Fővárosi Lapok, 1896. március (33. évfolyam, 60-90. szám)
1896-03-01 / 60. szám
XXXIII. évfolyam. 60. szám. Vasárnap, 1896. márczius 1. Fővárosi Lapok egéy évre 14 írt, félévre 7 írt, 1/4 évre 3 írt 50 kr., egy hóra 1 írt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után is. Egyes számára: helyben 4 kr., vidéken 5 kr. a^flHSHIHÍÍÍBHMMHHBHHHBHHIHHÍÍÍHÍmHÍÍÍÍBÍÍÍÍÍHHHÍÍHÍHÍÍVÍÍÍHÍÍÍÍBÍÍÍÍklÍMÍÍÍMMÍ^HÍÍÍÍÍlBBHBNlÍÍÍÍÍlÍHBBiMHÍÍÍBÍlÍÍÍÍ Politikai és szépirodalmi napilap. Szerkesztőség: Ferencziek-tere 4. szám. Kiadóhivatal: Ferencziek-tere 3. szám. Athenaeum épülete. Előfizetések, és hirdetések fölvétetnek a kiadóhivatalban. A nyomorult bársonyszék. Budapest, február 29. Különös és úgy látszik, nehéz napokat élünk. A legtürelmesebben, jóformán általános rokonszenvvel hallgatott szónokai a budgetvitának Tisza Kálmán, Tisza István... Ennek a csudállatos jelenségnek bizonyára van valami mélyebben fekvő, benső oka. Az emberek, még a legelkeserültebb botrányhajhászok is szükségét érzik valamely fix jegeszedési pontnak, mely a közszellem zavaros hullámverése közepett rendületlen megállván, kiindulójául szolgáljon a szükséges, reális és higgadt politikai elhatározásoknak. Ezeket a kristallizálódási pontokat ellenség, jóbarát megtalálhatja s mint a hatás bizonyítja, meg is találja a két Tisza beszédében. Szeretjük, hogy már az előzetes csatározás folyamán tisztába jövünk mi magunk, de kivált Ausztria is azon domináló tekintetekkel, amelyek majdan a gazdasági kiegyezés tárgyában megvívandó, döntő ütközet alkalmával a magyar nemzeti politika sarkalatos erősségeit, reméljük, ellenállhatatlan fegyvereit fogják képezni. Nyilván ennek a nagy és általános kihatású politikai nyomatéknak kell tulajdonítani az öreg s még inkább a fiatal Tisza beszédének nyugodt, némikép eseményszerűen ünnepies fogadtatását még azon oldalon is, ahol pedig a Tisza névnek legvadabb gyülölségü ellenfelei, üldözői ülnek. Tagadhatatlan, hogy a gazdasági kiegyezéssel kapcsolatosan fölmerülő kérdések minden szentimentalizmust kizáró, tiszta, hideg üzleti okosságot követelnek. Ez a tiszta, hideg ész a maga metsző világosságával, úgy tetszik, nagybecsű hitbizománya a Tiszáknak. Márpedig akár politikai, akár gazdasági válság fenyegesse Magyarországot, ez a kevéssé csillogó államférfim kvalitás mindenha előkelő és hasznos szerepre praedestinálja tulajdonosát. Ennek az elismerésével honorálta az egész parlament tegnapelőtt a Tisza Kálmán, ma a Tisza István nyilatkozatát. Ezen túl volt a Tisza István mai beszédének egy valósággal drámai hatású mozzanata. Büszkeségtől, haragtól és megvetéstől lángoló arccal vágta oda a közvéleménynek ez az egyébként jéghideg szónok azt a mindig szomorúan aktuális kérdést, mely épen Lukács László pénzügyminiszterre vonatkoztatva a legfelháborítóbb méltatlanságot foglalja magában: föltehető-e, hogy egy önérzetes magyar államférfin elárulja a hazát egy nyomorult miniszteri székért? Ezt a régóta, sokak lelkében háborgó kérdést végre ki kellett mondani és jól tette Tisza István, hogy épen ő vállalkozott arra, akit lépten nyomon szokás ezzel a bárgyú és gonosz gyanúsítással megrágalmazni. Hát valóban olyan túlvilági gyönyört, határtalan hatalmat nyújt-e az a “nyomorult“ miniszteri szék, hogy érdemes miatta feláldozni az élet minden más javát, a nyugalmat, a családot, a becsület biztonságát? Hiszen 1867 óta minden magyar kormány „hazaáruló« volt s ezt a legbecstelenitőbb vádat olyan felelőtlen kedélyességgel szokás legjobbjaink fejéhez vagdosni, mintha farsangi confetti volna. Persze a Tisza István erőteljes felháborodásának kitörése nem teljes. Mert igaz, hogy az a bársonyszék nyomorult, csak hogy egy kicsikét attól is függ értéke, köztisztességének mérve, hogy ki ül benne. K „FŐVÁROSI LAPOK“ TÁRSZÁJA Lovagias ügy. — A »Fővárosi Lapok« eredeti tárcsája. — Irta: Vértesy Arnold. Két aranyos szép gyermek, egy kis fiú meg egy kis leány játszottak a városligeti fasor egyik kertjében s egy öreg dada tipegett utánok. Most kirepült lapdájok a vasrácsos kerítésen épen egy arra sétáló urnák a lábához. Az fölvette s mosolyogva bedobta a gyerekeknek. — Ne kapják meg, kicsikék. Külseje után valami falusi úriembernek látszott. Megállt a vasrácsnál s egy két perczig nézte a gyerekeket, kik oly fürgén és vidáman futkostak. Egyszerre csak fölkiáltott: — Nini, maga az, Zsuzsa? — Én vagyok, kezét csókolom, — felelt az öreg asszony s nagy örömmel oda sietett a rácshoz. — Jaj de régen nem láttuk a tekintetes urat! Nem tetszik bejönni? Hogy megörülne Edit nagysága. — Itt laknak? — kérdezte az úr. — Igenis, kezét csókolom. — És ezek, — az idegen úr a tét kicsire matatott, — ezek az Edit gyermekei ? — Ugye, milyen szépek és milyen nagyocskák? — dicsekedett az öreg asszony. Az úriember mélyebben húzta szemére a kalapját s talán valami komor gondolata támadt, amit azonban restett a vén Cseléd előtt, mert aztán hirtelen nevetve szólt: — Jaj, Zsuzsa, múlik az idő, a gyerekek nőnek, mi meg öregszünk. Hát Edit? Hogy van Edit? — Oh, a nagysága olyan viruló ma is mint menyasszony korában. De hát igazán nem tetszik bejönni ? — Majd máskor, Zsuzsa. De már akkor nem lehetett távozni, mert ott termett a fiatal asszony. — Jó napot, Gyuri. Hát maga el akart szökni előlem ? Vidáman csengő kaczagására Bánky Gyuri is elnevette magát: — Látja, milyen emberkerülő vén medve lett belőlem. De mégis örülök, hogy láttam magát s hogy ilyen vidámnak és boldognak láttam. — Hát most már itt hagy? Bánky Gyuri bement a kertbe: — Itthona van Lóránt ? — Nincs, nincs, csak jöjjön, — nevetett a fiatal asszony. — Nem azért, — restelkedett Bánky Gyuri, — de tudja, az ilyen magam formá ‘sutt ember irigykedik a szerencsésebbre Egy ideig sétálgattak a kertben. — Milyen szép itt minden, — szólt Bánky Gyuri. — Lóránt ért hozzá, hogy kell kellemessé tenni az életet. Milyen jó dolguk van s milyen okosan cselekedte maga, hogy nem jött nőül ilyen lumphoz mint én. — Pedig látja, majd hogy meg nem történt. Igazán gondolkoztam rajta. De akkor jött Lóránt. — És maga beleszeretett. A szép asszony mosolygott: — No nem olyan nagyon. Azt hiszem, magát is ép úgy szerettem volna, ha a maga felesége lettem volna. — Jól tette, hogy nem lett. Nekem már akkor is sok adósságom volt. Azóta semmirevaló lettem, elvettem a vagyonomat egészen. — Jézusom! Hát most mit csinál ? — Majd csak csinálok valamit. De mit csinált volna maga, ha az én feleségem lett volna? — Az ám. Mikor itt állnék kétségbeesetten a gyerekekkel és nekem sem volna semmim, mert apa is olyan rosz gazda volt és nem maradt reám örökségül semmi, de semmi! Mégis jó, ha az embernek olyan férje van mint Lóránt. — Jó bizony. Gyarapodnak, gazdagodnak. A szép asszony a gyerekem pihentette a szemeit Népoktatásunk magyarsága, Budapest, február 29. A közoktatás állapotáról szóló 24-ik miniszteri jelentésnek népoktatási részét a képviselőháznak úgy közoktatási bizottságában, mint plénumában többféle szempontból tették megbeszélés tárgyává, csupán azon adatainak oldaláról nem méltatták, melyekben a most képződő és jövendő Magyarország körvonalai rajzolódnak le. Érdemes lesz tehát, úgy véljük, ezekkel is foglalkozni egy kissé. Lássuk: Az 1890. évi népszámlálás szerint az ország 150 millió lakosának még csak 48,52 százaléka (73 millió) magyar ajkú. Az általános népszámban tehát és az 1890- iki adatok szerint a magyarság még nem teszi az összes lakosság felét, még kevésbé abszolút többségét, jóllehet már nincs meszsze tőle. Négy év múlva azonban, vagyis 1894- ben az ország összes tanköteleseinek körében (2,884.835) a magyar elem(1,464.909) már elérte az 5075 százalékot, vagyis már abszolút többséget tüntet fel, mely ma még gyönge ugyan, de ha közegészségügyi és közgazdasági viszonyaink javulása tartós lesz, és ha népoktatási érdekeink előmozdítására évről-évre mind több és