Fővárosi Lapok 1901. május (18-21. szám)

1901-05-05 / 18. szám

XXXVIII. évfolyam. 1901. május 5. 18. szám. APOK HETILAP. Szerkeszti REXA DEZSŐ. K közös sir. Egressy Gábort, Fáncsy Lajost, Garay Jánost, Hegedűs Lajost, Kövér Lajost, Kempelen Győzőt, Tusznyay Kálmánt, Márkffy Somát, Reviczki Szevért, Remellay Gusztávot, Récsy Emilt, Sárossy Gyulát, Szontágh Gusztáv Adolfot, Tassner Antalt, Udvarhelyi Miklóst, Vahot Sándort és Zilahi Kiss Károlyt eddig a nemzeti kegyelet őrizte sírjaikban. Jeltelenül, elhanyagolva egyé sem volt, s ha más nem is, az emlékezés gyakorta ült könyező szemmel az orgonabokrok árnyában lévő hantjuk mellett. Van valami lelkesítő, ambíció-fejlesztő, valami fenségesen elragadó egy egyszerű sírban, a­melynek dísztelen kőoszlopán egy nagy férfiú neve diszlik. Hitünk szerint a mausoleum, a pantheon inkább látványosság, mint nemzeti szent hely és hatás szempontjából többre becsül­jük Kossuth Lajos mostani nyugvó­helyét, mint a majdan felépítendő pazar sír épületét. Az anya­föld és az anyaföldből lett, anyaföldé lett ember találkozása ott sokkal inkább hat a fogékony lélekre, mint a márványoszlopos, mozaikos palota. Megváltjuk őszintén, nem puritanizmusból, de az áldott földhöz és a szabad éghez való ragaszkodásból nem vagyunk barátjai a mauso­­leumnak. Ezért szerettük mi ama fenti nagyjaink egyszerű­eír ott kint a kerepesi temetőben. Olyan festőien szép, nemesen egyszerű, a magyar költőhöz, a magyar művészhez méltó volt az a sír és most, hogy ismét írnak róluk a lapok és hire jó, hogy a főváros exhumálja és áthelyezi — kétségbe vagyunk esve a magyar közönség s a magyar szellemi világ indolenciáján! Kétségbe kell esnünk, a­mikor olvassuk, hogy nagyjaink maradványait egy közös sir mélyébe helyezik, s holttesteik ott fognak találni most már örökké tartó megnyugvást. Hát hogy lehet az, hogy Egressy Gábornak, Fáncsy Lajos­nak, Garay Jánosnak, Lisznyaynak, Sárossy Gyulának, Vahot Sándornak nem jut egy külön hant . . . hanem azokat majd egy sirveremben helyezik el, és ha valakit a kegyelet elvezetne egy kedvenc alakjának sírjához, — az ne mehessen oda, ne áldozhasson a nagy szellemnek egy bensőséges érzést, — mert sírja nem lesz többé! Hát ehez igazán magyar felfogás kell — hogy így történjék — és tegyük hozzá, hogy ahoz székesfővárosi szűkmarkúság szükséges. Mert minekünk mindenre van pénzünk, egyedül a közegészség és a kegyelet tényeire nincs. A párisi világkiállításba bele lehetett ölni vagy százezer forintot, de azoknak, a­kiknek azt köszönhetjük, hogy a magyar főváros ma magyar és hogy a magyar kultúra ma kultúra, annak nem jut a magyar földből több hely, mint a­mennyit a­ mérnöki hivatal a közös sírra kiszab . . . Va­jon mibe került volna az, ha most ugyanazon sírkő alatt külön sírba helyezik őket ? És mibe került volna azoknak a gazdag inté­zeteknek és társulatoknak, a­melyek évente oly nagy summa pénzeket osztogatnak szét különböző meddő célokra ? Ámde az elhunytakra nem jut! Hazafias keserűség szólal meg most ben­nünk, mert jól tudjuk, hogy a­mely nemzet nem becsüli meg érdeme szerint nagyjait, az a nemzet veszendőben van! És mintha minekünk annyi nagy emberünk, a fentieknél nagyobb emberünk volna, hogy azok elhomályosítanák emezeket! De hisz szemet szúró a rettentő dekadencia, a­melynek az átkát viseljük, s a­mely alól szabadulni alig van reményünk . . . . És most tegyük közös sírba nagyjainkat, — mert az kevesebbe kerül I­liexa Dezső.

Next