Fővárosi Lapok 1896. november (301-330. szám)

1896-11-01 / 301. szám

a _____________________________ __ megnyerni a törvényhozásban, a társadalomban, a napi sajtóban. De hát, sajnos, nem történt; maguk a közvetlenül érdekelt tényezők sem igen érdeklődtek a kultúrpolitika ügyei és kérdései iránt; legalább nem úgy és nem annyira, mint ahogy lehetett és kellett volna. Így történt aztán, hogy az 1867. óta megválasztott képviselőházakban alig érdeklődött egy-két ember a közoktatási tárca és az ahhoz fűződő eminens közérdekek iránt; Így történt, hogy újabb időben is, mikor a közoktatási tárca, a mi helyzetünkben valamennyi közt a legfontosabb tárca költségvetését a Házban tárgyalták, jóformán üres padok előtt folytak a tárgyalások, alig törődött a kérdésekkel egy-két képviselő, mert a honatyák hasonlíthatlanul nagy része vagy nem értett, vagy nem érdeklődött az ügyek iránt. Azt hitték nagy tévesen, hogy amiről a közoktatási tárcza keretében szó lehet, az legfölebb csak a tanítókat, a tanárokat érdekelheti, azontúl senkit. Nem kapiskálták és tán most sem kapiskálják elegen, hogy e tárcza keretében az egész nemzet vitális érdekeiről van szó, melyeket a mindenkori közoktatási miniszterek csak úgy képesek híven és eredményesen szolgálni, ha a törvényhozás megadja nekik az arra szükséges anyagi eszközöket is. Így történt végül, hogy a közoktatási miniszterek, az általuk képviselt roppant fontosságú állami és nemzeti érdekekkel együtt úgy az országgyűlésen, mint a közfelfogásban elszigetelten maradtak, minek következménye aztán az lett, hogy kultúrpolitikánk, mely az egész nemzetet minden rétegében mélyen kellene hogy érdekelje, megmaradt mind a mai napig szűkös keretű tárcapolitikának, egy olyan elszigetelt szűköskörű szakpolitikának, melylyel csak a szakköröknek lehet és kell törődni; amiből aztán ismét az következett, hogy a közokt. tárcza, daczára a reá váró óriási feladatoknak, megmaradt mindmáig a legszerényebben dotált miniszteri tárczának, amelynek ügyeit úgy szokás tekinteni, mint szigorúan szakszerű ügyeket, minek péld. a vízépítészet, vagy az ebdah gyógyítása stb. Ebből a szűkkörű tárczakeretből kell kiemelni kultúrpolitikánkat; e keretet szét kell feszíteni oly széles körűre, hogy abba az egész nemzet beleférjen. Ebben az érdekben tegyék meg jövőre a magukét mindazok a tényezők, kik és melyek a múltban többé-kevésbbé elmulasztották; tegye meg ki ki a magáét, ki szóval, ki tollal, ki tettel. Vajha Wlassics szavainak ilyen nevelő hatása lenne országszerte ílandóságnak ez ódon birodalmát, nehogy valamiképpen fejünkre dőlvén, eltemessen, s majd azt mondják reá pár száz év múlva az akkori régészek: «Ez a jól boltozott, erős koponya valami antidiciviális tökfakónak a koponyája lehetett. Nincs ebben semmi lehetetlen. A szobránczi határban kiásott jámbor cseh vitéz koponyájára is ráolvasták, hogy az egy ősrégi «soko» majomnak a feje. A másnap napvilágra került sírfeliratból aztán kiderült, hogy az bizony a Hans Bramek feje, aki Giskra bandájához tartozott, kedves embere volt a szilaj cseh urnak és egész életében — lovat vakart. Lovászlegény és nem soká majom volt az istenadta. ANevető Kengurudban mindannyiszor csúnya kárörömöt éreztünk, valahányszor egyegy archaeologiai krajzler felsülése tudomásunkra jutott. Ez valószínűleg onnanvolt, mert mi, laikusok, ezt a komoly foglalkozást nem igen tudjuk érdeme szerint méltányolni. Mi lelkesedünk, irkálunk, agitálunk, dicsérjük és leszóljuk a «dolgokat, egyéneket és alakzatokat» (Pauler), de nem értjük azt a bizonyára nagyon méltóságos, nagyon hasznos és szigorúan tudományos elvhivatást, mely a maga legszebb gyönyörét, egyegy silány tepsinek, téglának, rozsdás csatárnak, egy-egy ócska patkónak, vagy más ily becses szemétnek latin terminusokkal megspékelt fölmagasztalásában találja meg. Valaki, — mondjuk, hogy Schlieman, — fötásat egy hajdanra nagy történelmi jelentőséggel biró várost, — mondjuk, hogy Tróját, —s megtévőn minden emberileg lehetőt, hogy az ott napvilágra hozott régi emlékeket megmentse a tudomány számára, azt kívánja tőlünk, hogy becsüljük a fáradozását, mert nem ok nélkül törte magát, ez renden van; ezt értjük. Értékes és tanulságos dolgokat mentett meg a kulturhistóriának, megérdemli tehát, hogy tiszteletreméltó fáradozását figyelmünkkel ajándékozzuk meg. Egy másik valaki azonban, mondjuk, hogy dr. Leerkopf Richárd, szintén odaáll elénk a fórumra és oly hangon, melyben benne van az is, hogy mi, laikus hallgató közönség voltaképpen fölöttéb buta frekvenczia vagyunk, — Így szólt: «Hosszas és küzdelmes fáradozás után, tisztelt uraim, sikerült megtalálnom azt a históriai nevezetességű, sárga fogantyús,5 cm. hosszú, 11/1 cm. széles pengéjű, kiválóan érdekes főnicziai bicskát, melyet Scipio Africanus minor saját kezűleg tisztogatta meg vacsorájához, példaadás okáért, a fekete retket.» Sokan indítványozták már, hogy ennek a tudományal való bosszantó nagyképűsködésnek be kellene már egyszer csapni valahogy az útját, de ahelyett, hogy ezért értek volna, a régészeti specterátusok gárdája évenként szaporodott. A hiba különben nem ezekben az élelmes boltosokban van. Elvégre mindenki úgy keresi az érvényesülést, ahogy tudja. Ybl Miklós palotákat, templomokat épített, Munkácsy képeket fest, Báli Mihály felakasztja az apagyilkost. Van egy ragyás kis borbély az utczámban, az meg olyan zseniális találmánynyal pödli ki a művészetére bízott bajuszt, hogy azt aztán csak a legerősebb borszesz áztatja (és perzseli) szét. Az archaeológiai tudomány e fontoskodó .......................................................................... ——— ■ ■ , ■■a harczosai, akik, — valamint egykor a nemes lovagok lábanyomában a gyalogos pikszidáriusok. — bölcs óvatossággal rendszerint az igazi tudósok háta mögött szedegetik össze az általuk elpotyogtatott eszméket (és ibrikeket), kivonulnak nyáron a provincziára, s onnan jelentik férfias önérzettel az újságoknak. «N. N. jeles fiatal tudósunk Szeged vidékére régészeti tanulmányútra indult. A kitűnő tudós reméli, hogy az ott jelzett pogány sírokban nagyfontosságú leletekre bukkan». Ilyenkor ősz táján visszajönnek egy csomó régi holmival a provincziáról és ismét bejelentik az újságoknak: »N. N. jeles fiatal tudósunk visszatért . . .« stb. Itt aztán föl van sorolva, hogy a jeles fiatal tudós micsoda pogánysírokat túrt szét és miféle nevezetes pitykéket, zablákat, rezeket, vasakat, patkószegeket, téglákat és csontfityingeket szedett össze annak a vaskos értekezésnek az anyagához, melyet erről az országos fontosságú leletről írni fog. Mi pedig csak bámulunk, tudatlanok lévén, s szinte sirva fakadunk szégyenletünkben, hogy miért nem találunk mi is ily pogány sírokat, amikor annyi van szerteszél a hazában, hogy nemsokára nyilván még az Akadémia padlásán is találni fognak egyet. Hanem hát nem oda Buda! Elhatároztuk a «Nevető Kenguru»-ban, hogy megalapítjuk az «Első Hazai Pogánysir Fölfedező Részvénytársaságot», s a tömeges fölfedezést 1897. április 1-én fogjuk megkezdeni — először hihetőleg a külső kerepesi uton, vagy a bilatori gátnál. Lesz ott is pogánysir elégi __________FŐVÁROSI LAPOK.____________ 1896. november 1. Vasárnap. A gyújtogatók. Budapest, október 31. Ez a legtalálóbb neve annak a pártnak, mely a nép barátjának nevezi magát s e tetszetős köntösben nagy energiával járta be az országot, s különösen a szegény felvidék kunyhóiba dobálta bőségesen a felekezeti fanatizmus tűzcsóváit. Ez a nevezetes torzszüleménye a hecczkápláni túlbuzgóságnak, most, mikor a magyar nemzet felébredt közszelleme erőteljes és egészséges megnyilatkozással jóformán összetörte vérmes reményeit, forradalmat kiabál s a legszemenszedettebb hazugságokkal igyekszik a szabadelvű párt számlájára írni azt a gyújtogatást, melyet elkövetett, nyilván azzal a tendencziával hogy így majd elkerüli czudar törekvéseink és eszközeinek ódiumát. Mindazon kerületekről, melyekben jelölteket állított, telekiabálja a világot rémséges históriákkal, amelyek soha meg nem történtek, ostromállapotok viszonyait festi művészi hyperbolákkal az érzékeny papgazdasszonyok okulására s általában azt igyekszik elhitetni, hogy csúfos vereségét a kormányhatalom erőszaka és törvény-—— ■ ----— ■ ............— —-i.- ■ .............év tiprása okozta csak, nem pedig a választóközönség józan, higgadt, megfontolt és igazságos ítélete. Ámbár a hecckáplánok czikkeit, förmedvényeit és rémhíreit egyes plébániák ismert parazitáin s a jámbor sekrestyéseken kívül nem igen szokták komolyan venni, mégis most, a diadalmas liberalizmus új korszakának hajnalán czélszerű lesz a néppárti izgatások korlátozásai érdekéből is megfigyelni és megelőzni azok hatását. Mert lehetetlen tűrni elvégre is, hogy az a féktelen terrorizmus, melylyel a hecckáplánok a felszított izgalmakat állandósítani törekszenek, a nemzetnek hacsak egy csekély töredékét is megtéveszsze s arra a meggyőződésre hajlandóvá tegye, hogy a néppárti hazugságokból talán mégis igaz valami. Mert nem igaz azokból egy árva szó sem. A néppárt csuhás kolomposai egyszerűen számítanak arra, hogy azokról a vidékekről, melyek jóhírnevét a megelőző választási küzdelmek idején mesterségesen túlzott lármával sikerült megrontaniok, most csak annál könnyebb lesz új botrányoknak hírét világgá kürtölniök, így kapaszkodnak bele a szegény Nyitrába különösen, melynek tekintetén a néppárt áldatlan portyázását megkezdette, s amelynek izzó talaját annyira elvesztette lábai alól, hogy a tizenegy kerületből mindössze egyetlenegyet sikerült elfoglalnia, azt sem azért, mintha a néppárti elvek buzgó híveiből tennék ki a választók többsége, hanem inkább az ellenjelöltek személyes viszonyainál fogva, amelyek egy különben jólelkű (s reméljük, már nemsokára szabadelvűpárti) plébánost soha sem remélt mandátumhoz juttattak. A többi kerületben — minden szemtanú bizonysága szerint is — az annyiszor felhánytorgatott hatalmi eszközök és túlkapások igénybevétele nélkül a törvények szigorú megtartásával folyt le a választás. Nyitra megye legderekabb férfiai vezessék e nagy és igazán lélekemelő aktust, melyben a józan választók igazságos és előre látott ítélete a liberalizmus zászlóját oly fényes diadalra segítette.