Fővárosi Lapok 1901. június (22-26. szám)
1901-06-02 / 22. szám
306 FŐVÁROSI LAPOK Egy arckép a falon. Ami je suis la Solitude Musset. Ez itt körülöttem mind temető: a kihalt érzések temetője. Emlékek . . . Mogorva nagy karosszékben ülök az ablak mellett. Bágyadtan sorvadozik ez a szürke novemberi délután s szótlan az egész élet. — Szegény öreg száraz fa ott lent az udvaron ! Mintha egy nagy kiáltás rekedt volna meg odvas törzse torkán : kétségbeesetten nézi elemésztett karjait. Azok a szürke, fáradtan tovagomolygó foltok az égen , — azok az én gondolataim. Valami nehéz, éber álom töprengő gondolatai. Sietnek, — soh, mily unottan húzódnak el a vakszürke láthatár fölött. Ég ? Nem is ég ez . .. szemfedő, egy elhagyott halott szemfedője. Sőt szomorúbb annál is, mert a halálnál is sivárabb életet takar le. S a felhőgondolatok csak gomolyognak tovább : sötét egyvelegbe szövi össze őket a bús novemberi múzsa. Egy — kettő — három ... Az esőcseppek stoikus nyugalommal hullanak alá az ereszről, olvasom őket s eltűnődöm , hátha valami titokzatos rhytmus van koppanásukban ? Egy — kettő . . . ütemre akarom fogni őket, de nem tűrnek kényszert: hol sebesebben, hol lassabban hullanak, csak úgy nem, ahogy én akarnám. Sőt még nekik áll följebb, mert most különös mérgesen hullanak a földre. Hát hiába ! Sorsunkon változtatni ? Ah istenem . . . S a cseppek gúnyosan kacagva koppantják oda a feleletet a téglára : ha — ha — ha - meg — mit — a — kar —szegény — bolond — ha — ha ! Ez itt körülöttem mind temető : a kihalt érzések temetője. Emlékek . . . Valaki nesztelenül besuhan és leül mellém az ablakpárkányra. Arcát nem láthatom, mert háttal van a világosságnak, de érzem, hogy mosolyog s szemei ábrándos élettel vannak tele. Jó barátom, az ifjúság az , az én eltűnt ifjúságom. A sok jó barát közül tán ez a leghivebb hozzám. Gyakran fölkeres, s együtt csöndesen elbeszélgetünk, s úgy siratjuk meg halottainkat: a sok szép reményt s nemes ideált. Csodás hangszere van e barátomnak : egy édes hangú mandolin. Húrjai mintha szép fiatal lányok szemsugaraiból volnának szőve, szelíd mosolylyal szólnak hozzám. E hangszeren játszsza el barátom kedves dalaimat. Emlékeim ezek. Oh, a múlt ! Micsoda áldott szó ez? S azt mondják, nem lehet rajta változtatni : mi édesebb van ennél? A kapott csókokat soha senki nem veheti el tőlem, sem a világ, sem ő, — oh, még én magam se foszthatom meg magamat tőlük. E csók örökké az enyém. Az emlékek szerelme örökös. Kedves dalok ezek. Barátom csöndesen súgja őket a fülembe s mosolyog. Oh, mi lesz velem, ha ez a barátom is elhagy, vagy meghal? Olyan leszek, mint az a száraz fa ott lent az udvaron . . . Barátom nem felel, csak mosolyog és tovább dalolja az ifjúság szép tavaszi dalait. S én kezembe ásva fejemet, hallgatom, hallgatom . . .* Előttem a pompéji-kék falon egy arckép függ. Fehér alakot ábrázol. Talán női alak . . . Igen, hisz a termet édes körvonalai oly bájosan mosódnak el a környező sötétben. De az az arc - oh mily jól ismerem én ez arcot, s most még se látom. Sötét bennem ez a novemberi délután s oly homályosak és fáradtak az érzések, melyek lelkemben szoronganak. Halkan járnak-kelnek azok a félhomályban, mint ahogy a haldokló ujjai tapogatóznak, melyek láthatatlan billentyűkön s oly siket fehér hangban játszák le annak a hosszú darabnak a fináléját. Tán elzsibbadt a szemem ? Két kezemet összetéve homlokomon, nézek, mélyen lenézek gondolataimba , meglátom-e? E pillanatban úgy érzem, a mandolin forró nyaka szinte arcomhoz ér, húrjai szinte mosolyognak, és egyszerre csodás hangtól rezdülnek meg. Ah, ez az a hang ! — Hogy írjam én le e hangot ? Színe meleg erőmészin, érintése forró, mint a Carmen, szeme pillantása s illata bóditó, mint a jázminé; édes, de a fájdalomtól édes, olyan, mint a lázbeli álmok boldogsága, melyeknél az ember megadó fatalizmussal érzi előre a véget. Ah, de hisz minden embernek külön nyelve van, melynek nincsenek szavai, s mely másra nézve elsajátíthatlan. . . . S most érzem, hogy valami biborszin forró folyam emelkedik föl bennem. Mikor ez a szemem fehéréig ér, valami fényeset látok. S tiszta fényben bontakozik elém a szép fiatalos arc. Felpillantok. A nap sütött ki. Pár nyaláb sugara áttört a felhőzeten s vndoran nevet rá a falra. Ragyogó mosolylyal csókolja körül a kép arany rámáját s kedvtelve nézi azt a nyúlánk alakot. Csakugyan, ez ama női arc . . . De aztán ismét a mandolin nyakához támasztom lüktető homlokom. S annak dalai beleszövődnek gondolataimba. •Ajkaim susognak valamit, — de nem én szólok; a szavak akaratomon kívül születnek meg rajtuk s én meglepetve kérdem: ki beszél az én ajkaimmal? . . . Várjon mit mondhat nyelvemmel az ismeretlen? S ellesem az echo-szerű szavakat...........As-tu réfléchi, combien nous sommes pen organisés pour le bonheur? . . . Ah, ő az, s a távolban föltűnik előttem annak a nagy és komor Gustave Flaubertnek a bús alakja, ő mondja ezt. De mért jut e mondat ép most az eszembe, mikor a napsütötte képre pillantok? Ki tudná megmondani? De úgy látszik, valaki sejti: a bús „viex Galois“ melankholikusan feleli ajkamon. . . . C’est que la tété d’une femme me fait rever a son squelette. Kipillantok az ablakon az égre: oh, mily kérlelhetlenül szürke az. S az élet? E nagy szürke plafonfestménynek a reflexe . . . S pedig furcsa: az ég nem volt mindig ily sötét. Gyermekkorom májusi napjaiban, emlékszem, oly nevetően kék volt az. Szép idők is voltak azok. A lég telve való szebbnél-szebb lepkékkel, s én mily kedvvel hajszoltam e tarka pillangókat a zöld gyepen. Vájjon hová lettek a lepkék ? Hová. Eltűntek a kék éggel. Bizonyára megdermedtek szegények, hisz különben őszszel már nincsenek is lepkék. De azokon a virágos napokon mennyit futkostam utánuk ! Ha aztán nem tudtam elfogni őket s a szép fecskefarkú pillék felszálltak a kék levegőégbe, növekedő bánattal néztem utánuk s tehetetlen kétségbeeséssel nyújtva utánuk görcsbe csukló kezeimet, végre is keserű könyekre fakadtam. Az elérhetetlen . . . Mily keserű szúrás volt