Fővárosi Lapok 1901. július (27-30. szám)
1901-07-07 / 27. szám
XXXVIII. évfolyam. 1901. julius 7. 27. szám. Fővárosi Lapok SZÉPIRODALMI ÉS MŰVÉSZETI HETILAP. Szerkeszti REXA DEZSŐ, péter-pál után. A buzaszentelés könyörgő zsolozsmái elhangzottak és az aratómunka zaja tölti meg a levegőt. Mi városi emberek, a kik a kalendárium júliusi hónapjához rajzolt képből ismerjük az aratás festői mozgalmát, némi nagyzással tekintünk a mezők munkás népére. Mi, akik a nyár hónapjaiban vesszük ki a §-ok engedélyezte szabadságunkat s azt hisszük, hogy a rekkenő hónapok csak hűsölésre, ámbituson való pipázgatásra, filagóriában való quaterkázásra, alkonyi kuglizásra vannak teremtve, azt olyan felfordult világnak tartjuk, hogy akkor legyen valakinél a munka dandárja s hogy épen a hamar sötétedő téli napokon legyen pihenője. Pedig hát nekünk nincs igazunk. A felforditott világ mink vagyunk ; mi, a nyár heréi, az üdülők, nyaralók, turisták és kocavadászok, mi vagyunk azok, akik megfordítottuk a világrendet s a pihenésre szánt téli időben asztalunk fölé görnyedve dolgozunk, hogy azután a munka idején pihenjünk. Mert az a józan ész elemi szabályaiba ütközik, bárha manap már lipótmezei qualitású abszurdumnak hangzik, hogy mi akkor, amikor korán esteledik, mikor rövid a nap, mikor a szemrontó homály hirtelenül jár, mikor az álom ideje leghosszabb, mikor az ünnep a legtöbb, akkor állunk be a taposó malomba, és nyáron, amikor a napsugár játszi verőfénye már a hajnali órákban ragyogóvá teszi a napot s az esti órák is nappali világossággal bírnak, s az ég derűje, fák, virágok pompája, a levegő ereje mind munkába szálit, s mi akkor lustálkodunk. Az ősfoglalkozás munkásai, a kiket nem a kultúra, teremtett meg, de a kik megteremtették a kultúrát — azok bezzeg becsületsértő kifejezéseket használtak volna ellenünk, ha ádámi álmukban előre látták volna azt a munkaidőfelosztást, amelyben mi most élünk. Igen, mi most kinn pihenünk a „Zöld“-ben. Hallgatjuk, mint száll felénk az aratók danája, végig járatjuk tekintetünket a sárga mezőkön és dithirambusokat gondolunk ki a szent természet isteni szépségeiről s hatalmas érzéssel fordulunk a teremtőhöz, a ki felszökkenté az életfentartó gabona sudár szalmáját s annak végébe adta a liszttermő magot. Az örök természet ölén édes büszkeséggel gondolunk az elmúlt munkás évre s gondolatban betekintünk ama kaptárba, a melyben ott áll munkánk szellemi gyümölcse. Átérezzük mindazt, a mi átjárt bennünket, mig vetésünkből aratás lett, örömünk és aggodalmunk megjelenik előttünk s büszkeség fog el — hogy aratásunk — sikerült. Igen, mi, akik az íróasztal, a gép, a munkaasztal, az állvány mellett keressük kenyerünket, mi is csak aratók vagyunk. Velünk, mivelünk, aratunk, de a mi aratásunk sokkal könnyebb, mint a gazdáé, aki télen át vakációz. A Péter-Pál ünnep választja el a mi aratásunkat az ő aratásuktól. Az az ünnep nagy nap. Mi tiszteljük benne az érdem ünnepét, azok a munka ünnepét. Nekünk: Te Deum ! Nekik : Veni Sancte !