Új Fővárosi Lapok, 1897. július (1. évfolyam, 9-21. szám)
1897-07-01 / 9. szám
I. évfolyam 9. szám. 1897. Julius 1. Csütörtök ^ fr r uj ^ Egész évre 7 frt, félévre 7 frt,/4 évre 3 frt 50 kr.,egy Hóra 1 frt 20. Meg isjenik mindennap, hétfőn és ünnep utáin is. Egyes szám ára: helyben 4 fír., vidéken 5 kr. Felelős szerkesztő : J. VIRÁGS ÉS A. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : Práter-sttcza 44. szám. Előfizetések és hirdetések fölvétetnek a kiadóhivatalban. Jubileum. Hymenhirek közt, hol csak ifjú szivek Örök üdvéről Írnak a lapok : Huszonötéves boldog frigyetekről, Bámuló szemmel hymnuszt olvasok. Nem mese hát a szerelem hatalma? Nem perczig él csak ! Állandó, örök ! Ki véghetetlen tengerére téved, Nem lesz-e abból mind hajótörött ? Törhetlen volna hát a női hűség? Nem ejtené meg csáb és alkalom ! Hitünk, bizalmunk légben épült várát, Nem dönti hát le minden fuvalom ! Oh, bár előttem ez a drága ünnep, Remélni én már ebben sem tudok, Örök lemondás ostorától űzve, Bizonytalanba, czél nélkül futok. Ha volna, oh ha volna egy sugár, csak, Mely beragyogja sötét éjjelem : Érezném én is üdvödet egy perezre, Mindenható, nagy, csodás szerelem ! • Dengi János: A nyomtatott betű. Budapest, junius 30. A betű megöl, a betű keresztre feszít, a betű az átok az emberiség sorsán. Ki mondta ezt, már nem tudom, hallottam valahol, mint egy megbomlott tudóskoponya szülöttét és megmarkolta a telkemet ez a mondás. Miért? —Valami rettenetes gyűlölet, véresen buta őrület van ebben a pár szóban, mert a betű minden, a betű az élet, és az emberiség sorsa ott van abban a kicsi ólomrudacskában, ami kikerül a szedő szekrényéből és beröpüli a világot, fényt, világosságot hordva magával. És az ember maga, a természeti ember, gyűlöli a betűt. Miért, mi ennek az oka? Állati sorsra született-e a természet ura, aki főt hord törzsén és dorongot kezében? A föld legnagyobb gondolkozói tűnődve állnak meg e kérdésnél. Miért irtózik az ember a világosságtól? Állati ösztön ez, avagy öntudatos védekezés a czivilizáczió átkai ellen? Inkább ösztöne. Az ember óhajtja úgy leélni az életét, a mint az legkényelmesebb. A czivilizáczió fáradalmakkal jár, s nincs önkéntelen asszimiláczió az életben. Az ember ott akar maradni az első nótánál, amit az édesanyjától tanult, a fűnél, a fánál, a virágnál, ami gyermekei szemében szépnek látszik. Az ember gyermeknek és jónak születik, a társadalom és a czivilizáczió teszi gonosszá és rabbá.— Eddig jutott Russeau, eddig vagyunk még ma is. Az ember sorsa rejtélyes éjszaka, amibe a betűnek kell fáklyát gyújtani, félelmes és szomorú az Ádámi tragédia, és soha sem fogunk megnyugodni tudni abban az Isteni — Adj innom, szomjazom ! — szól a férfi és készséggel nyújtja korsóját a nő feléje. — Nem friss ! — mondja amaz s megsimitja arczát és homlokát. — Igyál emebből, ez majd felébreszt egészen , mert a viz a forrástól idáig érve langyos lett. Az erős ember tetszőleg csettintett nyelvével, amint a második korsóból jót húzva szemei felragyogtak. — És most adj ennem, éhezem ! szólt a nő kérőleg. Csakhamar mind a ketten falatoztak. — Mit álmodtál oly rosszat, hogy engem is ütöttél hánykódásaid közt ? Beteg vagy ? — Sok-sok bajom volt, épen te veled és dühöngtem emiatt. — És mit vétettem ? — Azt álmodtam, hogy összefűzve hosszú vándorútra indulánk és te mindig sietve jártál előttem könnyű lépteiddel, a mig engem testem súlya lassúbb menetre késztetett. Nehezen bírtalak követni és boszankodva tartottalak vissza. De utunk igen keskeny volt s egyfelől mélység, másfelől a hegy határolták, így hát egynek elől kellett menni. „Én megyek elöl!“ — kiáltám--a vezetés joga engem illet!“ Te megálltál és a hegy lejtőjére lépve engedtél előre menni, de mégsem maradtál mögöttem, hanem folyton a hegy oldalán mellettem haladva még magasabbnak látszottál nálamnál s mindig felfelé akartál a hegyre menni, mondván, hogy onnét szebb kilátást nyerve többet élvezünk. tanításban, a mi bizalomra inti a lesújtott Ádámot. * Az ember pedig küzd és szenved. Szenvedve küzd, mert érzi, hogy nem szenvedésre és küzdésre született. S megdöbbenve látja, hogy akár akarja, akár nem , odakerül a betű, a czivilizáczió kerekei alá, ami összemorzsolja benne mindazt, ami természetadta szép és jó. Itt vagyunk. Az ember nem imádja többé a kék ég szemét, nem a duzzadó erejű föld leányát, a ringó virágot, nem a lombos, zöld fát. Az ember pennát vesz kezébe, asztalnál görnyed és betűt betű mellé ragaszt. Itt kezdődik a czivilizáczió. Az ember olvas, az ember ír, s az lesz a betű győzelme, ha úgy él az ember, amint írja és olvassa. Az emberben még mindig az állat győz, ha birokra kel a természet adta ösztön és az isteni szikra. Az ember összeroskad százszor e tusában, de mindég felemelkedhetik. * S így van ez jól. Szomorú és szenvedő a sorsunk. De a szenvedésnek vannak virágai, a szomorúságban akad megnyugtató, pihenő, derűs sugár, — a mi nem más, mit a betű világossága, a fáklya, a mint a sors rejtélyes éjszakájában magasan lebegteti az Örökélet géniusza, k. AZ „UJ FŐVÁROSI LAOK" TÁRCÁJA. Lánczos rabok. — (Allegorizált kísérletezések a lelki világból.) — — Az Uj Fővárosi Lapok eredeti tárczája. — Virágos mező határán, lombos erdő szélen, eltikkadva a nap hevétől, két rab pihen a hús, árnyas lombsátor alatt. Lábaikon egy könnyű, de erős láncz s egymástól messze nem távozhatván, csöndesen szunnyadozva hevernek. Az egyik erős, izmos, martiális alak, a másik sokkal gyöngédebb, finomabb alkotás. Urok — az Élet ,őrül — a Sors. Most csak fél szemmel figyel rájuk , mert tudja, hogy az alvók és az álmodozók meg nem szöknek, csak arra kell figyelni, ha ébredeznek. Az erősebb mellett egy bot hever s nehéz tarsolyából egy kenyér barna héjjá komolykodik és szép piros sonkadarab nevet elő fehér szalonnájával, míg a másiknak közelében két korsó áll szerényen, illedelmesen. Az erős férfi nyugtalanul hánykódva mellette heverő botját szorongatja, mintha felugrani és ütni akarna. Másik kezével is nagyokat dob erre arra és nem sejti, hogy mellette heverő társának tagjai mily veszedelemben forognak ökle miatt. — Az föl is ébred most és felülve türelmesen vár, csak amikor látja, hogy amannak nyugtalansága már érthetetlen panaszhangokban tör elő az öntudatlan szenvedés miatt,akkor ébreszti fel őket is. Én nem akartam hegyet mászni s türelmetlenül ránték egyet a lánczon, te visszaestél félig eszméletlenül. Én vittem terhedet, amig bírtam s aztán letettelek, várva, hogy teljesen magadhoz térj. Nagyon sajnáltam kíméletlenségemet, mert szivem rossz nem volt soha és most, látva a vérző sebet, bántam s szégyeltem azt. Te, feleszmélve, harag nélkül indultál újra útnak, ismét elől és felfelé. Engem megint a vak düh fogott el , mert hisz én vagyok az erősebb és ne tudnálak téged korlátozni ? Átkaptalak derékon és — — mi történt ? Nem tudom. Te eltűntél s helyetted egy türelmetlen paripa ágaskodik s toporzékol alattam. Nem használ neki a sarkantyú és a vessző. „Nemes vér ! — gondolom — kötődik , de majd megadja, magát, csak várjunk! És én vártam, vártam sokáig, az éhség gyötört már, majd elaléltam és egyszerre csak azt látom, hogy paripámnak szárnyai nőttek és repül, repül feltartózhatlanul fel-fel a magasba, a mig én alértan esem el az utón s meilebeui hosszan nyúlik el a lehullott bilincs. Újra eszmélve, megint téged láttalak fölém hajolva, szelíd mosolylyal, angyal-szárnyakkal, teljesen szabadon, égő ajkaimat hús forrás vízzel enyhítve. „Ember, paripa, angyal és mégis mindig Te! Hány alakban változol?“ — kiáltok reád bámulva. Szavaimra te, méltóságos komolysággal arczodon szólalsz: — Állatnak néztél s mint olyannal kívántál velem bánni, hogy uralmadat bizonyíthasd felettem. De nékem lelkem ereje szárnyaké. Lapunk mai száma 12 oldal