Fővárosi Lapok 1901. január (1-4. szám)
1901-01-06 / 1. szám
4 FŐVÁROSI LAPOK keresztény lesz ott is a világ. Az európai illem és az európai erkölcs hódít a kis betűk által s bizonyos, hogy a huszadik század elején Japánt a megtértek közt kell üdvözölnünk. Istenem, ha ilyen hamarosan művelődnek a népek, mi lesz akkor az emberiségből ? Lám, itthon is mennyi a műveltség és mily kevés a kenyér . . . * Utoljára hagytam azt a kis nyomorult kézbesítőt, aki a népszámlálás halottja. A szerencsétlen a Dunába ölte magát, mert nem bírta a sok népszámlálási ívet kikézbesíteni. Kis eset ez az eset, de nagyon érdekes, hogy már olyan sokan vagyunk, hogy azért is elpusztul valaki, mert nem tud megszámlálni bennünket. A huszadik század elején ... párbaj. A fekete völgybe kanyarodó gyalogösvény mellett megáll a két bérkocsi! Az elsőből Gózony szállott ki, s Martinovics főhadnagy, a másodikból Ábrahám, a kaszinó alelnöke s az orvos, kikötőszereket s egy táskát vitt a kezében. A fű még egészen nedves volt a harmattól s a mint beljebb haladtak az erdőben, sóhajtva rázkódtak meg a gályák és sötét vizcseppeket hullajtottak rájuk. Egészen sötét volt a völgynek ez a része, mely a hegység északi oldalában fekszik, olyan mélyen, hogy csak a déli órákban éri egy kis napsugár. Titokzatos zúgás hallatszik benne folytonosan, talán valamely távoli vízesés hangja, vagy a túloldalon elterülő nagy város idáig szűrődő lármája. — Azt hiszem, mi vagyunk az elsők — szólt Martinovics. Ő ment elül, utána Gózony, állig burkolódzva széles mencsikofjába. Hátul a doktor és Ábrahám. A doktor kiváncsi volt a dolog okára s Ábrahám halkan magyarázta neki: — Tegnap történt a kaszinóban. Politikáról volt szó, Alpár védelmezte a kormányt, Gózony pedig oly hevesen szólt ellene, hogy mindnyájan csodálkoztunk. Ő ritkán szokott így heveskedni. Egyszer aztán kicsúszott a száján, hogy aki ilyesmit védelmez, az nem is lehet tisztességes ember, azt hiszem, így mondta. Utóbb aztán maga is sajnálta, hiszen tudja, doktor úr, hogy Alpárnak milyen régi barátja. El is szerettük volna simítani az ügyet, de nem lehetett, Alpár tartalékos tiszt s a sértés nyilvánosan történt . . . A doktor gyanúsan hunyorgatott a szemével: — Hát izé, csakugyan nincs asszony a dologban? Ábrahám vállat vont. — A világ ilyenkor sok mindent beszél ... Én nem hiszem. Meg aztán gyerekjáték az egész dolog. Gózony azt mondta, nem is lő. — Uraim, megérkeztünk — szólt Martinovics. Csinos tisztás volt a patak mellett. Az orvos mindjárt letette a táskáját s a szereit kirakta egy kendőre. Martinovics körüljárt, s figyelmesen vizsgálta a helyet, majd Gózonyhoz fordult, aki a fák közé bámulva, szivta cigarettjét: — Kissé izgatottnak látszol. Nem iszol egy kis konyakot ? — Köszönöm, reggeliztem otthon. — Nincs valami mondani valód ? — Nincs ... Azaz, hogy . . . Martinovics megfogta a kezét s komolyan a szemébe nézett: — Hát még mindig azt állítod, hogy az az ostoba szóvita ... — Persze, hogy azt állítom. Hiszen úgy van. És éppen ez az, ami bánt. Szégyellem magamat, olyan gyerekségnek tűnik fel ez a dolog előttem ... De mit fontoskodtok valamennyien? Ismét úgy tessz, mintha nem hinnél. Komolyan, nem értelek benneteket. Hát mi más oka lett volna? Hiszen tudod, hogy Ernő a legjobb barátom s mindennapos vendég a házamnál... Kissé ingerült hangon mondta ez utolsó szavakat, aztán hirtelen elhallgatott, mert a tisztás túlsó részén kibukkantak az erdőből az ellenfél segédei. Két katonatiszt, hátul az orvos és Alpár. A segédek köszöntötték egymást, aztán tanácskozni kezdtek. Alpár leült egy fatörzsre s a körmeit csiszolgatta. Világos tavaszi kabátban volt, szürke köcsögkalappal. Fehér nyakkendője s a szokottnál magasabb inggallérja kötekedően, élesen vált ki a lombok alatt terjengő homályból. Hosszúkás, finom arcán, rózsás, csaknem nőies bőrén most valami végtelenül fanyar bágyadtság ömlött el, egy álmatlanul töltött, vagy átdorbézolt éj hatása. Martinovics, akinek leghosszabb lába volt a segédek közt, kimérte a harminc lépést Aztán megtöltötték a pisztolyokat s a feleket odaállították a távolság két végére, Alpár a lombok aljába került, Gózony pedig egészen a patak partjára. Most néztek egymásra először, hidegen és közömbösen, mint két vándor, aki az országúton szembejő. Martinovics a kezükbe nyomta a pisztolyokat, Ábrahám pedig gépiesen hadarta: — Mielőtt e párbaj megtörténnék, még egyszer felszólítom önöket, uraim, hogy béküljenek ki egymással. Nem akarnak kibékülni ? Akkor hát Alpár lő először. Amíg harmincat olvasok, célozhat, azután már nincs joga lőni. A lövés után élülről kezdem az olvasást és amig ismét harminchoz jutok, célozhat és lőhet Gózony. Gyorsan eltávoztak valamennyien s a fatörzsek mögé rejtőztek, csak a két ellenfél maradt ott. Ábrahám egy széles tölgy mögül kiáltotta : — Egy . . . kettő . . . három . . . négy . .. Erős dörrenés hallatszott s fehéres füst takarta el Alpárt. — Egy .... kettő .... három .... kezdte újból Ábrahám. Gózony fölemelte pisztolyát, egy ideig célzott, majd ismét lebocsátotta. — Tizenöt . . . tizenhat. . . tizenhét. . . Ismét fölemelte, de látszott, hogy erősen reszket a keze. — Huszonegy, huszonkettő . .. Most megvillant a cső s nyomban utána dördülés. Alpár egy kissé megrázkódott s leeresztette karját. Ábrahám volt az első, aki széles nevetéssel jött elő: — No, most legyen vége a dolognak .. . Béküljetek ki, urak . . . De Alpár hirtelen tántorogni kezdett s kiejtette a pisztolyt kezéből. Ábrahám odarohant hozzá. — Megsebesültél ? — kiáltotta. Alpár nem felelt, hanem arccal bukott a fűre s nem mozdult többet. Az orvosok, a segédek előszaladtak, letérdeltek hozzá s kigombolták a ruháját. Gózony egész testében reszketve fordult félre