Fővárosi Lapok 1901. december (46-47. szám)
1901-12-02 / 46. szám
Szerkeszti MARTOS FERENC. 1900. december 2. 46. szám. XXXVII. évfolyam. Fővárosi Lapok SZÉPIRODALMI ÉS MŰVÉSZETI HETILAP. Kultúránk és Ha az ember egy magyar képkiállítást megtekint és azután összehasonlitja egy párisi, londoni, müncheni nagy tárlattal, arra az eredményre fog jutni, hogy a mi művészeink körülbelül ugyanolyan szellemi eszközökkel dolgoznak, mint külföldi pályatársaik. Közöttük is akad sok igen szép, sőt valóban nagy tehetség — talán több, mint amennyit egy ily kis népnél, mint mi vagyunk, várhatnánk. Művészeink alkalmazzák a külföldön ismeretes módszerek, technikai vívmányok mindegyikét; minden iránynak, iskolának van közöttük híve, méltó képviselője. Ebben tehát nem kell a külfölddel való összehasonlítástól félnünk. De észlelünk más valamit is, ami már nem oly kedvező reánk nézve. Tárlatainkban az arckép és a tájfestmény sokkal erősebben, a genre és történelmi kép, továbbá a szobormű sokkal gyengébben van képviselve, mint a gazdag nyugati népek kiállításain szokott lenni. Továbbá nagyon sok nálunk a könnyedén odavetett, néhány ecsetvonással befejezett kép, melyeknél a művész mintha a lángelme egy lobbanásával akarta volna pótolni a drágább tanulmányokat, gondosabb, fáradságosabb kidolgozást. Mit jelent mindez? A mi szegénységünket! Nincs anyagi erőnk arra, amire a nálunk létező szellemi erőnél fogva képesek lennénk. Művészeink vagy arcképeket festenek, melyeknek ára számukra biztosítva van, vagy egyszerűbb tájképeket, kisebb, sok modellt nem igénylő figurális alkotásokat, csendéleteket, melyekre nem kell sok időt, fáradságot és kiadást fordítaniok, melyeket tehát olcsón odaadhatnak oly vevőknek, akik a képekben csak a tisztességes faltakarót és nem a művészetet keresik. Ha az ily kép nem talál vevőre, a művész vesztesége legalább nem oly nagy. Egy nagyobb szabású életkép, vagy történelmi festmény megalkotása, mely a művész részéről beható tanulmányokat, esetleg több hónapi fáradságot, tetemes kiadó gazdaságnak sokat igényel — merész vállalat, melybe belemenni alig érdemes ott, ahol az oly nagy áldozatokkal megalkotott mű valószínűleg eladatlan marad — nem mintha nem tetszenék, a közönség nem méltányolná a művész érdemes törekvését, hanem pusztán csak azért, mert nem akad senki, aki a művészi alkotásnak megfelelő vételárt megfizethetné. Sokan azt mondanák e jelenségre, hogy oka nem társadalmunk szegénysége, hanem közönye a művészet és különösen a hazai művészet iránt. Hisz nem vagyunk olyan szegények, sok embernek telik itt sok mindenre. Hányan járnak négyes fogaton, isznak pezsgőt, színak havannaszivarokat, látogatnak drága nyaralóhelyeket! Még olyanok is akadnak, akik külföldi művészek alkotásait vásárolják meg. Ha mind e gazdagok magyar műalkotások megvételére fordítanák amaz összegek egy részét, melyeket más mindenféle, részben céltalan kedvteléseikre pazarolnak, mennyit nyerne a magyar művészet! Ennek érdekében tehát nemesíteni kell vagyonos osztályaink ízlését, reá kell nevelnünk, hogy felesleges pénzét a művészet pártolására fordítsa. Nézetem szerint nincs ennél tévesebb felfogás. A műélvezetek iránt való fogékonyság, a műremekek megszerzésére való hajlam nálunk épen úgy megvan, mint az irigyelt gazdag országokban a fényűzés egyéb, mondhatni alsóbbrendű alakjaiban való kedvtelés. Párisban, Londonban aránytalanul több négyes fogat van, mint nálunk, ott több és jobb pezsgőt isznak, több havannát színak. Mégis marad ott a gazdagoknak elég pénzük a művészetnek hathatósabb pártolására, mint a mieinknek. A fényűzés egyes alakjai a társadalmaknak épen oly életjelenségei, mint akár a keresetmódok. Hasonló körülmények között hasonló fényűzési formák fognak fellépni. Fölös jövedelmét kiki úgy használja fel, amint az reá nézve legkellemesebb. Aki szórakozást óhajt, az társas össze