiszáknak. Már­pedig akár politikai, akár gazda­sági válság fenyegesse Magyarországot, ez a kevéssé csillogó államférfim kvalitás min­denha előkelő és hasznos szerepre praedes­­tinálja tulajdonosát. Ennek az elismerésével honorálta az egész parlament tegnapelőtt a Tisza Kál­mán, ma a Tisza István nyilatkozatát. Ezen túl volt a Tisza István mai be­szédének egy valósággal drámai hatású mozzanata. Büszkeségtől, haragtól és megvetéstől lángoló arc­c­al vágta oda a közvélemény­nek ez az egyébként jéghideg szónok azt a mindig szomorúan aktuális kérdést, mely épen L­u­k­á­c­s László pénzügyminiszterre vonatkoztatva a legfelh­áborítóbb méltat­lanságot foglalja magában: föltehető-e, hogy egy önérzetes magyar államférfin elárulja a hazát egy nyomorult miniszteri szé­kért? Ezt a régóta, sokak lelkében háborgó kérdést végre ki kellett mondani és jól tette Tisza István, hogy épen ő vállalkozott arra, akit lépten nyomon szokás ezzel a bárgyú és gonosz gyanúsítással megrágal­mazni. Hát valóban olyan túlvilági gyönyört, határtalan hatalmat nyújt-e az a “nyomorult“ miniszteri szék, hogy érdemes miatta felál­dozni az élet minden más javát, a nyugal­mat, a családot, a becsület biztonságát? Hiszen 1867 óta minden magyar kor­mány „hazaáruló« volt s ezt a legbecste­­lenitőbb vádat olyan felelőtlen kedélyesség­gel szokás legjobbjaink fejéhez vagdosni, mintha farsangi confetti volna. Persze a Tisza István erőteljes fel­háborodásának kitörése nem teljes. Mert igaz, hogy az a bársonyszék nyo­morult, csak hogy egy kicsikét attól is függ értéke, köztisztességének mérve, hogy ki ül benne. K­ „FŐVÁROSI LAPOK“ TÁRSZÁJA Lovagias ügy. — A »Fővárosi Lapok« eredeti tárcsája. — Irta: Vértesy Arnold. Két aranyos szép gyermek, egy kis fiú meg egy kis leány játszottak a városligeti fasor egyik kertjében s egy öreg dada tipegett utánok. Most kirepült lapdájok a vasrácsos kerítésen épen egy arra sétáló urnák a lábához. Az fölvette s mosolyogva bedobta a gyerekeknek. — Ne kapják meg, kicsikék. Külseje után valami falusi úri­embernek látszott. Megállt a vasrácsnál s egy két perczig nézte a gyerekeket, kik oly fürgén és vidáman futkostak. Egyszerre csak fölkiáltott: — Nini, maga az, Zsuzsa? — Én vagyok, kezét csókolom, — felelt az öreg asszony s nagy örömmel oda sietett a rács­hoz. — Jaj de régen nem láttuk a tekintetes urat! Nem tetszik bejönni? Hogy megörülne Edit nagysága. — Itt laknak? — kérdezte az úr. — Igenis, kezét csókolom. — És ezek, — az idegen úr a tét kicsire matatott, — ezek az Edit gyermekei ? — Ugy­e, milyen szépek és milyen nagyocs­kák? — dicsekedett az öreg asszony. Az úri­ember mélyebben húzta szemére a kalapját s talán valami komor gondolata támadt, amit azonban restett a vén Cseléd előtt, mert aztán hirtelen nevetve szólt: — Jaj, Zsuzsa, múlik az idő, a gyerekek nőnek, mi meg öregszünk. Hát Edit? Hogy van Edit? — Oh, a nagysága olyan viruló ma is mint menyasszony korában. De hát igazán nem tetszik bejönni ? — Majd máskor, Zsuzsa. De már akkor nem lehetett távozni, mert ott termett a fiatal asszony. — Jó napot, Gyuri. Hát maga el akart szökni előlem ? Vidáman csengő kaczagására Bánky Gyuri is elnevette magát: — Látja, milyen emberkerülő vén medve lett belőlem. De mégis örülök, hogy láttam magát s hogy ilyen vidámnak és boldognak láttam. — Hát most már itt hagy? Bánky Gyuri bement a kertbe: — Itthona van Lóránt ? — Nincs, nincs, csak jöjjön, — nevetett a fiatal asszony. — Nem azért, — restelkedett Bánky Gyuri, — de tudja, az ilyen magam formá ‘sutt em­ber irigykedik a szerencsésebbre Egy ideig sétálgattak a kertben. — Milyen szép itt minden, — szólt Bánky Gyuri. — Lóránt ért hozzá, hogy kell kellemessé tenni az életet. Milyen jó dolguk van s milyen okosan cselekedte maga, hogy nem jött nőül ilyen lumphoz mint én. — Pedig látja, majd hogy meg nem történt. Igazán gondolkoztam rajta. De akkor jött Lóránt. — És maga beleszeretett. A szép asszony mosolygott: — No nem olyan nagyon. Azt hiszem, magát is ép úgy szerettem volna, ha a maga felesége lettem volna. — Jól tette, hogy nem lett. Nekem már akkor is sok adósságom volt. Azóta semmirevaló lettem, elvettem a vagyonomat egészen. — Jézusom! Hát most mit csinál ? — Majd csak csinálok valamit. De mit csinált volna maga, ha az én feleségem lett volna? — Az ám. Mikor itt állnék kétségbeesetten a gyerekekkel és nekem sem volna semmim, mert apa is olyan rosz gazda volt és nem maradt reám örökségül semmi, de semmi! Mégis jó, ha az em­bernek olyan férje van mint Lóránt. — Jó bizony. Gyarapodnak, gazdagodnak. A szép asszony a gyerekem­ pihentette a sze­meit Népoktatásunk magyarsága, Budapest, február 29. A közoktatás állapotáról szóló 24-ik miniszteri jelentésnek népoktatási részét a képviselőháznak úgy közoktatási bizottsá­gában, mint plénumában többféle szempont­ból tették megbeszélés tárgyává, csupán azon adatai­nak oldaláról nem méltatták, melyekben a most képződő és jövendő Magyarország körvonalai rajzolódnak le. Érdemes lesz tehát, úgy véljük, ezek­kel is foglalkozni egy kissé. Lássuk: Az 1890. évi népszámlálás szerint az ország 150 millió lakosának még csak 48,52 százaléka (7­3 millió) magyar ajkú. Az általános népszámban tehát és az 1890- iki adatok szerint a magyarság még nem teszi az összes lakosság felét, még kevésbé abszolút többségét, jóllehet már nincs mesz­­sze tőle. Négy év múlva azonban, vagyis 1894- ben az ország összes tanköteleseinek köré­ben (2,884.835) a magyar elem(1,464.909) már elérte az 5075 százalékot, vagyis már abszolút többséget tüntet fel, mely ma még gyönge ugyan, de ha közegészség­­ügyi és közgazdasági viszonyaink javulása tartós­ lesz, és ha népoktatási érdekeink előmozdítására évről-évre mind több és

Next